Budapest, 1972. (10. évfolyam)

11. szám november - Vargha Balázs: Kosztolányi Dezső fővárosi költő II.

Irodalmi városképek Vargha Balázs Kosztolányi Dezső fővárosi költő II. A New York A szegény kisgyermek panaszai kötet utolsó versének címe:,,Menj, kisgyerek". Kinek szól ez a búcsúztatás? A múltból elővarázsolt gyerek-önmagának! Annak is. De méginkább a verseskötetnek, aki mint fájó, érző kisgyerek áll ki az irodalmi fenevadak elé. Sikerüi-e megszelídítenie őket? „Menj, édesem, bocsáss meg?, dalosnak, ki mostan a színpadra kényszerít, menj budapesti, bús redakciókba, némán takard föl szóló sebeid. Menj a New-Yorkba s kávéházi márvány ravatalán tanulj újra meghalni, irigy szemek kereszttüze közé menj, hadd nézzék benned, mi az irodalmi." Volt oka a szorongásra neki is, mint minden szerzőnek. Gyilkos szavakkal, sőt félszavakkal, sőt szemvillanásokkal ki tudtak teríteni egy-egy művet a márvány ravatalra az irodalmi asztaltársaság bennfentesei. Bár éppen A szegény kisgyermek panaszai a siker jegyében lépett az irodalmi színpadra 1910-ben, hiszen nem egy versét már előbb felkapták, könyv nélkül idézgették az olvasók. Dátumszerű bizonyítékunk is van arra, hogy Kosztolányi akkor már tuljutott a pirulás, feszengés, ámulás korszakán. A bizonyíték az Esti Kornél kötet ötödik fejezete, ,, . . . melyben egyetlen hétköznapjának, 1909. szeptember 10-ének mozgalmas és tanulságod leírása foglaltatik s megelevenül az az idő, mikor még I. Ferenc József ült a trónon és Budapest kávéházaiban csak különböző irányokhoz, iskolákhoz szító modern költők tanyáznak." És mit műveltek itt ezek a modern költők? Egyáltalán nem azzal voltak elfoglalva, hogy költői irányzatuk elveit megszövegezzék, s elszántan győzelemre vigyék. Nem is foglalkoztak irodalommal, ha csak azért nem, hogy hirtelen lefirkantott írásműveikért gyorsan felvegyenek egy kis pénzt a további lebzselés megalapozására. Viszont: „Cigarettáztak és sóhajtoztak. Nevettek és búsultak, gyors egymásutánban. Integettek a tükörablakon át az utcán elhaladó nőknek. Amikor a pincér gyümölcsöket vitt előttük, keresztneveket adtak a gyümölcsöknek. Az alma: Károly, aszőlő: Ilona, aszilva feltétlenül Ödön, a körte: a puhasága, élvetegsége miatt Jolán stb. Valami nyugtalanság viszketett bennük. Társasjátékot játszottak betűkkel, színekkel, hangokkal, összekeverve, tódítvafoltozgatva mindent. Fölvetették a legfurcsább kérdéseket: mi lenne, ha valami nem úgy volna, amint van?" Állítsuk meg itt egy pillanatra az idézetet. Ahogy eddig látjuk: jókedvű, fiatal zendülők, vagy nem is zendülők, zenebonázók szellemi hancúrozása a kávéházban. De rögtön ezután így folytatja: „Nem, ők nem voltak megelégedve a teremtéssel." Mi ez? Bizalmatlansági indítvány az Úristen ellen? Világboldogító tervek készítésének kiinduló álláspontja? Vagy csak a fiatalok jól ismert póza, az a bizonyos kozmikus nyavalygás? „Pedig ha tudnák, hogy soha ilyen boldogok nem lesznek!" — így szokták feddeni a hebehurgyafiatalokat bölccsé Kosztolányi Dezső 1929-ben (A felvétel eredetije a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában van) Csigó László reprodukciója 20