Budapest, 1972. (10. évfolyam)

7. szám július - Dr. Frank Vera: Az üzemegészségügy helyzete

FÓRUM Dr. Frank Vera Az üzemegészségügy helyzete Budapest üzemegészségügyi helyzetéről szólva olyan kérdéssel foglalkozunk, amely az ország üzemi dolgozóinak közel 40%-át — megközelítőleg hétszázezer embert — érinti. Az egészségügyi ellátáson belül az üzemegészségügy viszonylag új és hosszú ideig elhanyagolt területnek számított. A felszabadulás előtt alig néhány nagyüzemben volt üzemorvosi ellátás; az orvosok működési szabályzat nélkül dolgoztak és túlnyomórészt a munkáltatók érdekeit képviselték. Az üzemegészségügy államosításával egyidőben, 1951-ben jelent meg a hálózat működési szabályzata; ez az akkori lehetőségek figyelembevételével lényegesen szervezettebbé tette az üzemorvosi ellátást. Mindezt nemcsak az 1037 üzemorvosi óraszám biztosítása fejezi ki, hanem az a megváltozott szemlélet, amely az üzemegészségügy által megoldandó problémák előterébe a dolgozók érdekeit állította. Tapasztalatok és szakemberek hiányában nem volt könnyű feladat a hálózat korszerűsítése — ennek ellenére több irányban lényeges eredményeket értek el azok az üzemegészségügyi dolgozók és az üzemegészségügy problémáival foglalkozó vezetők, akik szívügyüknek tekintették a fejlesztést. 1970-ig 2297-re emelkedett a fővárosban az üzemorvosi órák száma; ez az országos üzemorvosi órák 44,6%-a. A számok növekedése azonban távolról sem tükrözi az üzemegészségügyi ellátás színvonalának növekedését. A fejlődést ugyanis sokkal inkább az üzemegészségügyi feladatkörök kibővülése fémjelzi; gyakorlatilag ez fejezi ki a hálózat munkájának gyökeres megváltozását. A minőségi változáshoz sorolhatjuk: a táppénzbevételi jogkör kiszélesítését, a gépjárművezetői alkalmassági vizsgálatok végrehajtását, a foglalkozási ártalmak vizsgálatának kiszélesítését, a rehabilitációs munka kibővítését és egyes szakrendelések bevezetését. A mennyiségileg és minőségileg egyaránt megnövekedett feladatok új, differenciált normatívák kidolgozását tették szükségessé — mégpedig az iparági sajátosságok figyelembevételével. Az új normatívákról szóló irányelveket az Egészségügyi Minisztérium 1971-ben adta ki. Az irányelvekben már figyelembe vették azt a döntő jelentőségű változást, amelyet az üzemorvosi szakképesítés bevezetése jelentett 1968-ban. Az üzemorvosi szakképesítés nem pusztán cím, hanem az üzemi dolgozók tökéletesebb ellátásának biztosításához szükséges speciális gyógyító-megelőző feladatok szakszerű ismerete. Ennek hatékonyságát egyre jobban érzik a dolgozók és igazolják a statisztikai adatok: 1968-tól 1970-ig 40%-kal csökkent a foglalkozási megbetegedések száma! A javulásban természetesen több tényező is közrejátszott, de a szakmai felkészülésnek alighanem döntő szerep jutott. Az üzemorvosi munkaköröket jelenleg a nagyüzemekben főállású, a kisüzemekben pedig részállású üzemorvosok látják el. Annak ellenére, hogy vannak még betöltetlen üzemorvosi munkahelyek, az üzemegészségügy területén elhelyezkedő orvosok száma fokozatosan növekszik. Ez a tény nemcsak a szakképesítés megszerzése lehetőségének tulajdonítható, hanem azoknak a munkafeltételeknek is, amelyeket az egészségügyi szervek az üzemek vezetőségével karöltve biztosítanak. Az üzemek döntő többségében a vezetőség, a pártszervezet és a társadalmi szervezetek igen nagy figyelmet szentelnek az üzemegészségügynek, és anyagi, valamint erkölcsi vonatkozásban minden támogatást megadnak. Egyre többen látják be, hogy az üzemegészségügy sajátos „szolgáltatás", amelyben a befektetett összeg közvetve és közvetlenül többszörösen megtérül. Az országgyűlés legutóbbi tanácskozásán, a napirenden levő új egészségügyi törvény megvitatásakor, az egészségügyi miniszter beszédében kijelentette, hogy: „ . . .kiemelkedő jelentősége van az üzemegészségügy és az ipari területek egészségügyi intézményei fejlesztésének". Ez a felfogás és a vele párosuló gondoskodás eredményezte, hogy sikerült a múlt egyik legelhanyagoltabb egészségügyi ágazatát rövid idő alatt szervezett hálózattá fejleszteni és ezen a területen jelentős mértékben megelőzni számos, iparilag nálunk fejlettebb országot. Az üzemegészségügyi szolgálat két alapvető feladata: a gyógyító-megelőző ellátás és a munkaegészségügyi tevékenység. Különösen nagy súlyt helyezünk a gyógyítómegelőző ellátásra. A munkaalmassági vizsgálatokkal, a foglalkozási ártalmak megelőzésével kapcsolatos szűrővizsgálatokkal, a munkakörülmények javítására irányuló vizsgálatokkal (javaslatokkal) és a rehabilitációs munkával nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő eredményeket értünk el. Az MSZMP KB Tudománypolitikai Irányelveinek megfelelően tudományos kutató munkához kezdtünk a foglalkozási ár-26