Budapest, 1972. (10. évfolyam)

5. szám május - Vincze Oszkár: Ismét a vízgondokról

amely a főváros vízellátásának fejlesztésére készített átfogó terv fontos része. E munkák késleltetése az egész mű befejezésének, a határidők betartásának lehetőségét teszi kétségessé. Éppen az elmúlt esztendő és a tél tapasztalatai után nem szorul bizonygatásra, hogy a főváros vízellátásában minden eddiginél jóval gyorsabb fejlesztési ütemet kellene követni. Meg kellene végre szüntetni azt az áldatlan állapotot, hogy — mint ezt a vízszakmában kesernyés-tréfásán megfogalmazzák — mindig „jövőre" lesz annyi vizünk, amennyire legkésőbb már tavaly szükségünk lett volna. Most már idestova tíz esztendeje állandósult a kereken két évnyi lemaradás a víztermelésben. Ez az állapot Budapest lakosságának és iparának az év jelentős hányadában kínos fizikai nehézséget, bosszúságot, távolabbi gazdasági és politikai hatásaiban pedig szinte felmérhetetlen károsodást okoz. Az ipari üzemekben a múlt esztendő november 15-én 25 százalékos vízkorlátozást rendeltek el a lakossági fogyasztás javára. A Fővárosi Vízművek becslése szerint a vízkorlátozás Budapest iparának mérlegében napi mintegy 3 millió forint termeléskiesést okozott. Ez az összeg négy hónap alatt 360 millió forintot tett ki. A hazai éghajlati viszonyok következtében szinte évről évre megeshet, hogy a partmenti kavicskutak a Duna alacsony vízállása miatt kevés vizet adnak. A főváros vízellátásának megítélése során a lakosság közvetlen érdekein kívül, az effektív anyagi veszteség tényét mindenképpen a mérleg egyik serpenyőjébe kell helyezni. Mivel Budapest vízellátásának egyensúlyi helyzete felborulással fenyeget, feltétlenül gondoskodni kell arról, hogy a szükséges eszközöket pótlólag a Vízművek rendelkezésére bocsássák. Az állandósuló vízhiány beláthatatlan következményekkel járhat... A főváros vízellátására, a negyedik öt" éves terv időszakára 2,3 milliárd forint fejlesztési keretet állapítottak meg. Ez az összeg 1968-ban reálisnak ígérkezett az elkerülhetetlenül sürgős beruházások és a felújító munkák elvégzésére. Ennek révén a város egész életműködése megszabadulhatott volna a mai hátrányos és egy világváros számára tarthatatlan helyzet következményeitől. Az eltelt idő során bekövetkezett építőipari- és építőanyagipari áremelekedés nyomán azonban az öt esztendővel ezelőtt megállapított pénzügyi keret ma már nem elegendő az egyébként is szűkösnek bizonyult program végrehajtására. Az előirányzott teljes program teljesítéséhez egyelőre további mintegy 1000 8 millió forint összegű póthitel kérése vált szükségessé. E póthitel-szükséglet azonban az idei ármozgás következtében — ma még nem megállapítható mértékben — tovább emelkedik. Ha a Vízművek nem kapja meg a drágulás mértékét kiegyensúlyozó póthitelt, csökkenés helyett a vízellátási gondok további súlyosbodásával számolhatunk. Ezúttal is szóvá kell tenni: a szakemberek megítélése szerint a kivitelező építőipar a valóságos ármozgás indokolta mértéken felül is erősen megnyomja a kalkuláció krétáját (ez, sajnos, nemcsak az építőiparra, de gazdasági életünk csaknem valamennyi ágazatára vonatkozik). Úgy tűnik: minél hevesebb a fizetőképes kereslet, annál nagyobb mértékben burjánzik e mohóság. Adassék tisztelet minden becsületes kivételnek: a látványos nyereség és nyereségrészesedés igen gyakran nem a tisztesen teljesített terv, hanem a felelőtlen, mohó „üzletpolitika" gyümölcse. Erősen belejátszik természetesen az építőipari- és építőanyagárak alakulásába az alacsony termelékenységi színvonal; ez részint a műszaki fejlesztés fogyatékosságainak és a munkamorál lazaságának logikus következménye. Szorosan összefüggő, egymással állandóan kölcsönhatásban jelentkező tényezők ezek, amelyeken igen sürgősen változtatni kell. Ugyancsak e gondolatsorba kívánkozik: a Fővárosi Vízművek — mint minden más életfontosságú, nagy szolgáltató szervezet — nem is létezhet ütőképes javító-karbantartó és bizonyos nagyságrendű kivitelező apparátus nélkül. A javító-karbantartó szervezet egyik legmegbízhatóbb őre a főváros biztonságos vízellátásának, az üzemzavarok, a különféle hibák gyors elhárításának. Természetes, hogy a Vízművek e szervezetének karbantartási és javítási tevékenységen felüli kapacitását új művek, berendezések építésére is igyekszik felhasználni. Indokolt, ésszerű gyakorlat ez, hiszen a szakma leghivatottabb dolgozói nagyrészt itt működnek és feltétlenül közérdek, hogy alkotóképességüket új munkák létrehozására is kiaknázzák. E kapacitást a Vízművek, a népgazdasági tervbe illesztve, 1975-ig évi 200 millió forint öszszegű munka teljesítésére igyekszik alkalmassá tenni. E tendencia pillanatnyilag kétségtelenül hézagot is pótol, mert az építő vállalatok túlterheltsége miatt e feladatok megoldására egyéb erő nem is akadna. Természetes, hogy sokkal eszményibb állapot volna, ha a növekvő feladatok elvégzéséből — szolid kalkuláció szerint és pedáns munkával, a terminusokat is betartva — a profil szerinti építő-