Budapest, 1972. (10. évfolyam)

12. szám december - Rózsa Gyula: Varga Imre szobrászata Budapesten

váló és el-eltűnö alakja, Táncsics, feltétlenül indokol. Ritmusok az Amerikai úton Ismét egy primátus: az Amerikai úti vezetőképző iskolában alighanem elsőnek készíthetett nálunk nonfiguratív térplasztikdt Varga Imre. Hogy éppen Budapesten és éppen egy KISZ-intézményben született meg az azóta már álló, nagyszerű salgótarjáni Vdrosplasztika elődje, azt különösen jólesik röfzíteni. Mert a másodjára említett törekvésnek, a konstruktív szándékoknak megnyilatkozása ez a zsaluzott betonból komponált, ritmust adó és teret oldó, játékosan szigorú plasztikai dísz, amely alkalmazkodik és felesel az építészettel. Egyéb feladata nincs is. Az a „mondanivalója", hogy zsaluzott beton, mint az építészet, és mégis játékosabb annál. Az a „tartalma", hogy ritmusokkal, tömegekkel és tömegek közötti terekkel játszik, hogy víz, levegő, beton változatosságát kínálja, hogy élményt kínál a szemnek. S még annyi tematikát sem követel magának, mint a KISZ-iskola falán sorakozó fém-formák, amelyek legalább annyira emlékeztetnek ötágú csillagokra, mint csapatban repülő galambokra — és arra, hogy tulajdonképpen nem mások, mint öntés közben lehullatott, szétfutott fémcseppek. Zeusz, BudaSrsi út Az időrend felborul, mert tudnivaló, hogy Varga Imre egyszerre, azonos szenvedéllyel és tudással használja a század modern művészetének vívmányait — szándékainak, mondanivalójának, szobrai funkciójának függvényeként. A hatvanhetes kiállításon harmadsorban említett törekvésnek, a jobb híján Henry Moore nevével jelzett, de Henry Moore-követéssel nem vádolható tektonikus kőplasztikának monumentális megnyilvánulása a legújabban felállított budapesti Varga szobor, a Zeusz a Budaörsi úti ELTE-kollégium udvarán. Kilencméteres, léptékében, gondolatában egyaránt monumentális alkotás, amelyet a már említett, Vargára jellemző ellentétek tesznek hatalmas ívűvé. Műfaja is csupa ellentmondás: három emelet magasságú s mégis csupán „portré", egyetlen, monstrum léptékű koronázott fej. Azazhogy nem egyértelműen, hiszen a két hatalmas tömb, amire állították, egyszerre tekinthető talpazatnak, s ugyanennyi okkal lábnak is. Egyszóval eleve szürreális nonszensz, a Hieronymus Bosch óta megszokott, s mégis megszokhatatlan „lábakon járó fej". S ugyanilyen ellentmondásokkal határolható körül az anyag és a technika, amivel készült. Sziklaszobor: az ürömi kőbányában fejtették s faragták a mészkövet, csakhogy ez a faragás belülről kifelé történt. Nem a kőtömbök külsejéből vésték le a fölösleges réteget, amint azt a szobrászat teszi ezerévek óta. hanem a tömbök belső, illeszkedő részéből hántották le a felesleget, hogy kívül a mohos, fagy-feszegette, napszítta sziklafelület érintetlenül megmaradjon. Azaz: látni valóan faragott és összeállított sziklaszobor, de látnivalóan mégis természetes jelenség, az élő és Partizánemlékmű