Budapest, 1972. (10. évfolyam)

5. szám május - Nemes György: A Rózsadomb

Siklós Péter felvétele tára. Pedig a szerelmesek mehetnek ajózsefhegyi kilátóhoz is; itt egy ócska bunker mellvédjéről jól meg lehet számolni a csillagokat — némi túlzás, mikor a csillagok helyett egy rendőr villanylámpájának fénye szúr az elhományosult ifjú szemekbe. Az Áldás utcai iskola a legismertebb rózsadombi iskola. Mikor már nem fértek el itt a gyerekek — még kétműszakos tanítással sem —, a Törökvészi úton nyitottak iskolát. Lehet még az Ady Endre utcába is járni, de akit a sorsa a Marcibányi térre, az Ürömi útra vagy éppen a Lajos utcába irányít — nagyon szomorú. Vannak a Rózsadombon más komoly intézmények is. Féllábbal idetartozik, mert a Domb lábánál van, a Statisztikai Hivatal meg a Meteorológiai Intézet. De igazi rózsadombi intézmény a Gábor Áron utca tetején a TAKI-nak becézett Távközlési Kutató Intézet, amelynek házteteji építményeire mindenki áhítatos tudatlansággal tekint, akárcsak a Pusztaszeri úton a Kémiai Kutató Intézetre, melynek — s ezt csak a benfentesek tudják — legfeltűnőbb architektúrás ötlete, egy levegőben lebegő épületrész, nem a tudomány színtere: ott van az ebédlő. S nem kis dolog, hogy a Cserje, Borbolya és Bolyai utcákban helyezték el másfél évtizede a Heine-Medin betegségutókezelésreszoruló áldozatait. S itt van az idegbetegek egyik gyógyhelye, a József Attila nevét viselő kórház is, egy főhercegi rezidenciában. És ide építették, rálátással a Dunára, a gyönyörű SZOT-üdülőt — mely a Rózsadomb keleti frontján uralkodik —, de úgy, hogy elvették a mögötte levő és nem is olyan régen épült új házak kilátását. Intézmény, bár korántsem ily komor a Pájerli (új neve: Margitkert), az értő borisszák kétszáz éves találkozó helye, a domb alján, a Margit utcában. S szinte egyetlen modern vendéglátóipari intézmény— nem kétszáz, csak húsz éves — a Vadrózsa étterem a bibliai képek festésében jeleskedő Pentelei Molnár nevét viselő utcában, a Domb tetején. Évekig presszó volt, ahol telente tenyérnyi helyen jól összesimulhattak a párok, tánc ürügyén, nyáron pedig, az esti enyhüléskor, kint a kertben lehetett szippantani az áldott rózsadombi levegőből, amelyet oly áthatón telített meg hangjával s angolos hangsúlyú magyar énekével a zongorista. A zongorahang eltűnt s most már a csöndes estéken gátlástalanul csak a sülő rántottszelet szaga kúszik be a gyanútlanul nyitvahagyott ablakokon. A zongora elhallgatott, nem ígyatücskökzenekara, mely minden nyáron, alkonyatkor, a vonósszólamban többszáz elsőrendű tücsökhegedűst foglalkoztatva, virtuóz előadásokkal szokta ámulatba ejteni az ilyen zene iránt fogékonyakat. Egészen különleges zaj az autóbuszok motorlihegése. Valaha egyetlen körjárat hozta-vitte a rózsadombiakat a Margit utcától a Statisztikáig és vissza. Négy — kezdetben izmos, majd egyre lankadtabb — kocsi húsz percenkéntindulva tette meg a körutat. Gyakran előfordult, hogy egyikmásik kocsi — tisztelettel szólván — bedöglött, s akkor lehetett gyalogolni vagy ha úgy tetszik, kocogni, vállalva izomlázat és tüdőtágulást. Ha valakit hazatérőben ért a meglepetés, hogy nem indul a busz, csak három eset között választhatott. Vagy taxit próbált rabolni a Mártírok útján, de a taxisok — legalábbis abban a régi ötvenes-hatvanas években — megkülönböztetett undorral viseltettek a rózsadombi kaptatóval szemben. Vagy ha nem sikerült taxit szerezni, el lehetett indulni gyalog, vagy lent aludni egy rokonnál hálóing nélkül. De már évek óta nem ez a helyzet. Két járat bonyolítja le a Rózsadomb forgalmát: a 91-es, mely a Vígszínháztól indul, s újabban már azzal sem elégszik meg, hogy a Pusztaszeri köröndnél tartson pihenőt; tovább robog, túl a TÁKI-n, a GáborÁron utca csúcsáig. A másik a 11-es, mely a Statisztikától a Nagybányai útig szedi össze az utasokat. Legfrissebben pedig különjárat gondoskodika rózsadombi SZOT-üdülő forgalmáról, a 91/Y. Az autóbuszokról csak annyit, hogy ennek utasai többnyire ismerik egymást, ha személyesen nem is, de látásból. Újabban megfogyatkozott az ismerősök száma; rengetegen nyergeltek át a személyautóra. Az utcákat — már a mellékutcákat is — ellepik a parkoló gépkocsik, s ha a busz néha kerülgetni kénytelen is őket, nem szabad egy szót se szólni; sehol a városban annyi járda melletti üres parkolóhely nem található mint a Rózsadombon. De annyi garázs sem, bár ezekben csak a szerencsés autótulajdonosok éjszakáztatják kedvencüket. A többi kocsi a csillagos ég alatt szundikál, s az ég itt ugyanolyan mint a Józsefvárosban. Még csak annyit a buszokról: ha idegen vetődik a kocsira s valamely utca iránt érdeklődik, egyszerre hatan, esetleg tízen adnak felvilágosítást, bizonyítandó, hogy ők ősi rózsadombiak. Az idegenek — pesti és budai síkság-lakók — jobbára vasárnap lepik el a buszt. Rokonok, ismerősök, barátok ők, akik miatt vasárnap is meg kell borotválkozni, nem lehet ebéd után szunyókálni, le kell tépni a kertből a legszebb virágokat, feletetni a maradék déli süteményt, s este összetörten omlani az ágyba. Ez is a rossz dolgokhoz tartozik itt, akárcsak az, hogy télen sokat kell fázni, mert a Rózsadombon mindig két fokkal hidegebb van mint a városban, s a lakásokat különben is nehezen lehet átfűteni. Meg ha elromlik a villany, megered a vízcsap, betörik az ablak — vagy megvakarjuk a fejünk búbját vagy megtanulunk szerelni, minthogy errefelé ritka madár a kisiparos, lentről meg nem szívesen, vagy ha szívesen, hát nagyon drágán jönnek ehhez értő szakemberek. Még jó, hogy nálunk itt van a szomszédban Anti bácsi, aki nálam 15 évvel fiatalabb, de én is bácsinak szólítom, mert meg tudja javí» tani a leszakadt redőnyt s erre a megszólításra joggal tart igényt. Élni különben csak azért lehet a Rózsadombon, mert itt-ott mégis akad egy Közért, csemegeüzlet, Tejbolt, Húsbolt, sőt öröklakást és autót összegürcölő elszánt maszekzöldséges is. Aztán került a legforgalmasabb helyre trafik, ruhatisztító, női és férfi fodrászszalon, sőt egy éve gyönyörű virágüzlet is, így a névnapokra nem feltétlenül saját kertünk szerény virágos tenyészetét kell kifosztanunk. És mit mondhatnék a rózsadombi emberekről? A Rózsadombon rengeteg egyszerű dolgozó lakik. Persze, lakik itt, főként az új házakban, sok újgazdag, és lakik itt — talán több mint máshol — sok ismert, kiváló ember is: tudós, író, zenész, festő, szobrász, színész, rendező. Aki egyszer rózsadombi lakos lett, nem szívesen válik meg ettől a környéktől. Aki szívbajára hivatkozva el akarja cserélni lakását, mert nem bírja az emelkedőt, évekig húzza az ügyet, s a végén itt fog meghalni. Egyik itteni ismerősöm ki is jelentette, hogy ő csak vízszintesen, koporsóban költözik el. Nehéz is megválni e tájtól. A tavaszi fuvalmaktól, a nyári tücsökzenétől, az őszi avartól s a téli didergéstől. A sok kellemestől s a sok kellemetlentől, amilyen az élet maga is. Tiszta időben a Domb tetejéről nemcsak az SZTK-palota tornyát lehetett látni (míg le nem bontották), hanem pontosan meg lehet számolni a Népstadion lelátójának beosztását. Reggelente Pest felől kél a nap és alkonyatkor a Gellérthegy és a Jánoshegy felé mártja be magát az égi fürdősóval narancsszínűre festett fürdőbe. Aztán nyugovóra tér a hegy mögött, mi meg megfordulunk, felvillannak Pest fényei, s tudjuk, hogy idetartozunk ehhez a városhoz, közös gondokkal és közös örömökkel. S az, hogy magasabban lakunk, nem kiváltságot jelent, csupán alázatot, hogy az égbolt kicsit közelebb van hozzánk, de a föld itt is ugyanaz mint bent a városban a fényes üzletek s a dübörgő villamosok alatt. 19