Budapest, 1972. (10. évfolyam)

8. szám augusztus - A címlapon: Új irodaház a Martinelli téren - Lőrinczy György felvétele

RAKPARTOK, GÁTAK A fővárosi árvízvédelem Akkor, amikor ez a cikk készült (folyóiratunk átfutási ideje meglehetősen hosszú), a Duna alig csörgedezett medrében, zátonyok emelkedtek ki a vízből és naponta szólította fel a rádió a lakosságot: takarékoskodjék az ivóvízzel. Ilyen körülmények között árvízről írni, árvízről beszélni meglehetősen furcsán hatott. Való igaz: a Duna jámbor, békés folyó — ám könnyen tombolni kezd. A fővárosi tanács közmű főigazgatóságán ily módon cseppet sem csodálkoztak azon, hogy az utóbbi évek legszárazabb tele után árvízről faggatják őket. „Idejében kell felkészülni minden nehézségre" — mondta Giltner Andor főigazgató. Alacsony vízállásnál a legkönnyebb és legolcsóbb megerősíteni az árvízvédelmi berendezéseket. (Árvíz idején egyetlen homokzsák annyiba kerül, mint máskor egy köbméter gát építése.) A dunai árvizek sokszor okoztak nagy pusztítást Pesten és Budán. Az első írásos adatok erről a XI. századból valók. Ha ma azt mondjuk: pesti árvíz, akkor először az 1838-as dunai veszedelem jut az eszünkbe. Irodalmi művek örökítették meg; Wesselényi Miklós — az árvízi hajós — bronzba öntött alakja a Ferencesek templomának falán emlékeztet; a Rókus kápolna oldalán pedig nyíl jelöli: eddig ért a víz. Pedig nem az 1838-as, hanem az 1876-os árvíz az, amit most mértékadónak tekintenek. Abban az évben 867 centiméteres vízállással tetőzött a Duna; ennél azóta sem volt magasabb. (1838 márciusában ugyan 1023 centimétert mértek, de akkor még nem volt szabályozva a folyó, így ez a magasság nem tekinthető mértékadónak.) 1940-ben és 1941-ben 818, illetve 832 centiméterrel tetőzött a folyó, méghozzá zajló jéggel borítva, ez pedig — köztudott — igen veszélyes. Ekkor azonban már álltak Budapest gátjai, az árvízvédelmi művek, így a háború megpróbáltatásait nem növelte árvíz-katasztrófa. A belvárosi rakpartok építését az 1860-as években kezdték el. Elsőnek a Lánchídtól délre eső részen készültek el a kőgátak. Az első, 345 méteres rakpart készítéséhez 1858-ban láttak hozzá. Aztán fokozatosan fegyelmezett folyóvá szelídítették a rakpartok a fővároson átfolyó Dunát. Az alsó rakparton haladó gépkocsivezetők, a Duna-korzón sétálgató járókelők, a Dunaparti lépcsőkön üldögélő szerelmespárok valószínűleg nem gondolnak arra, hogy gátakon — helyesebben: árvízvédelmi műveken — közlekednek, üldögélnek. A rakpartok szervesen beolvadtak a budapesti látképbe, részévé váltak a városnak. Úgy épültek, hogy felső szintjük 1000 centiméteren (tíz méteren) legyen. 1945-ben 51,5 kilométer volt a fővárosi védvonalak hossza. Ebből csak 7 kilométer volt gát, a többi pedig kiépített part. A partok mögötti területeket feltöltötték, így a főváros szintje — mondhatjuk így is — a Duna fölé került. 1950-ben, amikor megalakult Nagy-Budapest, a védővonal hossza 81 kilométerre nőtt. Ám a városhoz került új területek árvízvédelmi berendezései hiányosak voltak, s kiépítésükre a fokozott iparosítás éveiben kevés pénz jutott. Szerencsénkre 1954-ig nem jelentkezett árvíz, így elég idő jutott arra, hogy megerősítsék a gátakat, hogy nagy vízálláskor védeni lehessen a város területét. A közelmúltban két különösen emlékezetes áradás volt: 1954-ben és 1965-ben. Az 1954-es júliusi árvizet a nagy tartósság jellemezte. A vízügyi szakemberek szerint az árvizek is olyanok, mint az emberek; sajátos egyéniségük, karakterük van. Az 54-es nyugodt volt és kitartó, türelmes, az a bizonyos „lassú víz partot mos". A földgátak (amelyek hossza a peremkerületekben abban az időben 30,9 kilométer volt) átáztak, meglazultak. Nagyon nehéz helyzet alakult ki. Az első időben csak az alsó rakpartot öntötte el a víz (ez 650 centiméteres vízállásnál következik be), de lassanként a 8 métert is elérte a Duna. Az Albertfalvi gátnál július 18-án, amikor a legsúlyosabb volt a helyzet, 3500 ember, 80 tehergépkocsi és 100 dömper dolgozott, öt markoló-, két hegybontó exkavátor, négy traktor, hat cölöpverő, negyvenhárom szivattyú, hét szállítószalag működött. Harminchétezer köbméter földet, harmincezer darab homokzsákot építettek be. Többször volt magas a vízállás ezután is — nyaranta gyakran került víz alá például a Római-part —; a legsúlyosabb azonban az 1965. évi dunai nagyárvíz volt. Csaknem száz napig tartott, 845 centivel tetőzött. A tél vége hideg volt, az Alpok keleti lejtőjén felhalmozódott igen vastag hótakaró nem olvadt el. Aztán hirtelen köszöntött be a tavasz, esett az eső, és a hegyekről lezúduló víztömeg megduzzasztotta a folyót. Árhullám árhullámot követett, olyan gyorsasággal, hogy az egyiknek nem volt ideje levonulni, már utolérte a másik. így egyre jobban megtelt a meder. A Csallóköznél (csehszlovák oldalon) átszakadt a gát, ez nálunk némileg apasztotta a folyó szintjét; enélkül, az előrejelzés szerint, a fővárosnál 880 centiméterrel tetőzött volna a víz, vagyis magasabban, mint 1876-ban. A Duna így is elöntötte a Rómaipartot, a hajógyári sziget egy részét, a XXII. kerületben a Spartacus sporttelepet, a mellette álló lakótelepet és az ottani termelőszövetkezet szántóföldjeit. A pesti oldalon a Szilas-pataktól északra, a Dunakeszi határáig terjedő terület nagy része, a Tungsram strand, a Népsziget, a Palotai sziget jelentős része, az angyalföldi kikötő területe és a Csepelsziget szántóföldjei kerültek víz alá. Azóta Budapesten nem volt ilyen magas vízállás. Az 1965-ös árvíz megmutatta, hol van szükség beavatkozásra, az árvízvédelmi művek megerősítésére. Feltöltötték a Spartacus-pálya környékét, a Tungsramstrand környéki partszakaszt, megerősítették a Római-part belső területeit védő Vörös Hadsereg úti gátat. A közeljövőben kezdődő munkák közül éppen a Római-part védelmének végleges megoldása a legifontosabb. Eredetileg két terwariáns volt: az első azt tartalmazta, hogy épüljön magasút a mai Nánási út (és a Vörös Hadsereg útja helyén. Ez gyakorlatilag a mai védelmi rendszer megerősítését jelentette volna. A másik terv Duna-parti (ahogy nevezik: Kossuth üdülőtelepi) munkálatokat javasolt. 1968-ban ezt az utóbbi terv-változatot fogadták el. Az új árvízvédelmi mű óvja majd a Duna-parti csónakházakat, az egész üdülőtelepet és a békásmegyeri lakótelepnek azokat a házait, amelyek az ártérbe épülnek. A lakótelep 11 ezer Margitszigeti partfal (Csigó László felvétele) 4