Budapest, 1972. (10. évfolyam)

7. szám július - Dr. Frank Vera: Az üzemegészségügy helyzete

MTI foto, Mező Imre felvétele talmak felderítésére, kiszűrésére és az üzemegészségügy hatékonyságának fokozására. A tudományos kutatás céljára 1971-ben a Csepel Vas- és Fémművek több százezer forintot biztosított. A munka hatékonyságát mutatja, hogy több mint ötven üzemorvos tizenkét témakörben készített tizennégy dolgozatát lehetett összegezni és honorálni. Az a tény, hogy ma már az üzemegészségügy is tárgya a tudományos kutatásnak, önmagában is sokatmondó, hiszen pár évvel ezelőtt még szakorvosaink sem voltak. A szűrővizsgálatok hatékonyságának és színvonalának fokozása céljából az Országos Munkaegészségügyi Intézet szakmai felügye»lete alatt öt kerületben szerveztünk szűrőlaboratóriumot (ezek közül egy, szakorvoshiány miatt, nem funkcionál), illetve fejlesztettük a már korábban is működő mozgólaboratóriumot. A munkaegészségügyi feladatok teljesítésében, sajnos, mérsékeltebb eredményekről számolhatunk be. Az üzemorvosok tevékenysége főleg arra irányul, hogy a kifogásolható munkakörülmények javításával, vagy a mereven kezelt .jog- és óvórendszabályok változtatásával gyorsítsák meg az elégtelennek ítélt fejlődési ütemet. A mérsékeltebb eredményeket az magyarázza, hogy a részállású üzemorvosok, mivel az egészségügy egyéb területén dolgoznak és kevés kivétellel nem rendelkeznek a feladat megoldásához szükséges szakmai ismerettel, nem képesek részt venni a munkaegészségügyi feladatok korszerűsítésében. A IV. ötéves terv időszakában mintegy 25%-kal növeljük a fővárosi üzemorvosi órák számát. Ezzel a növekedéssel sem a Fővárosi Tanács egészségügyi főosztálya, sem a Szakszervezetek Budapesti Tanácsa Elnöksége nincs megelégedve, azonban a fennálló (és országos) káderproblémák miatt nagyobb fejlesztésre nem vállalkozhattunk; legfeljebb az Egészségügyi Minisztérium segítségével növelhetnénk a tervezett óraszámot. Gondot okoz az is, hogy noha az utóbbi években törekedtünk a fiatalításra, az üzemi főorvosok átlagos életkora még mindig 56 év, az üzemorvosoké pedig körülbelül 44. Közvetve ehhez kapcsolódik az egészségügyi dolgozók tavalyi bérrendezésének az a pontja, amely nem teszi lehetővé munkahelyi póüék fizetését az üzemorvosoknak. Az így keletkezett bérfeszültség akadályozza az üzemorvosi helyek betöltését és ily módon az üzemorvosi órák számának növelését is. Ugyancsak az anyagi problémákkal magyarázható, hogy a belgyógyászati gyakorlat elsajátítását kórházi orvosok cseréjével nehezen sikerül megvalósítani. A kórházi orvosok ugyanis szívesebben vállalják a cserét bármely más területen, mint az üzemorvosi hálózatban. A probléma ellensúlyozására 1968-tól tíz úgynevezett fregoli állást szerveztünk a főváros területén, ez azonban csak mérsékelt eredményekkel járt és a végleges rendezést nem biztosítja. Az üzemegészségügyi ellátás hatékonyságának fokozására a jövőben intenzívebben vesszük igénybe a vezető kórházak segítségét és a kerületi üzemi főorvosok szakmai támogatását. Az iparfejlesztési programmal párhuzamosan kívánjuk szélesíteni az üzemegészségügyi hálózat munkáját. Előkészítjük egy szakintézmény létrehozásának tervét. Ez az intézmény tudományos szinten foglalkozna az üzemegészségügy területén felmerülő szakmai kérdésekkel, továbbá irányító-módszertani központja lenne az üzemorvosi továbbképzésnek és a szakorvosképzésnek. Az eddigi értékes és gyümölcsöző kapcsolatok mellett fokozni kívánjuk az együttműködést az üzemek gazdasági vezetésével, a KÖJÁL-lal, a szakszervezettel és a Vöröskereszttel. Meggyőződésünk, hogy az üzemegészségügy tevékenységének hatáskörébe tartozó dolgozók jobb ellátása kedvezően fog hatni az érintettek életkörülményeire, a termelés növekedésére, és tehermentesíti a többi egészségügyi intézményt. Úgy véljük, hogy alaposan átgondolt elképzeléseink támogatásra találnak mind a dolgozóknál, mind pedig az ügyben érdekelt illetékes vezető szerveknél. Eredményeink feljogosítanak a bizakodásra, de szükségesnek tartjuk azt is, hogy minden fórumon ismertessük az üzemegészségügy helyzetét és problémáit. Azt akarjuk, hogy a lehető legkevesebb hibával a leggyorsabban léphessünk előre. A felvázoltakból világosan kitűnik, hogy az üzemegészségügy államosítása óta gyökeresen megjavult a hálózat munkája és szervezete. Számos szakmai és szervezési feladat megoldásával a dolgozók munkaegészségügyi ellátását helyeztük a fejlesztés középpontjába. Ám nem hallgattuk el a további fejlődés anyagi, személyi és szervezési akadályait. Bízunk benne, hogy elgondolásaink megvalósítása révén a jövőben az üzemegészségügyi hálózat újabb eredményeiről számolhatunk be. 27