Budapest, 1972. (10. évfolyam)

11. szám november - Vargha Balázs: Kosztolányi Dezső fővárosi költő II.

öregedett egykori hebehurgya fiata? lok. A nemzedékváltás közhelyein túl is minden oka megvolt arra Kosztolányinak, hogy elérzékenyedve gondoljon vissza 1909-re, a New-York kávéháznak, saját magának, Ferenc József monarchiájának és Európának erre a belle epoque-jára. „Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben." A Boldog, szomorú dal-nak ezt a befejezését variálva ezt a címet adhacnánk A bús férfi panaszai egyik fontos versének: Már nem vagyok otthon a New-Yorkban. Mintha a hajdani kávéházi „elsővizit", az irodalmi bemutatkozás kínjai élednének fel, megsokszorozva: „New York, te kávéház, ahololysokat ültem, hadd nyissam ki az ajtód, leülni még szabad tán, csak mint a koldusnak, aki pihen a padkán, s megnézni, mi maradt belőlem és körültem. Itt ültünk boldogan, s haragos szavainkban bombák aludtak és egy új kor lelke éledt, mi rongyos éhesek, lovagjai az éjnek, mint boldog gyilkosok, mint gyilkosok oly ifjan." Hogyhogy? Mégse csak ifjú zenebonázók facsarták agyukat ott a márványasztalnál, hanem elszánt forradalmárok, akik bombát akartak hajigálni, egy új kor névjegyét? Aza belle epoque, az első világháborút megelőző tizenhárom év valójában nemcsak boldog békeidők ábrándjainak örök forrása, hanem elindítója a század minden forradalmának, a szocialista forradalomnak is, meg a természettudományokénak és a művészetekének. Kosztolányi azon borong a New York versben, hogy vége lett ennek a hősi kornak, őbenne is és az ő világában is: „Merengek tétován e fáradt-fényü fürdőn, szemét közt turkálok, nem csitult bánatommal, emlékeket vetek föl megmozduló botommal, s nézem a tükrökön meggyérült, régi fü rtöm. Szentelt tanyája te szívemnek és szavamnak, mely álmokat adtál s nem ismert drága mámort, a forradalmas ár békült medrén aláfolyt, s most csöndes újra már a párna és a pamlag." Tömeg Az emberiséget szerette. Az embereket is egyenként. De sok ember agyütt — ez elrettentette. Talán még régről őrzött erről valami rémemléket. Sok művében bujkál ez az élmény. Legnyíltabban egy álomnovellában írta meg, az Ismeretlen-ben. „Mentem az utcán. Cipőm annyi zajt se vert, mintha harisnyában járkálnék. Sovány voltam, nagyon magas hórihorgas. Ha kinyújtottam a kezem, könnyűszerrel elértem a házak kőcirádáit, a négyemeletes paloták tetején az esőcsatornákat és ablakokat, melyek mögött villanymécsek égtek, emberek aludtak. Sokszor arra gondoltam, hogy mindez csak álom. Mert azonban csak a félelmet éreztem, mely minden porcikámat megfagyasztotta, az alvó félelmét, aki szemben a holddal nehéz mellel liheg és szeretne valahogy fölébredni. Az úton részeg munkások haladtak, két csoportban. — Hahó — szólt az egyik csoport. — Hahó — felelt a másik csoport, elhalóan, akár a vadászaton. Egy dáridóról jöhettek. Fülük rézvörös volt, arcuk izzó, mint egy kerek, fényes toronyóra. Tizenöten, húszan lehettek. Orrukon, szájukon gomolyogva, bodrosan dőlt a sűrű pára, szivarfüst módjára. Már az első pillanatban megrettentem." A két csoport részeg munkás úgy keríti be, üti az óriás fiatalembert, mint egy kutyafalka. A törpék Gullivert. Egy kocsmában meglepik a menekülőt, előbb barátkozni akarnának vele, majd faggatják, vádolják mindenféle lehetetlen dolgokkal, végül kifosztják. És mikor reggel hazamegy, szülei betolakodó idegennek nézik. Az utcán érti meg, hogy miért. „Szemben a Körút másik oldalán egy kirakat tükörüvege csillogott. Odasiettem. Belenéztem. Akkor aztán láttam. Mindent láttam és mindent megértettem. Egy kusza és dúlt arc meredt rám, az idegen, akivel még soha életemben nem találkoztam, egy közömbös, fáradt alak, lebegve a világűrben. Egy ember, aki elszakadt mindentől. Az ismeretlen." Kosztolányi kitűnően értette az álom mechanizmusát. Tudta azt is, hogy az álom a maga fantasztikus módján kemény, tiszta igazságokat tud kimondani. Azért is választotta ezt a formát őszinte vallomásához. A novella befejezésének párja — talán öntudatlan ihletője is — Ady verse: A feltámadás szomorúsága. A Tömeg című vers témája és expreszszionista áradása viszont Szabó Dezső regényrészleteit juttatja eszünkbe: proletárok vasárnapját a zöldben. „Aztán a villamosok rohama, mikor a fehér cipők feketére mocskolódtak, és rohanó hadioszlopok vágtatnak a célhoz, gyenge leányokat, özvegy anyákat a földre tiporva, kik visító kisfiúkat eleinte magasra tartva küzdenek, majd a porba lerogyva, színpadi hősnőkként hevernek, csókolva árva porontyukat, és nyafogva szidják az életet, és hátratekintenek, hogy nincs-e ki védje őket, hogy nincs-e mögöttük a férjük, ki régen föld már a temetőben. Nincs senkise itt. Nincs senki, csupán az éj meg a harc meg a pénz meg az ököl, az ifjúság, mely előre száguld, vak diadallal. Hallani vad szívdobogását. Látni százezer koponyát, melyre közöny borul,sok ragadozó körmöt." De milyen furcsán ható logikátlan következtetést fogalmaz meg, elnézve az egymást tipró indivídiumokformátlan tömegét: ..Tömeg, egyforma mindig, bárhogy nevezzenek, te, ki törvényt látsz és ítélsz s életet ordítsz, vagy halált, és erre meg arra rángat a kor zivatarja, májusi lombbal, dallal az ajkadon, ifjú virággal mily rettenetes vagy . . ." Tolakodó kirándulók és májusi menetelők — túl nagyot ugrott a kép ahhoz, hogy a versnek a hitele épen maradjon. Tömegnek tömeg mind a kettő, de össze nem keverhető. S még az a mentség sincs rá, hogy nemzetiszocialista menetelőkre gondolt. A jelenet nem erre vall. És a dátum is ellene mond ennek: 1928-ban jelent meg a vers a Meztelenül kötetben. Egy évvel később mondta ki Ady ellen írt igaztalan vitacikkében: „a politikai költészet pusztulóban van." Mindenképpen válságos időszaka volt ez. A Krisztina Ahogy „Mozart úr" zenéjére ráismernek a Don Jüanban a mulatság vendégei, úgy nevezik nevén Kosztolányit az Édes Annd-ban. Druma Szilárd ügyvéd, képviselőjelölt és két kortese kukucskál be a Tábor utcai ház vasrácsos kapuján. ,,A kertben üveges verandát láttak, egy asztalt, ozsonnára terítve. Ez az üvegkalitka a maga csöndes zártságában, a kivilágított ablakaival fölkeltette érdeklődésüket. Mindhárman megálltak . . . Szőke kisfiú ült az asztalnál, szövetkezeti ruhájában, már uzsonna után, s azzal foglalatoskodott, hogy ólomkatonáit harcszerűen állítsa föl a morzsás abroszon, és egy háborús indulót dúdolt, kezével verve az ütemet. Mellette az édesanyja varrt, munkájára hajtva komoly, okos fejét . . . Belülről, a lakásból a verandára lépett egy magas, kócos férfi, munkazubbonyban, cigarettázva. Feketét töltött egy vizespohárba. Amint szájához emelte,tekintete találkozott a három idegen tekintetével. Ezek elszégyellték kandiságukat, megindultak a kerítés mellett. — Kosztolányi — mondta Druma egy kis idő múltán — Kosztolányi Dezső." Ezek a politikusok mondják aztán rá, mikor odább ballagnak: — Nagy kommunista volt. — Ez? Hiszen most nagy keresztény. Hogy ez aljas rágalom, ezt nem mondhatta Kosztolányi, hiszen politikai színeváltozása a nyilvánosság előtt folyt le. De írói módon elégtételt vett a megszólásért: ,, — Nagy vörös volt — ismételte Druma. — Pogány népbiztossal dolgozott. Le is fotografálták őket együtt a Vérmezőn. — És mit csinált ott vele? — tudakolta az első kortes. — Nézte — felelt Druma titokzatosan." Az egész regény, az Édes Anna a krisztinavárosi úriemberek butaságának, gyávaságának, megaláztatásának és új kivirulásának krónikája. Fölénynyel és undorral festi le őket, akárcsak verses szatírájában a Közéleti kitűnőséget és az Úriasszonyt. Ember csak egy van a regényben: a tökéletes cseléd; a gyilkos cseléd. De van itt még egy bökkenő. Ha ilyen jól látta a kurzus bajnokainak szellemi, erkölcsi, politikai hitványságát, miért írta mégis abban a bizonyos Ady-vitacikkben, hogy a politika ma már szakma, engedje át a költő a szakembereknek? Ezeknek? Nagyon fájhatott neki, hogy „nem ér a neve", hogy önmagáról állította ki a bizonyítványt: politikai analfabéta. S mentségül hozzátette: mint a legtöbb költő. De ez az analfabéta nagyon is politizált az Édes Annában. Az utcaképeivel is. Hogy kezdődött az „új rend"? „A város mintegy sáskajárás után, kifosztva, lelegelve feküdt a szeméten. Fönn a barokk cukrászda kirakatában drága porcelánon mindössze egy szíjas pogácsa szomorkodott. Vörösre mázolt villamosokat is lehetett még látni, melyek lázító jelszavakkal rohantak, mint az elszabadult öngyilkos őrültek. De több jel biztatott. így a villamosokban az utasok már rá mertek szólni egy basáskodó kalauznéra, aki gorombáskodott az úri közönséggel, orra alá dörzsölték, hogy már nincs bolsevizmus." És a változás: „Ropogó hó takarta a várost. A lánchídi kőoroszlánok homlokán is hó volt, mintha valami fehér kendővel kötötték volna be a fejüket. Korcsolyák csilingeltek a jégpályára siető nők kezében, szánok csengettyűztek. A fagy, a kemény, egészséges fagy kicsípte az arcokat. Benn a Gerbeaudban égtek az üvegcsillárok, s a Váciutcán, a Koronaherceg-utcán, a régies, múltszázadbeli belvárosi utcákon egymás után gyulladoztak a fények a kirakatok tükörüvegjei mögött, melyekben most minden kívánatosabbnak, varázsosabbnak látszott, mint egyébkor: a cipők is, a könyvek is, az ásványos palackok, és a mohos sziklán, egy reklám-szökőkutacska mellett aztán a birsalmasajt, a mogyoródombok, a dióhalmok, az ízes, még nyirkos berber datolyák kúpja is, akár távoli gyerekkori emlékek, a Mikulás ajándékai. Ebben a színpadi fényjátékban percről-percre résztvett az ég. Most a Gellérthegy mögött derengett almazölden, most a királyi várpalotánál pirult ki rózsaszínre, most halványszürkére hamvadt s ekkor gyorsan megjelentek az apró, erősen villogó, téli csillagok." 21