Budapest, 1972. (10. évfolyam)
11. szám november - Vincze Oszkár: Melyik lakásépítési formát szorgalmazzuk?
arra, hogy a lakosság számára megteremtsék az emberi otthon feltételeit. Európa általános lakáshelyzete — elsősorban a fejlett és gazdag országokban — viszonylag kedvező. Ezekben az országokban a nemzeti jövedelem általában magas; az építőipar is magas fokon gépesített. Számtalan politikai és gazdasági körülmény játszik szerepet abban, hogy egy adott országban az állam és a magántőke mennyi erőt fordít lakásépítésre. Európa (és Észak-Amerika) kétségtelenül magas civilizáltságával függ össze, hogy népessége általában csak a kívánatos mértékben — sőt, helyenként ez alatt — növekszik: az 1965. évi 440 millióról 1975-ig csak 467 millióra szaporodik. Ez évi átlagban 0,6 százalék, szemben a fejlődő világ helyenkénti 3 százalékos, sőt e fölötti növekedésével. További kedvező tényező Európában, hogy az egyes háztartások átlagos létszáma 3,3 személy (városokban csupán 2,9). A teljes lakásszükséglet Európában 1975-re (a Szovjetunió nélkül) 71,4 millió lakás. Az i960, évi lakáshiányt Európában 11 millióra becsülték. E hiány megszüntetésére 15 éven át mintegy 750 000 lakás építésére volna szükség évente; s további 950 ezret kellene megépíteni a népesség növekedéséből eredő szükséglet kielégítésére. A meglevő, de szanálásra ítélt lakásállomány pótlása évente 1,25 millió lakás felépítését igényelné. Ilymódon Európa összesített lakásszükséglete évenként mintegy 3 millió. Ez — hozzávetőlegesen számítva — 1000 lakosra 7 új lakás építését jelentené. Ezzel szemben a megépített lakások száma Európában az elmúlt évtizedek során évi 2,6 millió volt; ez a tényleges szükséglet 86 százalékát fedezte. A lakásépítés tehát már megközelíti a kívánt mértéket. E kedvező helyzet kialakulásához — a fejlett iparon, a civilizáció magas fokán kívül — kétségtelenül hozzájárult a népszaporodás stagnálása, sőt helyenkénti csökkenése. Jóllehet a népszaporulat mértéke nálunk is az európai átlagszint körül mozog, a lakáshiány a kormányzat jelentős erőfeszítései ellenére sem csökken a kellő ütemben. Ha pedig akár Budapest, akár a vidék lakásállományának kedvezőtlen műszaki felszereltségét, s főként avultságát vesszük figyelembe, a helyzet javulására még hosszú ideig kell várni. A következő esztendőkben a bontásra ítélt lakások száma országszerte növekszik; ezáltal kétségtelenül javul a korszerű lakások aránya, de csak kevéssé csökken a 8 — 1 o — 12 év óta lakásra váró igénylők száma. Különösen érvényes ez a megállapítás Budapestre és az iparosodott városokra, ipari településekre. Telekérték, városképi meggondolások s még számos összetevő hatására a fővárosban és a vidéki nagyvárosokban a sajátház-építés növekedő volumene alig javít a városi dolgozók lakáshelyzetén. Éppen lakáspolitikánk eredményeként meglepő folyamat tanúi vagyunk. A mezőgazdaság gépesítése, általános fejlődése nyomán a falu népessége — a szükségszerű elvándorlás miatt — csökken, miközben a falusi lakásállomány mennyisége és minősége a háború előttihez képest kedvezően alakul. Ha a magyar falu életszínvonalának alakulásáról semmiféle egyéb adatunk nem volna, a falukép gyors és minőségi változása mindennél jobban meggyőz az elmúlt 27 év eredményeiről. Annál szembetűnőbb viszont a fővárosban és vidéki városainkban a rossz lakáshelyzet — amit csak súlyosbít az állandó bevándorlás. E mindenképpen káros ellentmondás kiküszöbölésére sürgősen meg kell teremteni a kormány lakásprogramjának végrehajtásához szükséges anyagi-műszaki feltételeket; a városokban lényegesen több lakást kell felépíteni állami erőből; ha pedig ehhez a házgyári kapacitás nem elegendő, kisebb beruházási igényű technológiák alkalmazásával kell gondoskodni a kellő számú lakás megépítéséről. Való igaz: Magyarországon ma évente kétszer annyi lakás épül, mint a két világháború között. Az is tény, hogy a múltból olyan nyomasztó lakásállományt örököltünk, amelynek karbantartása a népgazdaság teherbíró-képességét már eddig is alaposan próbára tette. Kérdéses azonban, hogy mai teljesítményünkkel valóban elérkeztünk-e teljesítőképességünk végső határához? Mert a lakásépítés mai ütemezése mellett a legjobb esetben is csak 15—20 év múlva javulhat meg a lakáshelyzet Magyarországon. Különösképpen megfontolandó: vajon helyes-e, érdemes-e belenyugodni abba, hogy az egyén kényszerűségből, általában erején felül vállalja a saját ház építésével járó súlyos anyagi — gyakran erkölcsi — terheket? Az igazsághoz tartozik az is, hogy a családi- és társasház-építkezések nem elsősorban a munkásosztály s más keményen dolgozó rétegek lakásviszonyait javítják. Márpedig e kétféle építkezésből származik egész éves lakástermelésünk 64 százaléka! (Miközben a fővárosban 100 ezer család — többségükben ipari munkások, kiskeresetű dolgozók — 8 — 10—12 éve várnak lakáskérelmük kedvező elintézésére ...) Vajon szükségszerű volt-e erre az útra kanyarodnunk? Megítélésem szerint: nem. A családi- és társasházak építő- és szerelvényanyag szükségletét is zömmel az állami ipar, illetve az import fedezi. Minden építőtevékenységnek e két tényező az alapja. Kétségtelen, hogy az állami lakásépítés hatalmas szervezési feladat, s nagy anyagiműszaki erőket köt le. Ám a mi bérpolitikánk egyik alapja az állami lakás, a kedvező lakbér volt; ehhez pedig a kezdeti intencióknak megfelelő állami lakásépítési rendszer illeszkedik. Ennek ellenére — s az állami építőipar anyagszükségletének terhére, munkaerő-gazdálkodásának rovására — már több mint másfél évtizede szorgalmazzuk a magánépítkezéseket; miközben az állami lakásépítési hányad csökken. A szocialista országok közül Románia és Bulgária a miénkhez hasonló gyakorlatot követ. Ezen az úton halad Jugoszlávia is. Nem így azonban elsősorban a Szovjetunió, ahol a lakások mintegy 72 százalékát az állam és a szövetkezetek, 12 százalékát alkalmazottak, végül 15,6 százalékát kolhozok és falusiak építik. Magánerőből 1968-ban mindössze 10,6 százalék épült. Lengyelországban — Csehszlovákiához hasonlóan — állami erőből a lakások mintegy 25 százaléka, a szövetkezetekéből több mint 48 százaléka épült; a magánerő részesedése 26 százalék körül volt. Az NDK-ban a lakások 63,8 százalékát az állam, 25,7 százalékát a szövetkezetek építették, s csak a fennmaradó hányad épült magánerőből. (Ezek az adatok 1967-ből származnak. A fejlődés tendenciája azonban azóta sem változott az említett országokban.) A baráti országok tapasztalatait figyelembe véve, valamint az építőipari munkaerőhelyzetet, az építőanyagipar kapacitását, gazdasági életünk morális jelenségeit vizsgálva, okkal merül fel a kérdés: vajon a mi lakásépítési koncepciónk feltétlenül a legjobb? Nem kellene inkább a baráti országok olyan csoportjának gyakorlatát követnünk, ahol az állami lakásépítés dominál? Hiszen ma már — jól felfogott érdekből — fejlett tőkés országok is részt vállalnak a lakásépítésből. Az NSZK évi lakástermelésének 2,3 százaléka, Ausztriáénak 14 százaléka állami erőből épül, s ezeknek a lakásoknak nagy hányadát ipari és más dolgozóknak juttatják, kedvezményes bér ellenében. Ha a lakásállomány növekedésének ranglistáját nézzük, az európai országok sorában tisztes helyen állunk. Ám ez az értékrend kissé csalóka; nemcsak azt fejezi ki, hogy az adott állam vagy nép áldozatvállalása mekkora, hanem azt is, hogy az illető országban mekkora a lakás iránti kereslet. Ez a magyarázata annak, hogy Belgiumban pl. a lakásállomány évenkénti növekedése csak 0,5 százalék; míg Bulgáriában 1,2, Csehszlovákiában 1,1, Finnországban 1,4, Franciaországban 0,8, Írországban 0,2, Norvégiában 0,6, a Szovjetunióban 2,7 — Magyarországon pedig 1,3 százalék. Kétségtelen, hogy ez olyan roppant erőfeszítés eredménye, ami országunk történetében egyedülálló. 1960 — 1970 között lakásállományunk — a népesség 3,5 százalékos növekedése mellett — 14 százalékkal gyarapodott. A valóságos szükséglethez képest azonban mindez kevés; az áldatlan lakásviszonyok között őrlődő tízezrek türelmetlensége semmiféle történelmi vagy gazdasági indokkal nem csillapítható. Civilizált országokban a kormány legfőbb szociálpolitikai feladatának azt tekinti, hogy az állampolgároknak korszerű lakást biztosítson. Nekünk is további erőfeszítéseket kell tennünk az állami lakásépítési kapacitás erőteljes növelésére. A lakáshelyzetben uralkodó feszültség levezetésének ez a legcélravezetőbb módszere. 29