Budapest, 1972. (10. évfolyam)

8. szám augusztus - Jemnitz János: Vámbéry Rusztem

ben eljutottak a szocialista nézőponthoz, mint Fényes László, Szende Pál és Kéri Pál is. Szocialista tudásuk mélysége, válaszuk színvonala eltérő; de már nem férnek el egy olyan skatulyába, amelyre „radikális" polgár címkét illeszthetünk. A fábiánus szocializmus híve Vámbéry az 1910-es évektől növekvő mértékben vonzódott a szocializmushoz. Szocialista elkötelezettsége azonban az idők folyamán szintén változott. Az 1920-as, 1930-as években Vámbéry „fábiánus" szocialista volt. Szívéhez legközelebb a Webbházaspár, G. B. Shaw és H. G. Wells állottak; az ő elképzeléseiket népszerűsítette. Az 1930-as évek elején engedélytkért a Fábiánus Társaság budapesti fiókja megalakítására is, amit a magy. kir. belügyminisztérium még annak ellenére is megtagadott, hogy felelős angol kormányszintű politikusok, köztük Philip (ekkor már Lord) Snowden is engedélyezését kérte a magyar kormánytól.3

Általános angol-vonzalmai ellenére sem fért kétség ahhoz, hogy legközelebb a munkáspárthoz állt, ám Mac-Donaldnak sem volt kritikátlan tisztelője. Szívesen idézte az angol Munkáspárt és a Független Munkáspárt baloldali szellemi hangadóit: J. Laskit, vagy a kommunistákkal is együttműködni kész Bertrand Russellt, aki a két világháború között még a Független Munkáspárt egyik szellemi előkelősége volt. Vámbéry kétségtelenül a szocializmust nagyon is komolyan vevő, angol baloldali labouristák szelleméhez állt legközelebb. Ez az irányzat a folyóiratok, a lapok hasábjain — vagy akár a bíróság előtt, a vádlottak és védők székén — jobban megállta a helyét, mint a tényleges politikai gyakorlatban. A politikai események nem mindig állták ki a tiszta ész kritikáját, s nem is aszerint alakultak, Nem váltak valóra Vámbéry politikai reményei Angliában és Nyugat-Európában — ez azonban nem törte meg szocialista hitét. Vámbéry fábiánizmusával függött össze, hogy a proletárdiktatúra rendszerétől idegenkedett; s noha kommunistákat védett, gyakran igen kritikusan, sőt olykor szinte ellenségesen szólt a Szovjetunióról. Az emberiséget fenyegető veszélyt a fasizmusban jelölte meg, a fasizmus rendszerét gyakorta és elmélyülten elemezte-támadta mind a német, mind az olasz események alapján. Legfőbb harci terepe azonban Magyarország maradt. S a továbbiakban éppen ezt az állandó, kitartó, jórészt publicisztikai küzdelmét kívánjuk megvilágítani. A voltaire-i indulatú publicista Publicisztikai munkásságának alighanem gerincét a szabadságjogok, illetőleg az ezek biztosításáért folytatott harc képezte. Kitartóan küzdött a Bethlen-féle nyílt választójog, a különféle reakciós sajtótörvények ellen, az egyesülési jogért. Publicisztikai írásainak általános jellemzője a csillogó stílus, az észérvek felsorakoztatása, amibe mindig elvegyült a hatalmas, s Magyarországon feltétlenül erősebb ellenfél fölött való gúnyolódás: a voltaire-iánus szellem megnyilatkozása. S hogy próbálkozása mennyire sikerült, arról a magyar írók táborának nagy szervezője, a tapasztalt, „kiválasztó" Ignotus nyilatkozott: „a tudományból, a büntetőjogból is szemmelláthatólag azért ment át a szociológus publicisztikába, hogy a maga korában igazítsa helyre a politikai téveszméket". S Ignotus igen igényes hasonlattal élt, Vámbéry útjának megelevenítésénél: „így lett író, s talán nem is Vámbéry Rusztemétől idegen okokból most száz éve egy meglehetősen írástudatlanul magyar lovaskapitány, egy gróf Széchenyi István nevű."1 Ignotus magasra állította a mércét, ám Vámbéry nem is mindennapi teljesítményt nyújtott. írt külpolitikai elemzéseket és jogi cikkeket, foglalkozott etikai problémákkal és olyan általános ismeretelméleti kérdésekkel, hogy van-e haladás és melyek a kritériumai. Nincs olyan hónap, hogy ne írt volna a fasizmusról, s ezzel egyidejűleg egy másik nagy témáról: a demokrácia válságáról. Európai horizontú megfigyelő volt, aki Európából talán legtöbbet Angliáról cikkezett, de aki a németországi történeti fejlődésben is otthonosan mozgott (a három nagy nyugati nyelven anyanyelvi szinten beszélt és írt); s nem egy érdekes cikkét olvashatjuk a középeurópai országok történetéről, egymásrautaltságáról. Részben magyar, de nemcsak magyar problémalátás vezette arra, hogy cikkeket, cikksorozatokat írjon az internacionalizmusról, sőt, egy új jelenségről, amit ö így nevezett: „internácizmus". Vagyis a népek önállóságát tiszteletbentartó internacionalizmust élesen elhatárolta a fasiszta Berlin és Róma előtt meghajlok idegen pénzen, idegen érdekeket szolgáló politikájától. Jellegzetesen értelmiségi politikus volt. Nemcsak értelmiségi származása, foglalkozása, barátai és egész életútja határozta ezt meg, hanem világnézete is, a fábiánizmus, amely a munkásság segítségét nélkülözhetetlennek tartja a szocialista átalakulásnál, de a tervek kikovácsolását, az akciók vezetését az értelmiségnek tartja fenn. A magyar viszonyokat ismerve, Vámbéry több szkepszissel viseltetett az értelmiség iránt; nemcsak „a szépre emlékezett", hanem ismerte a derékbatörtséget, a szolgalelkűeket, közömbösöket is — s éppen azért intette az értelmiségieket, hogy az ő jelenükről és jövőjükről is szó van, nekik is véleményt kell formálni a haladás és reakció nagy összeütközésénél. Sokat írt értelmiségi kérdésekről, de azért tévedés lenne azt hinni, hogy horizontja beszűkült. Éppen a magyar valóságot vallatva, többször szólt a falvak népéről, az agrárszegénységről, ő is földreformot sürgetett, látta, hogy a reakció fellegvárai nálunk a latifundiumok. Vámbéry a világpolitikáról A megfigyelések problémakörét pedig még néhánnyal ki kell egészítenünk. Egyike volt azoknak, akik a magyar uralmi viszonyok feltérképezéséről szólva hangsúlyozták, hogy 1918—1919 után az uralkodó osztályok mellett a kispolgárság is betört a politikai életbe; s ha onnan meg is kezdődött a kiszorítása, ezt az uralkodó köröknek nem sikerült maradéktalanul végrehajtani. (Ez kétségtelenül olyan észrevétel volt, amelyre történelemírásunk az utóbbi időkben hívta fel jobban a figyelmet.) Többször szólt arról az ugyancsak modern történeti-tömeglélektani jelenségről, amit a tömegek manipulálásaként tartunk számon. A magyar problémák tengeréből pedig nagyon sokszor érintette a „revízió" problémáját. Tudvalevő, hogy erre az ellenforradalmi korszak szerfölött kényes volt. Vámbéry bírálta a trianoni szerződés igazságtalan pontjait, de mindig hangsúlyozta, hogy ezek helyesbítését csak a környező népekkel lehet elképzelni. Másfelől, ilyen esetekben is rámutatott annak képtelen voltára, hogy a magyar politikai vezetők a nép nevében szólalnak fel, miközben az ország határain belül szociálisan kisemmizik a néptömegeket, de még jogaitól is megfosztják. Érzékeltette, hogy a revízióra egy demokratikus Magyarország sokkal inkább tarthatna igényt. Az 1920-as években pedig több ízben bizonyította be a hivatalos magyar külpolitikai koncepció teljes elhibázottságát, amikor Párizsban és Londonban a legkonzervatívabb politikai köröktől reméltek segítséget kapni Versailles—Trianon ellen. Jeleztük, hogy külpolitikai megfigyeléseinek tengelyében a két fasiszta nagyhatalom és Anglia állott. Ha csak érintőleg is, de érdekes észrevételeket tett az ismeretlen nagyhatalomról: az Egyesült Államokról. A kép, amit az 1920-as évek végén rajzolt, nem volt túlságosan vonzó. írt a rekord-őrületről, a tömegek apolitikusságáról (amit ma a „hallgató többség" néven tartanak nyilván). Megszólalt a két amerikai olasz származású anarchista, Sacco és Vanzetti elítélésekor. Ekkor írta: a reakciós szemléletmód terén „az Unió vetekedhet Európa bármely diktatúrájával". Ekkor még csak 1927-et írtak! A haladás és reakció sokfrontú küzdelmének éles szemű megfigyelője. Harcban a konzervativizmussal A magyar és európai helyzetet elemezve, vizsgálódásának középpontjában mindig a haladás és a reakció ütközése állott.Több cikkénekisilyen vagy ehhez hasonló címet választott; s a szembenálló erők felmérésénél általában nem is tévedett, még akkor sem, ha a kommunisták helyét gyakran rosszul jelölte ki. A demokrácia következetes védelme, az etikus közállapotok kialakításának igénye, a humánus alapállás és a szocialista távlatok kijelölése azonban egyszerűen lehetetlenné is tette, hogy alkalmi botlások után huzamosabb ideig eltévedjen a haladás és reakció összeütközésének nagy harcában. A nagy frontok magyarországi erővonalánál ő is megvívta a maga kis csatáit. Cikkei még számos más részterületet érintettek, így az „ó-konzervatív" egyetemek világát. Vámbéry után a haladó szellemű tanároknak még hosszú sorát űzték el; majd az 1930-as években már olyan liberális professzorokat is siettek nyugdíjazni, mint Marczali Henrik — akit Vámbéry búcsúztatott a Századunk hasábjain. Nem feledkezett meg az Akadémiáról sem, valamint az irodalmi társaságokról — e vonatkozásban Móricz Zsigmond távoltartásán háborodott fel —; mindig rámutatva a butaság, félénkség és a konzervativizmus copfjaira. S nem feledkezett meg magyarországi haladás-reakció küzdelmének egy akkoriban igen fontos problémájáról, a zsidókérdésről sem. Mikor az egyetemi katedra, az ügyvédi talár elvesztése után a sajtótörvények publicisztikai, újságírói tevékenységét is mind nehezebbé tették, Vámbéry az Anschluss és a sötét emlékű Müncheni Egyezmény évében, 1938-ban — amikor Hitler Közép-Európa elnyelése után Kelet-Európa leigázására készült — Angliába emigrált. Emigrációban Rövid londoni tartózkodás után az Egyesült Államokba ment, s a II. világháború éveiben ott lett a demokratikus magyarok szervezetének egyik irányítója. Nehéz éveket élt át; ellensúlyozni próbálta a Horthy-rendszer hivatalos és nem hivatalos diplomatáinak tevékenységét (Eckhardt Tibor kísérelte meg, hogy Washingtonban biztosítsa a régi uralmi rendszer átmentését); ugyanakkor az Egyesült Államokban rokonszenvet igyekezett ébreszteni a magyar demokrácia iránt. 1945-ben ő is hazatért, őt is ünnepelték, majd 1947-ben, bonyolult hazai és nemzetközi helyzetben, Károlyival egyidejűleg az egyik legfontosabb posztra, a washingtoni követség élére állították. Nem sokáig maradt meg hivatalában, mert nem helyeselt módszereket, amelyek valóban nem fértek össze a szocialista etikával. 1948-ban elvonult a küzdőtérről. S már nem is térhetett vissza: még ugyanebben az évben hirtelen szívroham végzett vele. • Vámbéry Rusztem: Nyílt levél lady Snowdenhez. Népszava. 1934. december 19. 1 Ignotus: Olvasás közben Rusztem. Magyar Hírlap. 1932 január 10. 2/