Budapest, 1973. (11. évfolyam)

3. szám március - Dr. Mezei Gyula: Milyen szellemet engedtünk ki a palackból?

FÓRUM engedtünk ki a palackból? különbségeit". Mások az iskolai élet egész szervezetének átalakítását kívánták (megtanulták tőlünk, felnőttektől, hogy ha valahol kevés eredményt érünk el, akkor átszervezünk). Többen merev jogszabályokban kívánták rögzíteni a diákok döntési jogát és vétólehetőségét. A jogi szabályzásnak — véleményem szerint — sokan a kelleténél nagyobb hangsúlyt adtak. (Kár, hogy a hírközlő szervek is elsősorban az efféle felszólalásoknak adtak nyilvánosságot.) E MEGNYILVÁNULÁSOK JELENTŐSÉGÉT azonban nem szabad eltúloznunk, hiszen nem jellemzőek. S nem hallgathatjuk el azt sem, hogy a diákokat jogaik keresésében sokszor rossz tapasztalataik vezették. Régóta beszélünk róla (és van érvényben levő rendelkezés), hogy az ifjúság képviselőjét hívják meg azokra a nevelőtestületi értekezletekre, ahol az ifjúságot közvetlenül érdeklő kérdésekről tárgyalnak. Ugyancsak kötelező rendelkezés biztosítja az ifjúság képviselőjének részvételét a diák szociális bizottságban, a fegyelmi bizottságban stb., ha közvetlenül a diákok ügyeiről döntenek. Mégis, több iskola diákjai teszik szóvá, hogy nem kapnak ilyen meghívásokat. Kétségtelen, hogy a diákok közéleti tevékenységének kibontakozásával, a közösségben való fokozottabb részvételükkel párhuzamosan megnőtt a pedagógusokat bíráló hang a diákok körében. Sok alaptalan megjegyzés is akad ezek között, de egyik-másik esetben a diákok bírálata jogos. Nem hiszem, hogy az lenne a megoldás, ha tabunak nyilvánítanák számukra pedagógiai tevékenységünk mindennemű bírálatát. Azonban világossá kell tenni előttük, hogy a diákok saját közösségük formálásában játssszanak aktív szerepet, és tartsák tiszteletben a pedagógus közösséget. A pedagógus közösség akkor ébreszthet tiszteletet a diákok között, ha közösség-mivoltában egységes követelményekkel lép fel, azonos elvekkel közeledik az ifjúsághoz. Semmi sem kockáztatja jobban a pedagógus tekintélyét, mint a pedagógusok elvi egységének hiánya. Sajnos, arra is van példánk, hogy egyik vagy másik pedagógus kollégánk félreérti az ifjúság bevonásának követelményét az iskolai életbe, és a pedagógus közösség belső problémáit tárja diákjai elé. Egy KISZ-titkári tanácskozáson történt, hogy az egyik iskola KISZ-titkára arra kért: segítsünk az igazgatójuknak, mert nagyon ideges, türelmetlen, sokszor még a pedagógusokkal is. Mikor megkérdeztem, mindezt honnan tudja — a legtermészetesebb hangon adta meg a választ: a tanároktól. Később tapasztalnom kellett, hogy igaza volt. Az ilyen — szerencsére nagyon ritka — esetek az egész pedagógus közösség tekintélyét rombolhatják. A tekintély őrzése, szilárdítása pedig fontos feladatunk, mert az ifjúság nevelése érdekében nem engedhetjük meg a pedagógusok vezető szerepének csonkítását. Munkájuk azonban könynyebbé válhat, ha a legilletékesebbek sietnek segítségükre — maguk a fiatalok. Nevelési céljaink megvalósítása az ő aktív közreműködésük nélkül elképzelhetetlen. Még akkor is, ha az ébredező diák-közéletiségben akad bírálandó hang, megalapozatlan követelés, átgondolatlanság, türelmetlenség. NAGY HIBA LENNE azonban, ha megfeledkeznénk arról, hogy 14—18 év közötti diákok még nem felnőttek. Igaz, nem is gyerekek már. S éppen ezért a foglalkozás velük különös gondosságot igényel. Nagyon érzékenyek a felnőttek szavára. De ha valaki megtalálja velük a közös hangot, ezért hálásak. Megsértődnek, ha emberségükben bántják meg őket. Hadd bizonyítsam ezt egy kedves élményemmel. Budapesti KISZ-titkárokkal beszélgettem. Az egyik lány azt javasolta, hogy valamennyi 45 éven felüli pedagógust nyugdíjazzanak, mert azok már nem tudják megérteni a diákokat. Megdöbbentem a javaslaton (talán közeli nyugdíjazási lehetőségemre gondolva). Szavait nagy élénkség fogadta. Egy másik iskola KISZ-titkára a kislánynak válaszolva elmondta, hogy iskolájukban a nevelési igazgatóhelyettes 30 év körüli, mégis állandó nézeteltérés van köztük. Lekezeli a diákokat, soha nem kapnak tőle elismerést; nem tárgyalni akar velük, hanem utasít, nem tanácsot ad, hanem parancsot oszt és így tovább. S van egy közel 60 éves osztályfőnökük. Nincs semmi hivatalos megbízatása a KISZ-ben, de minden mozgalmi problémájukkal hozzá mennek, mert okos és biztató szót kapnak tőle, tág ismeretei új világot nyitnak a növendékek számára, mindig fellelkesülnek, ha vele beszélnek. „Nem a kor, hanem az emberség az, ami tanárt és diákot közel hozhat egymáshoz!" — vonta le a többiek helyeslése közben a tanulságot. Segítségre van szükségük. A diákok élettapasztalata kevés, ítélőképességük nem lehet olyan kiforrott, mint a felnőtteké, azért a pedagógus vezető szerepét a nevelésben maguk sem vonják kétségbe. AZ ISKOLAI ÉLET DEMOKRATIZMUSÁNAK FEJLESZTÉSE érdekében tehát növelnünk kell a diákok közvetlen beleszólási lehetőségét saját közösségük fejlesztésében, életük megszervezésében, és természetesen jogokat kell adni nekik. Azért, hogy kifejlődhessen kötelességérzetük, felelősségtudatuk. Előfordulhat, hogy időnként helytelen döntéseket hoznak, s a közösség életében nem csupán pozitív megnyilvánulásnak lehetünk tanúi. Ilyenkor azonban törekedni kell arra, hogy az ifjúsági közösség a maga erejéből próbálja legyőzni a helytelen nézeteket és megtalálni a helyes utat. Számomra a Budapesti Diákparlament erre is emlékezetes példát adott. A Budapesti Diákparlament kora reggeltől kezdődő egésznapos tanácskozása után este hat óra körül került sor az Országos Diákparlament küldötteinek megválasztására. Váratlanul nagy vita alakult ki a személyi javaslatok körül. Az egyik gimnázium küldötte megalapozott indok nélkül iskolatársa — ő a Budapesti Diáktanács elnöke — nevének kihúzását javasolta. Szenvedélyes vita alakult ki. A küldöttek követelték tőle javaslatának indokolását. Ennek hiányában keményen megbírálták, szemére vetették, hogy ahelyett, hogy büszke lenne iskolatársára, aki az Országos Diákparlamenten is képviselheti a diákok ügyeit, személyes bosszúvágyból közösségi ügyet akart csinálni. A Diákparlament leszavazta ezt a felszólalót. A felnőtt vezető — a Budapesti KISZ Bizottság egyik titkára — csak ezután szólalt fel, és köszönte meg a közösség érett, felelősségteljes döntését. Nem lehet azonban rossz néven venni e korosztálytól azt a türelmetlenséget, ahogyan az iskolai élet jelenségeit figyelik. Mi — felnőttek — amikor a középiskolák továbbfejlesztéséről beszélünk, megfontolásra intjük önmagunkat és hosszabb távlatokban gondolkodunk. Az ő diákéletük azonban rövid, s még mint tanulók szeretnék látni a változások eredményét. Éppen ezért türelmetlenül követelik a jobbítást, s e sürgetésben sokszor hiányzik a megfontoltság. A DIÁKOK KÖZÉLETI ÉRDEKLŐDÉSÉNEK FOKOZÓDÁSÁVAL, közösségi felelősségtudatuk növelésével, beleszólásukkal az iskolai élet alakulásába — jó szellemet bocsátottunk ki a palackból. Többéves pedagógiai erőfeszítésünk — az ifjúságpolitikai határozat nyomán — kezdi érlelni gyümölcsét. A pedagógusok többsége örül ennek, szövetségesként üdvözli és kezeli a diákközösségeket. Minden pedagógusnak bátorítania kell e szellemet. Ne feledjük: az ifjúságot megtanítani demokratikusan gondolkodni, cselekedni, felelősségteljesen részt venni a közösség ügyeinek intézésében, nekünk, felnőtteknek — elsősorban pedagógusoknak — kell. A maguk választotta ifjúsági vezetőkkel, saját szervezetükkel együtt, velük közösen. 27