Budapest, 1972. (10. évfolyam)

12. szám december - Rózsa Gyula: Varga Imre szobrászata Budapesten

dédelgetett — éppen a diszharmonikus való ellenében. Túlzás ilyen diszharmóniákat számonkérni egyetlen, szimbolikus magvetőtől? A következő években Varga Imre művei sokkoló meggyőzőerővel bizonyították, hogy ezt kell számonkérni egy mesterivé érő, mai magyar szobrászattól. A Magvető mégsem csupán az életművet számbavevő művészettörténet dokumentáló kedvére áll az Aibertirsai úton. Igaz, télire, a fagy elől ponyva-takaróba vonják az elspórolt bronz helyett olcsóbb alumíniumból öntött testet, de nyáron, kibontva, az ötvenes évek második felének, sémákból kibontakozó művészetünknek is emléke. Keresés a Medve utcában A Magvető „jobb szobor", mint a csaknem tíz évvel később született Gondolkodó, mégis az utóbbi az izgalmasabb. A törékeny férfiakt a II. kerületi Medve utcában, bizonyítéka egy életmű nagy fordulatának, sőt, egy egész nemzedék változásának. Azt a pillanatot rögzíti, amikor a mesterektől kapott harmónia-körből, a szaktudással együtt automatikusan átvett klasszikus rendíthetetlenségből új szobrászatunk először kitörni készült. Amikor a világ korántsem harmonikus élményei és saját, mestereinél nyugtalanabb és drámaibb alkata a szobrászt arra kényszeríti, hogy elhagyja a járt utakat. Szeretném, ha nem értenék félre: a Gondolkodó nem megoldatlan szobor, a bravúrjairól ismert Varga ebben az átmeneti korszakában sem adott ki műterméből gyenge műveket. Csak éppen a keresést is rögzíti ez a törékeny akt, azt a pillanatot, amikor Varga a Pátzay-iskola köréből kitörni készült, s új utakon indult tovább. Az út irányát kezdetben még a kiinduló pont, s nem a cél határozta meg: a példának választott klasszikumot próbálja átalakítani, kerek teljességét törékeny-érzékennyé légiesíteni, oldott harmóniáit szerkesztetté, logikussá keményíteni; — ahogy önálló szemlélete diktálja. S ha a későbbi, érett és sokgondolatú Vargaszobrok ismeretében ma valamit észreveszünk, az tűnik fel, hogy túlságosan is csak fájdalmas, túlságosan is csak megszerkesztett ez a tiszta és érzékeny Gondolkodó. A későbbi művek fájdalmat iróniával vegyítő, megszerkesztettséget spontán szabadsággal kiteljesítő, komolyságot játékossággal oldó kettőssége hiányzik még. De a későbbi művek lehetősége mégiscsak ebben a törékenyre mintázott, kezét-hátát megszerkesztett rendbe formáló s modern épületek között otthonos akttal kezdődött. Es — újra kell mondani — nemcsak a szobrász életművében. Varga megelőzte generációját: mire nemzedéktársai ezt az első lépést megtették, ő már istenkísértésnek tetsző utakon járt szobrászatával. Táncsics, a Prométheusz megszelídült örököse Ezt az utat nem lehet köztéri szobrokban nyomonkövetni. Nemcsak azért, mert fő művéért, a Veszprémbe szánt, de Budapesten kiállított, és Budapesten izgalmat keltő Prométheuszért a belgiumi Antwerpenig kellene utazni, hanem azért sem, mert nemcsak Budapesten, vidéken sem maradt köztéren nyoma Varga 1965 táján kezdődő periódusának. A keserű fenségtől tragikus, a feketéllő iróniától monumentális, a pátoszt szarkazmussal hitelesítő, s ráadásul technikailag is kirívóan szokatlan műveket ugyanis egyelőre köztéri plasztikánk sáfárai sem itt, sem ott nem tudták megszokni. Ezért maradt mindmáig kisplasztikában a betontömbből betonvasak törékenységéig fogyó, fájdalmas Erőltetett menet, a monumentálisan tragikus, de monumentális kivitelezésre soha komolyan számításba nem vett Apokalipszis és az 1967-es budapesti Varga-kiállítás több kompozíciója. Varga első egyéni kiállítása volt ez, s már az akkori kritikák megállapították, hogy a Prométheusszal feltűnt szobrász megdöbbentően sokoldalú. Mai értékelői ehhez hozzáteszik, hogy sokoldalúsága tulajdonképpen késői, és nagyszerű beérés volt. Ma már nyilvánvaló, hogy az a nemzedék, amelyikhez Varga is tartozik, az 1960-as évek derekán fokozatosan, és önmagával, az anyaggal küzdve tette magáévá a század modern szobrászatának mindazt a stílus-vívmányát és gondolati hagyatékát, amit az ötvenes évek művészképzése, féltékenyen szigorú művészetpolitikája ettől a generációtól éppen legfogékonyabb éveiben elzárt. Varga e tipikus gesztusban is atipikusan különleges jelenség. Egyrészt valóban nem keres, hanem gyorsan talál, megvesztegetően érett műveket produkálva minden újonnan kisajátított irányzatban. Másrészt nem egy-egy irányzat rejtelmeiben mélyed el, hanem mohón és egyszerre hódít meg minden meghódítandót. Azaz, iskolás kategóriákban fogalmazva: a szürreális művészetből táplálkozó, tragikus-groteszk, látomásos művészi módszert, a század konstruktív törekvéseiből táplálkozó plasztikát, s azt a sem konstruktívnak, sem szürreálisnak nem egyszerűsíthető, de mindkét irányzatból sokat örökölt tektonikus kőszobrászatot, amit a hatvanhetes kiállítás egyik kritikusa okkal jelzett Henry Moore nevével. Mindehhez a hajdani örökség, a Pátzay közvetítette klasszikus hagyomány is megmarad. Változott formában, jobbára keveredve az újabb elemekkel, elfogadhatóvá téve azokat a köztéri mecénások számára is. Igaz persze, hogy ha a Bécsi-kapu elé állított Táncsics a Prométheusz kifeszülő ironikus tragikumát ismételné meg, nemcsak ne

m került volna a Bécsi-kapu elé — nem

is volna Táncsics. De a nyugodtra mintázott, nagy leplekkel monumentálissá tett bronzfigura mégis alkalmas arra, hogy képviselje ebben a nyíltszíni és állandó budapesti Varga-kiállításban a krómacél Prométheusz gondolatait. Nemcsak azért, mert a gondolat első szobrászi megfogalmazása maga is hegesztett kisplasztikában öltött testet. Hanem azért is, mert az energikusan kiálló bronzalakba szorult annyi nyugtalanító irónia, nehezen megmagyarázható, de letagadhatatlan groteszk, amennyi a pátoszos szobrot gyanúsan emberivé, kritikussá teszi. S amennyit a múlt század történelmének és eszmetörténetének ez a kimagaslóan különös, szimbólummá A Magvető Térplasztika az Amerikai úton