Budapest, 1972. (10. évfolyam)
9. szám szeptember - Szépvölgyi Zoltán: Az európai fővárosok együttműködésének lehetőségei
A királyi palota a Vár déli részével 1470-ben. Fametszet H. Schedel Világkrónikájából, 1493 pessége egyre nehezebben képes követni környezetének gyors változásait. Az ember egyre távolabb kerül egykori természetes környezetétől, amelyhez évezredek alatt eredményesen adaptálódott. A nagyváros rohanó élettempója, s az ezzel kapcsolatos stresshatások, a zajártalom stb. megtámadják az ember egészségét, idegrendszerét, gyengítik ellenállóképességét és végső soron biológiai létét is veszélyeztethetik. Nagyrészt a legutóbbi évtizedek környezetvédelmi tevékenységének köszönhető, hogy a legtöbb európai fővárosban — a fokozódó nehézségek ellenére — sikerült a lakosság többsége számára az elviselhetőnek nevezhető környezet alapvető feltételeit megtartani, illetve megteremteni. Megnyugtató megoldást azonban csupán a környezetvédelem minden területére kiterjedő, nemzetközi méretű együttműködés hozhat. b) Történelmi városok a gyorsuló időben. Európa fővárosainak többsége történelmi múltú nagyváros. Valamennyinek — Budapestnek is — van a múltat tükröző, egyetemes kultúrtörténeti értéket képviselő történelmi városmagja. A legtöbb fővárosban ez a történelmi mag maradt a város központja, amit általában magas beépítettségű lakóterületek vesznek körül; ezért bővítése vagy nem lehetséges, vagy nehézségekbe ütközik. A különféle központi intézmények, gazdasági szervek, vállalati irodaházak egyre több helyen szorítják ki a városmagból a lakásokat — s így a nappali órákban túlzsúfolt, közlekedési „dugókkal" terhelt cityk estétől reggelig elnéptelenednek. Ugyanakkor a városok lakosságának nagyarányú felduzzadása hatalmas volumenű lakásépítést tett és tesz szükségessé. Egyidejűleg tervezett és épített többemeletes lakótelepek, óriási területre kiterjedő családiházas városrészek létesülnek, amelyek alkalmasak a mai ember igényeinek kielégítésére, azonban — magukon viselvén korunk tipizáló, tömeggyártó technológiájának jegyeit — igen sok esetben egyhangúak, jellegtelenek, nem illeszkednek bele a történelmileg kialakult városképbe. Korunk urbanistáinak egyik legszebb és legfontosabb feladata: megóvni városaink történelmileg kialakult karakterét, tradicionális értékeit, s ezek megóvásával párhuzamosan fejleszteni, újat építeni, optimálisan kielégíteni a lakosság tömegeinek igényeit. A múlt értékes műemléki alkotásainak új, társadalmilag szükséges funkciókat kell adni, s ezáltal bekapcsolni a mai város életének vérkeringésébe — az új lakótelepeket pedig úgy kell kialakítanunk, hogy azok harmonikusan illeszkedjenek bele a városképbe, a város történelmileg kialakult együttesébe. c) Közlekedés. A nagyvárosok számos problémája a néhány generáció során bekövetkezett példátlan arányú lakosság-növekedéssel kapcsolatos. Pontosabban azzal, hogy az urbanisztikai fejlesztés nem tudott lépést tartani a városi lakosság számának rohamos emelkedésével. Ismeretes, hogy 1800-ban még egy európai főváros sem érte el az 1 milliós lakosságszámot; 1900-ban 6 város — köztük 5 főváros — lépte át az egymilliós határt. Ezzel szemben 1970-ben 3 európai fővárosnak — Londonnak, Moszkvának és Párizsnak — 5 — 10 millió között volt a lakosságszáma, s 32 európai város — köztük 14 főváros — népessége haladta meg az 1 milliót. Még gyorsabb ütemben gyarapodott a nagyvárosok környékének lakosságszáma; ez olyan esetekben is tapasztalható, amikor magának az anyavárosnak a növekedése napjainkban már lelassult, vagy éppenséggel stagnál. A lakosság számának felduzzadása, a technikai fejlődés, s ennek kapcsán különösen a gépkocsi térhódítása, az óriási területű agglomerációk kialakulása, ha nem is egyforma mértékben és módon, de csaknem minden európai fővárosban a városi élet kardinális problémájává tette a közlekedést. A nagyvárosokat fenyegető közlekedési csőd elhárítására az utóbbi évek folyamán számos tanul-Pest és Buda észak felől az 1684-es ostrom idején. Rézmetszet 7
