Budapest, 1973. (11. évfolyam)

3. szám március - Mann Miklós: A Budapesti Szemle és a Pesti Havi Irat

külvárosi vágyak fakó reményei között, beletörődő halk felismerésekkel vasárnapi gondolataikban, amikor látva-látják, hogy innét nézve messzebb a messzi és ez nem a 31-es villamos hibája, nem is a 32-esé. ... A kőfalon túl ne menjetek — intett bennünket Anyu. Ismeretlen veszedelmektől féltett, mert nagyon féltett és egyformán mind a négyünket. A földszint 24-ben, Oláhék lakásánál ért véget a Stéger-ház lakásként bérelt része. A kőfal olyan négy méter magasságú volt, kiskorunkban nagy bátorságnak számított leugrálni onnét. Utána két hosszú földszintes épület következett, középen mintegy 50—60 méteres térséggel, amelynek harmadrésze fölé palatetős fedél borult. Az épületek csapott tetejükkel, rajta a fekete cserepekkel a lakóházat formázták teljesen, de ezek istállók voltak, nagypatájú, kihízott lovakkal teli. Kocsmagőzős, heje-hujás világ, a fuvarosok világa. Jobb időkben hatvan— nyolcvan ló, de máskor se sokkal kevesebb pihent, táplálkozott és végezte egyéb dolgát a Stéger-háznak ezen a részén. Kívülről nézve az emberek állandó forgatagban éltek itt, nagyon korán keltek, későn feküdtek, szalmapriccseken, holmi rossz pokrócba burkolva törődött testüket. Nyáridőn napközben is nagy élet zajlott a két istállósor közötti térségen, a palatetős szín alatt. Szekerek és fédereskocsik kanyarogtak be etetni, itatni, afféle beszálló kocsmára hasonlított ilyenkor Stéger vendéglője. A kocsistól-lovastól érkező vendégek Pest környéki kertes gazdák voltak, akik hetenként két-három fuvar zöldségfélét hoztak fel a Nagyvásártelepre, s ha a portékát eladták, itt csaptak áldomást, szolidan persze. A nagy nyári pezsdülésnek az istállók körül állandóan ott őgyelgő hajdani kocsisok, megfáradt szeszkazánok, rongyos gúnyájú, mindenükből kikopott öregek örvendeztek igazán. Ha nem a szalonnáért, akkor a bőréért, kenyérből a sarkáért, nem a pengőért, a fillérnek is az aprajáért szaladtak vödörrel vízért a lovaknak, segítettek ki- és befogni, elmondhatatlanul szánalmas tüsténkedéssel, kabátjuk rongyaival, a puszta két tenyerükkel törölve fényesre parasztlovak lapos tomporát. Ha egyik kocsitól elzavarták őket, mentek a másikhoz, gyulladt szemük örökösen szivárgott, nem igazi könny volt az, csak a könyörgés alázata, rezes orral, lilán kanyargó borvirág-emlékekkel ráncokba süppedt arcukon, számolatlan féldecik, igazi kocsisborok áldozati oltárán. Nem akadt hely a részükre már az istállókban sem. Éjszakára a szalmába húzódtak, reszkettek a téltől, átkozódva a halált kívánták, Néhány1

ilyen öreg mindig téblábolt ott, egynyári öregek, mert másik nyárra mások jöttek helyettük. Elnyelte őket a tél. 1944. április 3-án, a rövidített tanév bizonyítványosztó ünnepségéről az iskolából hazafelé menet ért bennünket a légiriadó. Alighogy elfoglaltuk helyünket a pincében felállított rossz lócákon, felugattak a „boforcok" epreserdői rejtekhelyükön. Nagy magasságból érkező repülőgépzúgást hallottunk, majd hirtelen csattanás következtében mintha a föld nyílt volna meg alattunk. A lócákról leestünk, füsttel, jajveszékeléssel, gyereksírással, tébolyult fohászkodásokkal telt meg a pince, amelynek faajtaját az első becsapódás sarkig kivágta. Több hullámban verettek bennünket, s az udvaron a fákat, a füvet, vadászterületünk valamennyi titkát a grundon, s a futballpályát, az udvaron a sufnikat és külön a kutat, a tenyérnyi virágágyásokat, korán végetért gyerekkorunkat, a rosszat, a szépet, vagy amiről csak mi gondoltuk, hogy szép volt. Ezt az első támadást a Stéger-ház még átvészelte, ha immár lakhatatlanná rongálódva is. Falai megrepedeztek, széjjelnyíltak, a fekete cserepekből földrehullt törmelék lett; aztán következett a többi támadás, mígnem egy napon egyszerűen eltűnt a föld színéről huszonnégy szoba-konyha, s túl a kőfalon a két sor istállóépület. Máig is érthetetlen előttem, hogy a sarokház, benne a kocsma, valamint Stéger Károly lakása hogyan maradhatott meg csaknem teljes épségben. ...Huszonnyolc év telt el. Már vissza se járok ide évszámra. Nincs miért. De most, hogy megállok, s zavartan keresem a háznak legalább a helyét, mintha visszaköszönne a gyermekkor. Hallom anyám szép, fiatal hangját: énekel. Csigó László felvétele 33