Budapest, 1972. (10. évfolyam)

12. szám december - Vargha Balázs: Móricz Zsigmond pesti vállalkozásai I.

Vargha Balázs Irodalmi városképek Móricz Zsigmond pesti Apai örökség volt az elpusztíthatatlan kedve: alapot rakni, építeni. Belebukni, de mindig újra kezdeni. A gyanúsan felrobbant tüzesgépnek nemcsak a szégyene kísérte el Móriczot egész életében, hanem a tanulsága is: a legnagyobb bukásból is fel lehet emelkedni ésszel, akarattal. Cilinderben Első sikeres pesti — vagyis akkor még kispesti - vállalkozása a szerelem volt, Holies Janka meghódítása. S mikor az már teljesedésbe ment, akkor is beláthatatlanul messze volt még a másik: íróvá lenni. Házasságuk húszéves évfordulóján így emlékezett vissza a kezdetre: „Csak az én két titkom éltetett: a jövőm és Maga! A jövőm feltétlenül biztos, nagy író leszek és Maga kibírja, elviseli velem az átmeneti szomorú időket. Egyszobás lakást vettem ki — szégyenkezve, de — jó lesz odáig. Negyven forintért vettem egy hálószobát — majd csináltatunk együtt iparművésszel remeket! Nem volt egy jó ingem — vettem talán 3-at —, majd lesz tucatszámra. De már most magyar iparművész tervét választottam ki a szoba kifestésére, finom s egyszerű mintát, de eredetit: addig is nemessé, széppé tenni Magának a várakozási időt!" (Várakozási időt — nem az esküvőig, hanem az írói sikerig.) Ezt a szégyellt egyszobás lakást az ifjú házaspár teleszőtte-fonta legendákkal. Házasságuk első évének leghitelesebb — legendás füllentéseivel együtt is leghitelesebb — rajza egy előszó, amelyet 1938-ban írt első gyerekregénye, a Pipacsok a tengeren elé. „Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás világháborúnál is régebben volt egyszer egy fiatal író, aki Budapesten lakott, az Üllői út 91/a. számú házban, hátul a második udvarban az első emeleten, egy kis alkovos egyszobás lakásban. Itt lakott a kis feleségével s volt nekik egy gyönyörű, roppant erős és hatalmas okos fiuk, akinek már minden képessége napnál fényesebben tündöklött, hiszen már hathónapos volt. Egyszer azt mondja a kisbaba édesanyja: — Pénz kellene, egy kis pénz. Már a picinek is kis cipőt kellene venni, mégpedig bőrcipőt, hiszen nemsokára járni fog. Meg egyébre is kellene, hát próbálja meg, szívem — ez voltam én — szerezzen valahogy egy kicsi kis pénzt. A fiatal ember megvakarta a fejét és nagyot sóhajtott: — De honnan ? Egyebet nem tudok, csak írni, s az a baj, hogy az emberek még nem tudnak olvasni. Nem tudják elolvasni, amit én írok. Nem adnak érte pénzt, akármit is írok. — írjon egy kis mesét a kisfiának. . . . szöget ütött a fejembe a feleségem szava .. . Ahogy jártam az úton, keresztül a Józsefvároson, az Üllői útról a Rákóczi útra, sok zig-zug mellékutcán át, hát uramfia, lassan elkezdett nekem a sötét Józsefváros kiszínesedni, kitavaszodni, nyári tündérkertté válni. Megjelent a Gólya utca táján a Tisza-part és eltartott a Csokonai utcáig. És ahogy mentem beljebb, beljebb a száraz, forró nyári estéken a nyomortanyaszagú oldalutakon, az orrom megtelt ibolyaillattal, mert sehol annyi ibolya nincs, mint a szülőfalum dombjain, és a fülem nótaszóval, mert sehol annyit s oly vidáman nem dalolnak, mint az én Csécse nevű hazámban, és az ország legnagyobb városa átalakult nekem az ország legkisebb falujává." Amikor ezt az emlékét leírta, éppen nagy felfedező utakat tett a budapesti nyomor világának kikémlelésére, Csibe kalauzolásával. Bár írásainak számszerű többsége faluról, kisvárosról szól, Móricz Zsigmond Pestnek is nyitott szemű kutatója, hites krónikása lett. Nem egyedül érkezett Budapestre. Vele egyidőben rajzott fel az egész nagy család. Együtt — ha nem is mind egy lakásban — élték át a városi meghonosodás, életformaváltás gyötrelmes és mulatságos kalandjait. A fiatal házas Móricz esete a cilinderrel jelentéktelen apróság, de csak kívülről nézve az. Neki még harminc év múlva is — mikor végre leírja — borzong ató szégyen. „. .. ahogy hazaértem Budapestre, azonnal az volt az első dolgom, hogy a legelőkelőbb divatáruüzletben megvettem a legdivatosabb karcsú cilindert. Elég bajom is volt vele, mert a cilindert lapos fejű embereknek találták fel s az én kerek fejemet folyton úgy szorította ez a buta fedél, hogy két oldalról összenyomott, elöl-hátul meg billegett és cúgos volt." <5 divatosnak, finom viseletnek vélte ezt a fejkínzó szerszámot. Amíg egy újságíró barátja, akitől lelkes gratulációt várt volna első regénye első folytatásához, ezt vetette oda: — Tudja mit, kedves kollega, a cilinder nagyon kiment a divatból. Délután pedig, a városligeti tavon mindenki őt bámulta, őt, a cilinderrel. „Ahogy megyünk a híd alatt, fent tömegben állott a közönség, nyári ruhák, pompás vidám Budapest. Valaki csak lekiált, harsányan: — Nézzétek, az az alak cilinderben csónakázik." Azt írja, hogy felesége parancsolta le fejéről a kedves ócska puhakalapot, az esküvőn is, meg a városligeti kiránduláson is. De az a gyanúm, hogy az előkelőségnek ez a fénylő jelképe már korábban belerögződött emlékezetébe: a Kisfaludy Társaság felolvasó üléseire gyülekeztek cilinderes, szakállas urak, a hivatalos irodalom letéteményesei. Eleinte úgy látszott, hogy az ő pártfogásukkal kezdi pályáját, hozzájuk hasonul. De aztán másfelé fordult az útja. Avatási szertartás a New Yorkban Hogy a Hét krajcár volt az első sikeres műve, az minden iskoláskönyvben olvasható. Hogy a novella elfogadása milyen különleges módon történt, azt is sokszor idézik. Ő maga mondta el Osvát Ernő huszonötéves írói jubileumán, 1923-ban. De azt csak az öccse, Móricz Miklós bogozta ki, hogy milyen ellentmondások rejlenek ebben a meghatott beszámolóban. „Önök nem tudják, hogy művésszé lenni, az nem pályaválasztás, hanem tébolyda-keresés. Az őrültség törvényesítése, szabadlábon, közveszélyre, családnak, barátnak, feleségnek bánatára" — ezt mondta Osvát ünnepélyén. 1908-ban ő már nyolcadik éve Pesten lakott, öt éve az Űjság szerkesztőségében robotolt, de helyet, nevet nem tudott szerezni az irodalomban, ebben a szent tébolydában. „. . . akkor indult meg a Nyugat, ott már éltek, napvilágon voltak, új neveknek egész áradata egyszerre ... soha nem hallott új nevek, készen s oly vígan ficánkoltak kora sihederek, elébem csaptak . . ." Elek Artúr, szerkesztőségi társa és egyetlen ottani barátja szólt neki. Szó szerint így írja Móricz: „.. .adjak egy elbeszélést, Osvát Ernő érdeklődik irántam, mert olvasott valami közömbös dolgot tőlem." A pontosabb igazság,amititt elhallgat, hogy évekkel azelőtt vitt ő már elbeszélést Osvátnak, a Magyar Géniusz folyóiratba, de az Osvátnak nem kellett. Ezért is lehetett még nagyobb a lámpaláza, az aggodalma, hogy mit írjon, mit adjon oda. „Harmincadik éves vén ember és hónapokig nem bírok írást cselekedni, hogy odaadjam a drága Elek Artúrnak, hogy vigye az ismeretlen (!) Osvát Ernőnek ... A Nyugat szürke fedelei egyre-másra jönnek, kirakatokba, szerkesztőségbe, nézem, forgatom, szikratávíró ujjakat emelek az ég felé s nem jönnek az ideák, amelyeket elfogjak, amivel közéjük csaphassak. Elmúlik a nyár, messze jártam, nagyon messze, már második fiamat tettem koporsóba. Egy elroncsolt, egészen borultra és kétségbeesettre fordult írói élet utolsó vonaglása volt, hogy egy enyhe kis paraszti tréfát novellává írtam, s átadtam Elek Artúrnak egy késő szeptemberi napon, hogy vigye hát el amaz Osvát Ernőhöz." (Ez a késő szeptember nem lehetett olyan nagyon késő, mert október elsején már megjelent a novellája a Nyugatban. Ha rövidebb volt is az a bizonyos „átfutás", mint a mai nyomdákban, csak kellett idő a kinyomtatására is.) Elküldte a „paraszti tréfát", de másnapra megírt egy másikat, a Hét krajcárt. „Elek Artúr rögtön vitt másnap a szent New Yorkba, ahol várt a főpap. Ott találkoztam először Osvát Ernővel. Sötét sarokban ült egy kávéházi márványasztal mellett, azután nagy rongyos papírboríték, írásokkal tele, a körülötte levő székeken hetven újság, angol, francia, német (egész Európa minden ifjú tehetségét számon tartotta), e célból inspekciót tartott éjjel-nappal, rossz fogaival harapva a szivart, s odaadó szemekkel falva a betűt. Nagy pápaszeme volt s már deresedett, kévékben kefélte fel a hajak ezüstjét, mintha ezüst termett volna magas homlokán. Nézett s mosolygott. Soká nézett s nem szólt, csak megfigyelt a pápaszemén át s valami rögtön buggyant bizalom, valami együtt fakadt közös titok, valami egymásrataláltak ős-ismeretsége volt azonnal jelen. Még meg sem szólalt. Már megelőztem. Zsebembe nyúltam s odaadtam az új írást ... Felvillant, felragyogott a szem, szinte kigyúlt s karvaly horgas ujjakkal, egy morfinista szenvedélyével vette át az új dózist, s már olvasta, leakasztotta füléről a szemüveget, hogy jobban lásson s közben olvasta. Az írás valami nagyon mulatságos történet volt, odalestem, kíváncsian, elmosolyodik-e, élvezi-e ? . .." Ez is furcsa. Hogy mondhatja a Hét krajcárra, hogy „valami mulatságos történet?" Az első mondata, igaz, így hangzik: „Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni", de könnyel, sőt vérrel keveri a nevetést. Kacagást várt volna az írója a siker jeleként, nem könnycseppeket ? Vagy összekeveredtek, elhomályosodtak emlékei a meghatottságtól? Talán nem is egy, hanem két ízben állt ott a kávéház zugán, Osvát szemüvegén figyelve a hatást, 20