Budapest, 1972. (10. évfolyam)

11. szám november - Keresztényi József: Olimpia Budapesten?

Károlyi András Idöszeríí-e egy múlt századbeli terv a főváros vízellátására ? Az 1916-os, 1936-os, 1940-es, 1944-es és 1960-as olimpia megrendezésére már jóval kisebb esélyekkel ajánlkoztunk. Közülük a második világháború alatti két olimpiára való „jelentkezésünk" szinte minden reális alapot nélkülözött. A Fővárosi Tanács V. B. elnöke az 1960-as olimpia rendezési jogának odaítélése céljából 1955-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottsághoz előterjesztett kérelmében már arra tehetett ígéretet, hogy fővárosunknak olimpiai várossá történő előléptetése esetén az olimpia céljára alkalmas Népstadion befogadóképességét a szükséghez mérten kibővítjük, s minden más tekintetben is eleget teszünk az előírt követelményeknek. Mivel azonban Róma már 1952-ben bejelentette igényét, a XVII. nyári olimpiai játékok rendezési jogát az olasz fővárosnak ítélték oda. Ábrándok nélkül Alig három hónappal a tokiói olimpia után, 1965 januárjában jelent meg Kossá István cikke, melynek előremutató alapgondolata számunkra ma is kiindulópontul szolgálhat. Teljesen egyet kell érteni ugyanis a cikk írójának azzal a megállapításával, hogy az olimpia céljait szolgáló objektumok egész sorának (vegyük csak példaként a szállodaproblémát) építéséről az olimpiától függetlenül is gondoskodnunk kell. Lényegében arról van tehát szó, hogy hosszabb időre szóló távlati terveinkben a létesítményi, szállodai, közlekedési és hírközlési beruházások egy ilyen célkitűzés érdekében is összehangoltan kapjanak súlyt. Az ötletszerű elképzelések helyett ma már a rendezés minden körülményének és feltételének tudományos vizsgálatával és szinte egész társadalmunk összefogásával válhat csak reálissá, hogy — kérésünk esetén — ábránd nélkül számíthassunk a NOB kedvező döntésére. Ennek érdekében elérkezettnek látjuk az időt arra, hogy az újjáalakuló Magyar Olimpiai Bizottság hozzon létre egy — a budapesti olimpiát előkészítő — szakbizottságot, éspedig az olimpiai mozgalomban és a játékok lebonyolításában járatos, tekintélyes MOB tagokból. Az úgynevezett előkészítő szakbizottság egy idő múltán javaslatot tehet a műszaki, gazdasági, kulturális, sport- és egyéb szervek, illetve ezek legjobb szakembereinek kijelölésére és felkérésére. Az ő megtisztelő feladatukká válnék aztán a rendezés feltételeinek minden részletére kiterjedő — a népgazdaság távlati terveivel összhangban álló, illetve ezek részét képező — komplex tervnek a kidolgozása, mely a legszélesebb vita alapján, legkésőbb a mostanit követő olimpia évében, a MOB útján a kormányzati szervek elé kerülhet döntésre. Megítélésünk szerint a költségeknek három ötéves tervidőszakra való elosztásával a szükséges beruházások megvalósíthatók, s e feltétel birtokában Budapest vezetői már eséllyel kérhetnék például az 1988-as olimpia fővárosunkban történő megrendezésének jogát. Az olimpiai játékok felújítása hazai testnevelésünknek eddig is igen nagy lendületet adott. A budapesti olimpia lehetősége ebben a vonatkozásban is szélesebb távlatokat nyithat. Az 1972. júliusi számban, Szepessy Géza tollából közlemény jelent meg a főváros vízellátásával kapcsolatban. A cikk közel 100 éves elképzeléseket ismertet; rávilágít arra, hogy a főváros vízellátásának gondja milyen régi és mégis milyen időszerű probléma. A főváros egyesítésekor a vízellátást fővároshoz méltó szinten kellett megoldani. Erre a feladatra — különös tekintettel annak rendkívüli közegészségügyi fontosságára — a Vízművek akkori vezetői: Wein János és Kajlinger Mihály egyedül nem mertek vállalkozni. Segítségüf hívták az akkori idők legkiválóbb higiénikus-mérnökét, William Lindleyt.aki a legkorszerűbb elvek szerint mind a mai napig előremutatóan megalapozta a főváros vízellátási rendszerét. Bebizonyította, hogy a Duna menti kavicsteraszból kitermelhető víz minősége kiváló; és mivel ez a kavicsterasz a főváros közelében terül el, a víz szállítási költségei minimálisak. Ez a megoldás tehát higiéniai, műszaki és gazdasági szempontból a legjobb volt; ezt az eltelt 100 év is bizonyította. Voltak ugyanis más, kevésbé megalapozott elképzelések is. Az Eszterházy—Feszty féle terv szerint Tatáról kellett volna napi mintegy 120 ezer m' vizet behozni. A felszíni források vízhozama általában 50—100—200 m3/nap érték körül mozognak. Nyilvánvaló tehát, hogy igen nagyszámú forrás foglalására lett volna szükség; források ilyen nagy számban elő sem fordulnak. Vitatható Balló Mátyás valamikori fővárosi vegyész megállapítása, mely szerint a forrásvizek „szénsavban gazdagabbak, de éppen ezért üdítőbb ízűek is". Amennyiben egy ivóvíz csak csekély mennyiségben is szénsavat tartalmaz, úgy agresszív lesz; ez azt jelenti, hogy a csövekben és egyéb berendezésekben károkat okoz. De ez a szénsavmenynyiség is csak töredéke annak, amit ásványvízbe kell mesterségesen adagolni ahhoz, hogy üdítő hahatásúnak érezzük. Az idézett cikk befejezésében közli: a közel százesztendős terv (a forrásvizek fővárosba juttatása) bizonyos értelemben ma is időszerű, hiszen mind nagyobb gondot okoz a főváros ellátása ivóvízzel; valamint azt javasolja, hogy az egyik dorogi bányából jóformán megoldható lenne hosszú időre a főváros ivóvízellátása. Eddig a cikkben forrásvizekről volt szó, ami nem azonos az itt említett bányavizekkel, helyesebb kifejezéssel karsztvizekkel. A karsztvíz kitermelésének problémája az utóbbi időben úgy került előtérbe, hogy a bányászat mélyebb rétegekből kíván szenet kitermelni. Közismert a dorogi bányák vízbetörés-veszélye. A bányászat úgy kívánja a kérdést megoldani, hogy intenzív karsztvízszint süllyesztést hajtana végre; így biztonságosan lehetne a szenet kitermelni. Ennek érdekében a karsztvízszintet 3—500 méter mélyre kellene lesüllyeszteni. A témával kapcsolatban több kutatóintézet készített tanulmányt, amelyekben megállapítják, hogy az ilyen módon végrehajtott bányaművelés csakis akkor rentábilis, ha a kiemelt vizet hasznosítják. A FÓRUM kiemelt vizet — nagy mennyiségére való tekintettel — célszerűen Budapest vízellátásánál lehetne felhasználni; de elláthatók a Budapestre vezető csővezeték menti települések is. Megállapítják végül a tanulmányok, hogy a vízkitermelés hatáskörzete olyan nagy lesz, hogy Budapest térségében is éreztetni fogja hatását azáltal, hogy károsan befolyásolja a budapesti hévizek mennyiségét és minőségét. A kérdést a vízfelhasználó szemszögéből vizsgálva le kell szögeznünk, hogy a főváros vízgondjai enyhítésének ez egyik módja, de nem az egyetlen, és nem is a leggazdaságosabb. Rendelkezésre állnak ugyanis a Dunára mint vízbázisra alapított távlati fejlesztési terveink, melyek megvalósítása illetve a megvalósítás ü;eme kizárólag anyagi lehetőségeink függvénye. Az elmondottak alapján nyilvánvaló, hogy a bányaművelés csak szén és víz együttes kitermelésével képzelhető el, akár műszaki, akár gazdasági vonatkozásban. Egy vízmű élettartama 50—70 év. Ha ezen belül a bányaművevelés bármilyen okból megszűnne, a teljes vízkitermelés költsége a vízre terhelődik. Az viszont kétségtelen, hogy 3—500 méter mélyről kitermelni vizet és kb. 50 km távolságból azt Budapestre juttatni lényegesen költségesebb, mint — távlati terveink szerint — a Duna menti kutakból 15—20 méter mélyről és kb. 30 km-ről a fővárost ellátni. A kalkulációk szerint a karsztvíz kitermelésének fenti megoldása egyszeri beruházási költségek tekintetében is kedvezőtlenebb. De talán az eddig részletesen tárgyalt műszaki és gazdasági megfontolásokon túl környezetvédelmi szempontból is támadható a karsztvíz ilyen intenzív módon való kitermelése. Fentebb említettük, hogy a vízkitermelés hatással lenne a hévizekre. A hévízkincs megóvása elsőrendű feladatunk. A mélységi vizek áramlási irányának megváltozása magával hozhatja a vizek vegyi és radiológiai összetételének, valamint hőfokának megváltozását. A vizek gyógyászati értékének leromlása beláthatatlan következményekkel jár. A fürdőváros-jelleg elvesztésével járó egészségügyi, idegenforgalmi és presztízsveszteség kockázatát nem vállalhatjuk. Befejezésül még egy szempont. A vízigény fokozatos növekedésének megfelelően épülnek ki a távlati terv szellemében az egyes víztermelő egységek; a beruházások összhangban vannak az igénnyel. A karsztvízkitermelés egy hatalmas egységet képvisel és csak teljes kiépítése után helyezhető üzembe. Az egyik napról a másikra belépő nagy vízmennyiség miatt más vízműveket le kell állítani. Kihasználatlan állóeszközök lesznek mindaddig, amíg az igény erre a szintre fel nem fut. Ez az idő a mennyiségek ismeretében kb. 10 évre becsülhető. A száz év előtti terv időszerű tehát, ami a vízellátási gondokat illeti. A műszaki megoldásokat azonban — 100 év kutató munkája ismeretében és a modern módszerek birtokában — kritikával kell fogadni. 31