Budapest, 1972. (10. évfolyam)

5. szám május - Viszkei Mihály: Kevesebb munkaerő — bővülő termelés

A munkaerőmozgásban részt vettek más dolgozó rétegek is; a többi között azért, mert a vándorlás a béremelés, a kedvezőbb munkakörülmények és munkafeltételek keresésének eszköze lett. A munkahely-változtatók bérhelyzetére jellemző például, hogy havi keresetük az új munkahelyen általában magasabb, mint a régin volt. Ez a jelenség az általános technikai fejlődésből is adódik. (Az iparilag fejlett országok nagy városaiban a budapestinél még intenzívebb munkaerőmozgás tapasztalható.) A főváros ipari súlya az elmúlt években már nem növekedett, és megkezdődött az ipari létszám csökkenése, sőt, Budapestről való kiáramlása. Tíz év alatt (i960— 1970 között) a budapesti ipar súlya az ország iparában, az összes foglalkoztatottak létszáma alapján 43,9%-ról 34,3%-ra csökkent. A budapesti iparvállalatok beruházási eszközeiknek mintegy a felét vidéken használták fel. Ennek következtében a vidéki telephelyek munkáslétszámának növekedése több tízezernyi; a fővárosi székhelyű vállalatok munkásainak egyharmada már vidéki üzemekben dolgozik. A vállalatok mind érzékenyebbek a létszámgazdálkodásra; de lényeges minőségi változást „a kapun kívüli létszámtartalékok" kimerülése miatt nem valósíthatnak meg. így a figyelem egyre jobban „befelé", a meglevő munkaerőre irányul, mert a vidéki foglalkoztatási lehetőség — hosszabb távon — szintén kimerül. Marad tehát a racionálisabb munkaerőgazdálkodás. (Ezt jelzi például, hogy a magas segédmunkás arány az állami iparban 1960—1970 között 22%-ról 16,5 %-ra csökkent.) Az is megfigyelhető, hogy a munkaerőmozgásban a vidék, egy-két éves késéssel és némileg mérsékeltebben, követi a fővárost. Bérek — jövedelmek Az ipari munkás-átlagkeresetek között a területi eltérések megszűntek, és 1970-ben Budapesten és vidéken egyaránt a havi 2 ezer Ft fölé, 1971-ben 2100 Ft fölé emelkedtek. A bérrendszer nem általában a szellemi munkát értékeli többre a fizikainál, hanem a magasabb szakképzettséget, a nagyobb felelősséget. A szakmunkások keresete kb. 20—25%-kal magasabb az adminisztratív alkalmazottakénál. A munkásoknál bérdifferenciáló tényező a szakképzettség, az alkalmazottaknál a szákmai gyakorlat, a szolgálati idő. Az utóbbi években a reform hatására jelentősen megváltozott a jövedelmek szerkezete is, mivel a béren felüli elemek nagyobb szerephez jutottak, mint korábban. (A jövedelemben a kereset átlagban 85—90 %-ot képvisel.) A kereseti különbségek és a gazdálkodás hatékonyságának összefüggése nyilvánvaló, de népgazdasági szintű megítélése rendkívül nehéz. Nemzetközi összehasonlító adatok a következőket mutatják: a szakképzetlen munkások átlagkeresetét i-nek véve, a szakmunkások keresete 1,15 és 1,57 között szóródik a különböző országokban; az igazgatási alkalmazottak esetében a szélső érték 1,8 és 7,0. A szakmunkások átlagkeresetének a képzettség nélküli munkásokétól való eltérése tehát nem különösen jelentős; az országok többségében a szakmunkások keresettöbblete a szakképzetlen munkásokéhoz képest 20—25 százalék. Az összehasonlításból az is megállapítható, hogy elég nagy az egyöntetűség a legalacsonyabban és a legmagasabban fizetett szakmák vonatkozásában; az országok többségében a legkisebb fizetést a fonó- és szövőmunkások kapják, míg a jól dotált szakmák között leggyakrabban a vájár, a gépiszedő valamint a villanyszerelő található. A szakmák közötti fizetési hierarchiában olykor még a tradíciók érvényesülnek (pl. a fonókszövők alacsony, a nyomdászok viszonylag magas keresete); a kereseti arányok változása nem mindig követi a munkafeltételek, a technikai haladás és a gazdasági növekedés alakulását. A szabályozórendszer 1971-től történő továbbfejlesztése lényeges változást hozott az átlagbéremelkedés elszámolásában. Vállalati érdekké kezd lenni a „belső munkanélküliek" leépítése, a „vattafelvétel" megszüntetése. A szabályozók és a munkaerőhiány miatt az évek óta tartó ipari létszámcsökkenéssel továbbra is számolhatunk a fővárosban, főleg több könnyűipari ágazatba tartozó vállalatnál. A budapesti szocialista iparban foglalkoztatott munkások átlagos állományi létszáma négy év alatt (1967—1970 között) tíz százalékkal csökkent, miközben a város népessége növekedett; itt a munkások átlagos állományi létszáma 1968-ban 446 ezer fő volt, jelenleg pedig nem éri el a 360 ezer főt. A gyermekgondozási segélyt a fővárosban foglalkoztatott nők közül évente átlagosan 45—50 ezer anya veszi igénybe, akiknek mintegy a fele az iparban dolgozik. Munkások — alkalmazottak Nemzetközi tendencia, hogy — a többi között — a technikai fejlődés, a termelés bonyolultságának fokozódása, az információs igények bővülése, az értékesítési nehézségek, az ipari vállalatok kereskedelmi (piackutató) tevékenysége miatt az utóbbi 40—60 év alatt a szellemi, illetve az alkalmazotti létszám megkétszereződött. Nálunk 1968 előtt a létszámgazdálkodás kötöttsége miatt több vállalat az adminisztratív alkalmazottakat a munkás állománycsoportban „bújtatta", ott tartotta nyilván. Az 1968. évi átsorolásoknál megszüntették a bújtatott létszámot és ezzel is nőtt az alkalmazotti állomány. A munkásokra jutó alkalmazottak száma Budapesten is növekszik; ez összefügg az országos vállalatok budapesti központjainak irányító szerepével. (Például a vidéki ipartelepítéseket, bővítéseket is fővárosi — központi — létszámnövekedéssel végzik.) Az ezer munkásra jutó alkalmazottak száma az állami iparban 1965 — 1971 között 326-ról 400 fölé emelkedett. (Ugyanez a mutató az állami építőiparban 280-ről 273-ra csökkent.) A foglalkoztatottak létszáma a szolgáltató vállalatoknál és intézményeknél tovább növekszik. (Például a fővárosi szolgáltató vállalati létszám az 1968. évi 35 ezerről 1971-ben már 40 ezer fölé emelkedett.) Jelentős a kereskedelem, a közlekedés, a személyi, egészségügyi, kulturális és a lakás-szolgáltatások létszámszükséglete; [elszívó hatású az építőipari ágazat is. A szűkülő munkaerőbázis A fővárosi munkaerőforrások lényeges növekedésére nem számíthatunk. A munkaképes korú férfiak és nők foglalkoztatottsága — Budapesten és a vonzási körzetben — teljesnek mondható. A vándorlási nyereség — a vidéken és a környéken levő munkaalkalmak és kereseti lehetőségek miatt — nem emelkedik. A munkaképes korhatáron túli aktív keresők tízezreket elérő száma viszont 1972-ben, a már érvényben levő rendelkezések következtében — a nyugdíj korhatár elérése után bevezetett kedvezmények miatt— várhatóan növekedni fog. A nyugdíjaskorúaknak a termelésben maradása — ha ezt egészségük lehetővé teszi — rendkívül lényeges, mert a fővárosi népesség korösszetételéből következően nem kielégítő a munkaerő-utánpótlás mértéke. (A 60 éven felüliek száma meghaladja a lakosság egyötödét.) így jelentősebbé válhat a nem teljes munkaidőben foglalkoztatottak — bedolgozók, nyugdíjasok és részmunkaidősök — részvétele a termelésben, a szolgáltatásban. A munkaerőmérleg-számításokból megállapítható, hogy a fővárosban a negyedik ötéves tervidőszakban többen válnak munkaképes koron felülivé, mint a fiatalabb korúakból munkaképes korúvá. A leszűkült munkaerőbázis az élőmunkával való hatékony gazdálkodást, a jelenleginél fejlettebb technikát, illetve technológiát és üzemszervezést igényel. Létszámnövelés csak más ágazatnál bekövetkező csökkenéssel valósítható meg. A szelektív termelésfejlesztésnél különlegesen fontos, hogy az egységnyi élőmunkát a minél nagyobb értéket adó termelésben hasznosítsák. 27