Budapest, 1972. (10. évfolyam)

1. szám január - A címlapon: A „Százéves” vendéglő barokk épülete (Szelényi Károly felvétele)

üzemi főbizalmi, és ma már látom, tulajdonképpen milyen könnyű dolgom volt akkor. Csak azt kellett tudni mondani, jó hangosan, hogy „nem". Most, aki nemet mond, azt is meg kell mondania, miért; és azt is, hogy hol, hogyan, mit: „igen". — Nekünk a SZOT-ban van közgazdasági osztályunk és van igen komoly tudományos kutatóintézetünk. Tevékenységünket, amennyire csak lehet, igyekszünk szilárd tudományos alapokra helyezni. Tehát nem ösztönösen csináljuk, amit csinálunk, hanem annak a munkamegosztásnak jegyében, amely a párt, a kormány és a szakszervezetek közt kialakult, és amely, véleményem szerint, egyik garanciája annak, hogy a múltbeli hibák ne forduljanak újra elő. Az az idő végképp elmúlt, amikor kilenc ember gondolkodott, és megmondta, mit kell csinálnia tízmilliónak. Ma a tízmillió együtt alakítja ki — egyéni, csoport-és közérdek ütközésében, vitákban —azoptimális programot, és együtt hajtja végre. Ma már nem „egy csatárral" dolgozunk, megvan a „csapatjáték". A tévedés lehetősége, amennyire lehet, kiküszöbölődött; s ha netán hibázunk, ki is tudjuk javítani, lényegesen gyorsabban és jobban, mint bármikor. Mint már mondottam: nálunk nincs presztízs-védelem, senki sem tartja magát csalhatatlannak, közönséges halandók vezetik ezt az országot, jó tulajdonságokkal és emberi gyarlóságokkal is, de valamiben mindannyian egyek: akarják a nép ügyét közösen, tisztességgel szolgálni. Ahogyan az a munkásmentalitásnak megfelel. A munkásmentalitásnak, ami egy időben nálunk háttérbe szorult, de amely ma — simléderes sapka és más külső rekvizitumok nélkül is — újra kezd divatos fogalommá válni. Valamennyien tudjuk, akik a legmagasabb poszton állnak is, vagy bármilyen poszton: nem az a dolgunk, hogy a munkások helyett gondolkozzunk, hanem hogy megteremtsük a feltételeket a dolgozók akarata és érdeke érvényesülésének. „A kommunizmus iskolája" Ennek kapcsán felvetettük: vajon az üzemi demokráciának egyetlen lehetséges eszköze a szakszervezet? Volt itt egy intézmény, amely igen szerencsétlen körülmények között és torz formában született ugyan.de mégis úgy látszott, több rugalmasság és élet van benne, mint az oly sokáig tetszhalott szakszervezetekben: a munkástanácsok intézménye. Gáspár Sándor elmondtam maga részéről ő is fűzött ehhez az intézményhez reményeket, és az volt a véleménye, fenn kell tartani. Fenn is maradt jó tíz éven át. Nem is szüntették meg, megszűnt magától. Egy ideig párhuzamosan működött a szakszervezetekkel, aztán talaját vesztette. A dolgozók több mint 90%-a a szakszervezetekbe tömörült, s kiviláglott, hogy ebben a hagyományos szervezeti formában, még az átmeneti tetszhalál után is, több a vitalitás. Ámde ennek a több mint 90%-nak a kapcsán mégiscsak támad az embernek egy aggálya. Valamikor a szakszervezet nem tömörítette (vagy legfeljebb csak néhány szakmában tömörítette) ilyen magas százalékban a munkásokat. Viszont akkoriban szervezett munkásnak lenni komoly rangot jelentett. Szervezett munkás: jó szakember, megbízható, fegyelmezett dolgozó, magánéletében is példakép. Nem megy-e a mennyiség a minőség rovására? Minket, budapestieket, ez különösképpen érdekel. Ebben a városban él a magyar munkásoknak és köztük a szervezett munkásoknak jó harmada. Sokan úgy vélik, itt van a magyar munkásosztály legöntudatosabb, szakmai és erkölcsi tekintetben legkiválóbb része. Ez azonban az igazságnak csak az egyik fele. Mert másfelől itt van a legtöbb új munkás, itt van egy Miskolc teljes lakosságának megfelelő tömegű ingázó munkás, s köztük igen nagy számban úgynevezett kétlakiak. És itt, a nagyvárosban van a legtöbb „lumpen" is. Érvényes-e és mennyiben érvényes az a lenini mondás, hogy a szakszervezet „a kommunizmus iskolája"? Hat-e és mennyiben hat a szakszervezetek nevelő tevékenysége? Gáspár Sándor azzal kezdte válaszát, hogy a mérleget a múlthoz képest kell felállítanunk. Határozottan kijelentheti, hogy ma bármelyik budapesti üzemben nagyobb erő hat olyképpen, hogy az embereket, az indifferens vagy öntudatlan embereket a jó irányba vigye, mint régebben: pártszervezet, szocialista brigádmozgalom, törzsgárda, üzemi sajtó stb. De mivel a méretek nagyobbak, természetes, hogy több a hiba és az ellentmondó jelenség is. Nem azért, mert nincs meg aza hatás,ami ellensúlyozná. — Én elég gyakran járok üzemekbe, igyekszem megismerkedni a legperifériálisabb munkahelyekkel is, ahol döntően segédmunkások, új munkások dolgoznak. Az a tapasztalatom, hogy még ott is meg lehet találni minden műhelyrészben, üzemrészben azt a gárdát, azokat a legjobb fajta munkásmentalitással rendelkező embereket, akik hatással vannak a többiekre, akiknek a jelenléte kordában tartó erkölcsi erő. Épp ezért, fölismervén is a nehézségeket, biztatónak látom a jövőt. Néhányszor azt is tapasztaltuk, hogy a szakszervezetek rossz ügyet is védelmeznek. Elbocsátottak egy hanyag, alkalmatlan munkást; az illető, aki odáig talán fütyült a szakszervezetre, most szalad segítségért. És a szakszervezet, helytelenül, a védelmébe veszi. Gáspár Sándor nem tért ki az elől, hogy ilyesmi előfordulhat; sőt, arra is hozott példát, hogy a szakszervezet üzemi választott testülete olyan helyi érdeknek a védelmében állt ki, ami ütközik az országos érdekkel. Máskor meg egyes szakszervezeti vezetők, megfelelő képesség vagy morális tartás hiányában, mindenben „lefekszenek" az erélyes igazgatónak. Mindez azonban perifériális jelenség, semmiféleképpen sem a tendenciát jelzi. — Nincs szó befejezett folyamatról. Szocialista viszonyainknak megfelelő szakszervezeti mozgalmunk még nem alakult ki. De folyamatában nézvén a dolgokat, ami van, nagyon sokat ígér. Lehet, hogy tévedek, de az a véleményem, ha nyugodtan, békében járhatjuk tovább utunkat, hatnyolc éven belül megközelíthetjük azt az állapotot, amit ma ideálisnak tartunk. A szakszervezeti mozgalom ma nem azért fogadja el a párt vezetését, mert úgy illik, hanem mert önmagára, az osztályra, az osztály legjobb tulajdonságaira és törekvéseire ismer a párt politikájában. Párt és szakszervezet egymás nélkülözhetetlen partnerei. A párt nem jelenti, nem is akarja jelenteni az osztályt, a maga tömegében, teljességében; a szakszervezet nem tart, nem is tarthat igényt a forradalmi élcsapat szerepére. Állandó kontaktusban és kölcsönhatásban egymással, nap mint nap a legszorosabban működnek együtt. Másfelől állandó kontaktust jelent a szakszervezeti választott vezető szervek és a munkások között a brigád mozgalom, a mindennapi feladatok megvalósításában. Állandó kontaktust jelentenek a naponta száz szám adódó legkülönfélébb emberi problémák. Azután: hiába önálló az üzem — vagy épp azért! —, a gazdasági vezetők rákényszerülnek, hogy nap mint nap megosszák gondjaikat a szakszervezeti bizottsággal, s a szakszervezeti bizottság nap mint nap beszél ezekről a kérdésekről a dolgozókkal. Ezekben az érintkezésekben és kölcsönhatásokban edződnek az emberek. A munka és a munka értelmének belátása a legnagyobb iskola. A mindennapok lassú fejlődésében talán nem látszik, de ha kimegy az ember az üzembe, meghallgat egy munkásgyűlést, egy szakszervezeti bizottsági értekezletet, és visszaemlékszik rá, honnan is indultunk el: megrázó élmény, milyen tárgyismeret, mekkora felelősség nyilatkozik meg mindenütt, hányan tudnak ma már, és milyen éretten, állampolgár módjára gondolkodni. — Ami pedig a ,,lumpen"-t illeti: ez maradt is a múltból, de kétségtelen, újra is termelődik. Nem kell megijedni tőle, nem kell istencsapásának venni, a fejlődés folyamatában lassan felszívódik. Az a bizonyos lét és tudat összefüggése itt is meghatá-H 4