Budapest, 1972. (10. évfolyam)

1. szám január - A címlapon: A „Százéves” vendéglő barokk épülete (Szelényi Károly felvétele)

MTI Fotó — Papp Jenő felvétele nyos jogokat! Nálunk minden felmerülő, politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális, ideológiai probléma három csoportraoszlik. Az elsőbe tartoznak az országos jelentőségű, az embereket legáltalánosabban érintő, leglényegesebb kérdések. Ezekben a kérdésekben semmiféle fórum nem dönthet érvényesen, ha a döntéssel a szervezett munkások, a szakszervezeti mozgalom nem ért egyet. Vagyis: minden ilyen esetben ki kell kérni a munkások véleményét, valósággal népszavazást kell tartani. Itt van például a lakáselosztásra és a lakbérekre vonatkozó rendelet. Két éven át folyt róla vita a munkások körében, s végső soron ők mondták ki az áment. Nem kevesebbről van itt szó, minthogy a munkáshatalom viszonyai között mindent, amink csak van, minden anyagi és szellemi erőforrást a lehető legjobb hatásfokkal használhassunk fel, hogy a fejlődést meghatározó döntéseink a lehető legjobbak legyenek. Ezért és nem másért kell nekünk ma a közvetlen demokrácia lehetőségeit, fórumait kiépíteni, s köztük a legfontosabbat, a vezető osztálynak a legátfogóbb tömegmozgalmát. — A mi társadalmi rendszerünk hármas pólusa: a párt, az államhatalom-államigazgatás és a szakszervezetek. E közt a három pólus közt természetesen nincsenek antagonisztikus ütközések. Ugyanazokért a célokért alakítják együtt ugyanazt a programot, dolgoznak együtt, s ellenőrzik együtt a végrehajtást. Máig jól emlékszem a példára, amit Vámbéry Rusztem hozott föl annak idején: íme, itt egy hajlított idom, egy asztali lámpa ernyője; aki felülről nézi, annak domború, aki alulról nézi, annak homorú. Mindkettőnek igaza van, ugyanarra a tárgyra vonatkozóan. Mi erről sokáig megfeledkeztünk, azt hittük, hogy egy dolgot csak egyféleképpen lehet nézni, és csak az lehet igaz. Megvoltak forma szerint akkor is a közvetlen népi demokrácia legkülönfélébbszervei,atanácsok,a Hazafias Népfront, a nőszövetség, az ifjúsági szövetség és a szakszervezetek is. De, mint mondtuk, valamennyien csak ugyanazt fújhatták. Most egy harmónia érdekében mindegyik a maga szólamával jelentkezik az együttesben. A problémák, amelyekkel nap mint nap találkozunk, bonyolultak. Hatásában egy-egy döntés igen sok irányba, sokféleképpen érvényesül. Éppen ezért kell törekednünk rá, hogy ami egy-egy határozatunk szándékában a legjobb, az a lehető legjobban valósuljon is meg. Nem holmi öncél a proletár demokrácia, hanem eszköz, ennek az eszköze. És így lesz a kollektív vezetés elvből valósággá. Nézzünk még egy példát. Itt van a budapesti közlekedés problémája. Van is és lesz is még, megoldást csak a kiépült Metró hozhat majd. De addig is! Munkaerőhiány miatt súlyos bajok adódtak az autóbuszüzemben. Megoldás: olyan vonzó munkakörülményeket és anyagi feltételeket kellene teremteni, hogy a munkaerőhiány megszűnjék. Csakhogy ez nem olyan egyszerű kérdés! Költségvetési problémák, szakmán belüli bérfeszültségek adódtak; a vitában tehát különböző szempontok szerint különböző vélemények és törekvések jelentkeztek. Nekünk — a legjobban érintett rétegnek, a nap mint nap munkahelyre és munkahelyről közlekedni kénytelen, bérből és fizetésből élőknek a képviseletében — az volt a véleményünk: semmi sem okozhat olyan kárt, mint az, hogy emberhiány miatt naponta 150 autóbusz áll a garázsban. És az álláspontunkat érvényesíteni tudtuk. — A problémáknak ez az osztályozása és a hármas pólus kollektív működése érvényesül társadalmi életünk minden lépcsőjén. Az alapokon, lent az üzemben: vannak problémák, amelyeknek megoldása mérnökökre, technikusokra tartozik, vannak döntések, amelyek csak az igazgatóra tartoznak, vagy a felsőbb hatóságra, a minisztériumra. A szakszervezet nem szól bele például technológiai kérdésekbe, nem az a dolga. Vannak azután problémák, ahol a vállalatvezetés köteles kikérni a szakszervezet véleményét, de nem köteles figyelembe venni. Ám a munkásságot közvetlenül érintő minden kérdésben a döntés csak akkor érvényes, ha a szakszervezet egyetértett. Ezenfelül minden szinten megvan a szakszervezet vétójoga, minden döntéssel kapcsolatban. Azt pedig figyelembe kell venni. Több esetben előfordult, például, hogy az igazgató elhatározott bizonyos beruházásokat, s hogy megvalósításukhoz bankhitelt vesz igénybe. Szerinte a beruházás fontos és hosszú távon rentábilis, bár elismeri, hogy egy ideig, két-három évig, a törlesztés érinti majd a munkások jövedelmét. A munkások nemet mondtak. A munkások véleménye alapján a szakszervezeti bizottság a döntést megvétózta. Meg is magyarázta, miért: az egyfelől várható haszonnal szemben súlyos károk származhatnak, az üzemre is, ha hozzányúlnak a munkások életszínvonalához. Egy másik esetben országos hírű gyárigazgatók maradtak alul a vitában. Mert itt nem a tekintély számít vagy a rang, hanem hogy kinek van igaza. — Nem azt mondom, hogy a mi demokratikus gyakorlatunk máris tökéletes. Távolról sem az! Tudjuk jól, mennyire érezzük még mindig a jó hagyományok hiányát. Sokszor eszembe jut egy látszatra jelentéktelen epizód fiatal koromból. 1936-ban újtípusú kocsit hozott ki a Steyr. Mondták a szaktársak, hogy jön egy szerelő az osztrák gyárból, betanítani. És hogy ez a szerelő „nagy ember". Az illető megérkezett, és ugyanolyan szerelő volt, mint mi, mellesleg még termetre is kicsiny. Meg is kérdeztem: ugyan, miért mondtátok, hogy ez „nagy ember"? Azt felelték: két évig polgármester volt a városában. Két évig polgármester volt, aztán letelt a mandátuma, és természetesen visszament szerelőnek. Vajon ez ma nálunk ennyire természetes volna? Ennyire külön tudjuk választani a szolgálatot, az ügyet és a személyt közgondolkodásunkban, közvéleményünkben? Pedig ez a demokratizmus szempontjából ugye, nem mellékes dolog. — Valamennyire már mégis eljutottunk, és ez igen lényeges: senki sem hiszi magát csalhatatlannak! A három pólusból egyik sem ragaszkodik presztízsből a maga álláspontjához, egyik sem azzal az igénnyel vitázik, hogy csak úgy helyes, ahogyan ő látja. Ugyanazt az ügyet szolgáljuk, ugyanazt a programot hajtjuk végre. Amikor vitatkozunk, amikor ragaszkodunk az álláspontunkhoz, vagy engedünk belőle, a határt nem a formális lojalitás szabja meg, de nem is a formális karakánság. Voltam én is 3