Budapest, 1972. (10. évfolyam)

5. szám május - Nemes György: A Rózsadomb

a szomorú udvaron mindig szürke idő van. A négyemeletes bérkaszárnya falai nem engedik be a napot, a tavaszt, az életbüntetés szelíd enyhítéseit. Ide csak az eső szokott becsurogni, piszkos, kormos eső, mely síróvá teszi a didergő falakat, s a közéjük ítélt emberek életét. Akis koporsó-udvar hallgatott.Szürke volt és szívtelen." A Szerecsen utcából (Paulay Ede utca) ma sem varázsszőnyeg, vagy helikopter repíti el a kirándulókat, hanem villamos. A földszinti lakás didergető mélyéből a nyári utca kohóján át visz az út a Hűvös völgybe. „A Rákóczi úton forró és sűrű volt a levegő. Az aszfalt meglágyult az izzó napban s szaga gonoszul torkonfogta az embereket: — Megfojtalak! — Az eldobott gyümölcshulladékok és a kocsiút trágyája gőzölgött, mint az ördögök üstje. A sarkon egy lábnélküli ember, szemén nagy, fekete szemüveggel, fején fakó katonasapkával, cigarettákat kínált. A járdán a vasárnapi nép lökdösődött le- és felfelé. A gomolygó népszószban a közeli utcák örömleányai futkostak az aznapra való kenyerük után. Az élet csúfsága vastagon ülte meg az irtózatos utcát, mint egy beteg ót var. A villanyosmegállónál vagy ötvenen álltak a Keleti pályaudvar felé meredő arccal. — A huszonegyes jön: — mondta valaki. — Nem, a hetes jön! — Számokat mondtak maguk elé, mintha valami végzetes, titkos játék előtt állanának." Változott ez a kép az ötven év alatt ? Természetesen. Lovaskocsik nem járnak, tehát a trágyaszag kimaradt a Rákóczi úti illatkompozícióból. Meg a villamosoknak — a nem kevésbé zsúfolt villamosoknak — más a mai számozása. Odakint, a Nagyréten mi várta a Hegyicsaládot ? Mindenekelőtt ugyanaz a tömeg és mocsok, amitől menekültek. „Itt is, ott is kiránduló társaságok táboroztak, kacagás, káromkodás, civódás folyta be a levegőt. A földön eldobott zsíros, lekváros s megmondhatatlan mocskú papírosok, üres szardíniás skatulyák, csirkecsontok, szalonnabőrök s más megehetetlen dolgok hevertek. Ha egy kis szelecske bekapott a térségbe, ez a hulladék vidám tölcsérekbe táncolt össze s odaverte a kirándulók arcába a mások lakomájának az undorodását." Tudja fokozni a hűvösvölgyi vasárnap undorát, részeg emberrel, émelyítő nótával (Egy rongy van, egy rongy van a szívem helyén), a borzongató záróakkordig: „A végállomásnál már óriási tömeg várt. Mikor odaértek, valami nagy szörnyülködés volt az emberek között. Kézi ágyon egy fiatalembert vittek, egy rendőr alig tudott utat törni nekik. A fiatalember a közelben lőtte magát agyon a bokrok között, ott talált rá egy szerelmes pár. Csak egy vékony véres sáv volt a homlokán. Ahogy a fiatal hulla átment a tömegen, a túltömött gyomrokon, a telefűtött fejeken, a torkig nótázott szíveken hideg húzott át. Mintha a halál kiáltaná a lakoma végén: fizetni." (Apróság, de talán nem is az: Szabó Dezső stílusának egyik alaptörvénye, hogy az igei állítmányt váratlan, egyéni módon alkalmazott igék adják. De az ilyen egyéni törvény arra való, hogy alkotója megszegje, s egy-egy kopogó volt-tal oldja meg a mondatot. Miért ? Nem ér rá kivárni, míg igazi erőteljes ige jut eszébe ? Vagy inkább: időnként a nagy túlzó is helyénvalóbbnak véli a mértéktartást. Expresszív lendületét lefogja a francia stilisztika szigorú szabályrendszere, amit egyetemista korában jelesre megtanult.) A kirándulás novella beleépült a Segítség regénykompozíciójába. Másfajta családi együttes: három szerelemárus leányzó a házinénijükkel és gavallérjaikkal. De a mulatság itt is ugyanarra a nótára kezdődik, harmonikaszóval (Egy rongy van, egy rongy van a szívem helyén), s ugyanúgy egy hulla látásának riadalma koronázza be. Kocsmapanoráma Akármilyen nyomorult, korcs az efféle budai piknik, mégis levegő, napfény, szabadság, életkedv, új erő a város penészvirágainak. „A Tövis-uccából kiértek az Eszter-uccába, faltalan mező-ucca. Már előttük magaslott a Vérhalom, tetején a Gajdos József kis vendéglőjével. Ez a Vörösmarty-eposzt zúgó név nagyon illik ehhez a dombhoz. Ott áll a roppant horizont közepén. Oldalairól nagy napos mezők szélesednek tova, melyeken mintha nehéz vértezetű hexameterek robognának . . . A füves réteken s a kis erdőcske szélén munkáscsaládok százai szívták magukat az élet napos kebelére, hogy a hetedik nap irgalma megfizesse a hat könyörtelen napot." Ezt a néhányszáz letáborozott munkáscsaládot pedig azért vonultatta fel a vendéglő köré, hogy jelenlétükkel igazolják Boór Bálint(a szobrász-Szabó Dezső) programbeszédét Budapest hivatásáról. „— Szép ez a város. A sok őrület, gonoszság és butaság közt, melyek egy idő óta szétjárnak az országban, talán a legkiáltóbb ez a tervszerű, rendszeres szidalmazás, melyet csirkefogó prófétáink rádobálnak Budapestre. Igaz, én mutattam rá először, hogy milyen fájdalmasan idegen ez a város a magyar paraszttal, a magyar géniusszal szemben. De ez más dolog ... Hiába vonítanak Herman tata keresztényei: ez a nagy csatatér, ahol a magyarság élet-halál kérdése eldűl... És nézzétek milyen jó, milyen szelíd kacagású ez a nép, Budapest népe. Hányféle faj öntötte ide ezt a tömeget s e sok fakadású élet öröme most mégis a magyar nyelvben, a magyar dal ritmusában kap formát. Ez a nép Európa legemberibb városi népe, nem volt soha tigris, még a történelmi hisztéria pillanataiban sem. Mit lehetne alkotni ezzel a néppel a magyar gondolat egységében! Csak, csak ..." Baj van. Nemcsak a szónoklat tartalmával, magával a szituációval is. A körös-körül vasárnapoló munkások nem hallották Boór Bálint róluk szóló szavait. Csak ott voltak, mint egy filmbeli tömegjelenet statiszta-hada, akik nem is sejtik, miről szól a forgatókönyv. A még nagyobb baj az, hogy „Hermán tata keresztényei" sokkal hatásosabban tudták fűteni a nemzeti illúziókat (még munkások közt is), mint Bálint. Kik hallgatták, kik tapsolták meg őt itt, a Vörösmarty-eposzt asszociáló kocsmában? Egypár barátja, hódolója. Akik arról kezdtek aztán vetekedni — Boór Bálint egyéniségéhez illő zabolátlansággal — hova állítanák mesterüknek (a szobrásznak!) az emlékművét. A szavazatok: „- Én elnéztem a mestert, amint előre hajolva beszélt. Ez volt Boór Bálint, az igazi... Boór Bálint, az emberi evangéliummá fakadó magyar ige. így állítanám a szobrát az országház elé. — Nem, nem! Bálint bátyámnak álló szobor kell, előre lépő lábbal, ütésre emelt öklökkel, az örök Toldi Miklós legfelsőbb megvalósulása. És a szobornak ott kell állnia Budapest valamelyik kapujában. -Én a Kálvin-tér közepén emelnék szobrot a mesternek. Egy roppant sziklatömegből híva elő alakját. Hogy együtt mutassa az erőt és a gondolatot, az ösztönt és a formát." Ezt is lehet még fokozni, ezt a giccsre giccs licitálást. Boór Bálint ott helyben megmintázza szóból a maga szobrát: „Nekem egyetlenegy emlékem legyen: egyetlenegy szobrom a Gellérthegy keleti szikláin, Budapest élete fölött. Ott álljak mint örök pásztora egy örök szerelemnek. Onnan szálljon végtelen hívásom az elszéledő nyáj árvái felé. És ne legyen az országban olyan gyermek, akit legalább egyszer fel nem hoztak hozzám ..." Ezen a kultikus önistenítésen alig enyhíthet valamit az önirónia. Bálint észreveszi, túlságosan kiadta titkait, s tréfásan rákiált önmagára (valami régi adomát idézve): — Szállsz le Móric, arról a szoborról! Babavár Ez a Megváltó-póz (Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket) mindennél jobban elárulja Szabó Dezső vágyódását. Mire is ? Szolidaritásra, gondoskodásra, együttérzésre. Regényének címe így mondja: segítségre. Arra az illúzióra, hogy ő, aki önmagát kolosszussá növesztette, egyszer-egyszer visszaváltozhat emberré, gyerekké, társsá. Ezt az érzést ritkán és rövid időre kapta meg barátoktól, szeretőktől, tisztelőktől, személyes kapcsolatoktól. De utcák, házak, szobák, tárgyak is bele tudták ringatni — szerencséjére — a meghittség áhított hangulatába. Emberei megtagadták — vagy ő tagadta meg őket. A látképek, utcarészletek, enteriőrök hangulata, ha egyszer fellobbant, tartós lánggal melengette tovább az elridegedett szívet. Ennek a nosztalgiának természetesen Buda volt a szent helye, ott is a Vár, a Mátyás templom környéke. Babaváros a világváros közepén. „Beléptem a Ruszwurm-cukrászdába és mosolyogni kezdtem, mert láttam a föld öszszes mosolygását. Mint ahogy Eolus barlangjába térnek meg a szelek, a kicsinyek és a nagyok, mind, mind, úgy itt van a mosolygások tanyája. Egy tisztes öregasszony állott a pudli mögött és mosolygott, becsületes, öreg mosollyal. Mosolygott hófehér fejkötője, hófehér köténye. A sárga kőrisfa-szekrényekben, a rézkilincseken, az ablakzárakon, a cukrot rejtő sárga kelyheken, a csillogó pudlin mindenütt sárga mosolygások — kicsinyek és alig villogók vagy nagyok, szélesek, laposak — villóztak és hevertek, mintha a nap kacagó aranyát csörgetnék össze ugráló tündérek kezei. Mosolygott a székek karja, az asztalkák, a dívány támlája. Az üvegszekrényekből, kelyhek és dobozok közül apró játékszerek, kis kocsik, lovacskák és csacsik néznek ki. Itt lehetnek vagy száz év óta, senki sem veszi őket, talán nem is eladók. Azért mégis olyan okos mosolygással néznek, olyan türelmesen, mintha valami céljuk volna a világon." 21