Budapest, 1973. (11. évfolyam)

3. szám március - Dr. Mezei Gyula: Milyen szellemet engedtünk ki a palackból?

AZ ELMÚLT HÓNAPOKBAN sok pedagógus tette fel ezt a kérdést. S kérdéseiket sok esetben megtoldották aggályaikkal: — Nem estünk-e túlzásba az iskolai élet demokratizmusának megteremtésekor, ha azt a diákokra ilyen mértékben kiterjesztjük ? — Nem fenyeget-e valami fajta avantgardizmussal a diákok jogainak erőteljes hangsúlyozása? Nem teremtünk-e diákuralmat az iskolákban ? — Nem becsüljük-e túl a középiskolás ifjúság érettségét, amikor jogait megfogalmazzuk ? — Változott-e a véleményünk a pedagógus vezető szerepéről az ifjúság nevelésében ? Azokat a kérdéseket soroltam fel, amelyeket pedagógus kollégáim teljes jószándékkal tesznek fel, s amelyek tisztázása nélkül nehezen képzelhető el a szocialista demokratizmus fejlődése középiskoláinkban. A célokat a kérdezők sem vonják kétségbe. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy az iskolai élet demokratizmusa elképzelhetetlen annak az ifjúságra való kiterjesztése nélkül. A demokrácia lényegéből fakad, hogy a jogok és kötelességek a közösség egészére terjedjenek ki. Több éve hangsúlyozzuk már középiskolás ifjúságunk közéleti nevelésének fontosságát, a demokratikus életformára való felkészítés szükségességét. Az ifjúság tanulmányai közben nagyon sokszor találkozik a demokrácia fogalmával, az ezekhez kapcsolódó ismeretekkel. A demokrácia azonban nem ismeret csupán. Ma az intézményes nevelés keretei kibővültek. A fővárosban például az ifjúságnak több mint nyolcvan százaléka 17 éves korig, s a hatvan százalékon felüli része 18 éves korig intézményes iskolai nevelésben részesül. Itt kell tehát felkészülnie a közéletben való demokratikus részvételre. Ki kell bennük alakítani a felelősségérzetet magukért, társaikért; fel kell készíteni őket arra, hogy tudjanak felelősségteljesen dönteni, részt vegyenek a közösség életének megszervezésében, foglalkoztassa őket a közéleti gondolkodás és gyakorlat. Erre az iskola csak akkor lesz képes, ha nemcsak a demokráciáról szóló ismereteket közvetíti, hanem gyakorlótereket biztosít az ifjúság számára. AZ AGGÁLYAIKAT MEGFOGALMAZÓ KOLLÉGÁK azonban éppen a kibontakozó diák közélet egyik-másik megnyilvánulására építették véleményüket. Sokan az 1972-es év végén lezajlott iskolai, megyei, fővárosi, sőt az országos diákparlamenten elhangzott egyik-másik felszólalástól, vagy éppen határozattól riadtak meg. Szükséges tehát megvizsgálnunk e diákparlamenti ülések tapasztalatait abból a szempontból, hogy elősegítik-e vagy sem a szocialista demokrácia kibontakoztatását az iskolákban. Rám ezek a tanácskozások alapvetően pozitív benyomást tettek; azt bizonyították, hogy tanúi lehetünk: diákifjúságunk kezdi megismerni a közösségért való munkálkodás ízét. Sőt, azt is próbálgatja, hogyan tud felelősségteljesen beleszólni országos ügyekbe. A diákok tanácskozásain — sokszor kimondatlanul — a Központi Bizottságnak az állami oktatás helyzetéről szóló határozata adta meg az alaphangot. Arról vitatkoztak: miként lehetne az iskolát korszerűbbé tenni, a tanulást összekapcsolni a sokoldalú művelt-Dr. Mezei Gyula Milyen szellemet ség megszervezésével; milyen nehézségek akadályozzák ma a diákokat a tanulásban. S ők — a legérdekeltebbek — bizonygatták, hogy miből is fakad túlterhelésük, részleteket idéztek megemészthetetlen tankönyvekből, átfedéseket a tantárgyakban, említettek unalmas tanórákat, s hangot adtak kulturális és sport igényeiknek. A diákok kezdik megérteni, hogy sohasem csak azt kell megtanulniuk, amihez kedvük van. Sokszor kényszerülnek olyan ismereteket megtanulni, amelyhez most még nem sok közük van, de amelyek nélkül nem alakulhat ki igazi, mély, átfogó érdeklődés. Egy-egy kérdés megközelítésében a diákok nem kívülálló bírálóként léptek fel. Kezdik érezni azt, hogy felelősek önmagukért, iskolájukért, s a diákközösségért. E DIÁKPARLAMENTEK LEGNAGYSZERŰBB VONÁSA a jogok és kötelességek összhangjára való törekvés volt. Számomra az iskolai parlamenteken elhangzott fésületlen, spontán megnyilatkozások erősebben bizonyították ezt a szándékot — még ha bennük több volt is a vitatható —, mint az Országos Diákparlamenten elmondott, jól átgondolt, csiszolt mondatok némelyikében. A jogok és kötelességek összhangját találóan fogalmazta meg az egyik budapesti szakközépiskola tanulója. Valahogy így mondta: „Jogom abból származik, hogy ember vagyok, de mint ember célt tűztem magam elé, hivatást választottam. Az erre való felkészülés kötelezettségeket ró rám. Emberi mivoltomból eredő jogaim együtt jelentkeznek tanulói mivoltomból származó kötelezettségeimmel." A diákok közéleti érettségét (szándékosan használom a kifejezést) egymás között folytatott vitáik bizonyítják legjobban. A Budapesti Diákparlamenten például többen szóvátették, hogy miért foglalkozunk annyit a munkás származású diákok segítésével, milyen sértő az úgynevezett „F"-esek megkülönböztetése az iskolában. S ekkor egy szemüveges lány kért szót: „Én nem tudom, hogy a munkástanulók segítésének sértő voltát szóvátevő diáktársam szüleinek mi a foglalkozása ? Az én apám munkás, az anyám is. Lehet, hogy az osztálynaplóban az én nevem mellett van egy kis, vagy nagy „F"-betű, de ez soha nem jutott eszembe. Azt éreztem, hogy tanáraim segítenek, könyvet adnak a kezembe, megtanítanak tanulni, bátorítanak, ha elkedvetlenedem, s ma állom a versenyt bármelyik társammal." Hasonló közéleti érettség mutatkozott meg egy másik vitában. A gimnazisták közül sokan szóvá tették az évközi társadalmi munkák értelmetlenségét. Többen javaslatot tettek, hogy a gyakorlati foglalkozás óráin ne fizikai munkát végezzenek, hanem szellemi tevékenységre használják fel ezeket. VÁLASZT E FELSZÓLALÁSOKRA egy csepeli szakmunkás tanuló társuk adott. Szemére vetette a gimnazistáknak, hogy némelyikükben erős a fizikai munkától való idegenkedés, lebecsülik a fizikai munkát és a szakmunkást. Elmondta: hogyan hidegültek el tőle volt általános iskolás barátai, akik gimnáziumba kerültek. Szemrehányást tett azért, hogy az intézetükben rendezett pályaválasztási kiállítást a környék általános iskolásai milyen gyéren látogatják. (E jelenségek szemléletesen bizonyítják Aczél György szavainak jogosultságát, melyeket az Országos Diákparlamenten mondott arról, hogy át kell értékelnünk társadalmunkban a tehetség fogalmát. Tiszteletet és megbecsülést kell adni azoknak a tehetségeknek, akik egy-egy szakmában szakmunkásokként hoznak létre figyelemre méltó alkotásokat és ezáltal cáfolják azt a felfogást, amely csak a szellemi produkcióban való részvételt minősíti tehetségnek.) A pozitív tények felsorakoztatásával nem azt akarom bizonyítani, hogy aggodalmaikat kifejező kollégáim aggályainak semmiféle alapjuk sincs. Hanem azt kívántam bemutatni, hogy a fiatalok jelentős része érett, alkalmas arra, hogy velük saját gondjaikról nyíltan és őszintén beszéljünk, bevonjuk őket közösségi életünk alakításába, s ebben mind nagyobb szerepet biztosítsunk számukra. Magam is tapasztaltam viszont, hogy az elmúlt hónapok vitájában — véleményem szerint természetesen — sok vitatható, nem egyszer elfogadhatatlan nézet is elhangzott, egykét esetben még közösségi állásponttá is vált. Voltak, akik eltúlozták a diák-közösségek szerepét az iskolai életben. Jószándékú törekvéseik egyszer-egyszer olyan felhangot kaptak, mintha „egyenlő jogokat" akarnának a pedagógusokkal. Akadtak, akik külön egyeztető-bizottság felállítását követelték, ahol „egyeztethetik a tanárok és diákok érdek-26