Budapest, 1972. (10. évfolyam)

4. szám április - Pro urbe — Pro arte 1972 Reischl Antal, Domanovszky Endre, Lukács Magdolna, Vida Ferenc

Reischl Untai Pro űrbe Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom: a Műszaki Egyetem Ybl-díjas tanszékvezető tanárát elsősorban a családi tradíciók tisztelete, azok tudatos továbbfolytatása kötelezi arra, hogy életét, tudását, roppant munkabírását Budapest fejlesztésének szolgálatába állítsa. Egyébként is, beszélgetésünkben a családi élet szervezése, az otthon-teremtés művészete legalább annyiszor vissza-visszatérő téma, mint a lakóépület-tervezés, a városi ember közérzete, az új építészgeneráció nevelése s még sok más társadalmi kérdés. Reischl Antalnak egy nagyon érdekes könyv van a birtokában. Egy 1890-es kiadású könyvecske: ,,Thespis kordéja vagy a földön járó csillagok. Színjáték két felvonásban. Igaz történetek után írta Jókai Mór." A 100 évvel megírása előtt játszódó történet főhőse egy németajkú budai ácsmester, aki átengedi pajtáját Kelemenék színtársulatának, hogy abban megkezdődhessen a magyar nyelvű színjátszás; sőt, ruhatárát, éléskamráját is rendelkezésükre bocsátja. Az ácsmesternek a darabban Anischl a neve; de a 27. oldalon, csillag alatt a következő jegyzet olvasható: „Más krónikások Reischlnak nevezik a pajta tulajdonosát. J. M." És a könyv belső borítóján ott egy beragasztott, korabeli rajz, a következő aláírással: „A Reischl-féle színház. .." — Egy színháztörténeti munkában fedezte fel a család ezt a rajzot — mondja. — Az ács ősökről már kisgyerekkoromban sokat hallottam. 1730-ban indult el egy ácslegény Elszász-Lotharingiából a szokásos vándorútra, hogy német, svájci, osztrák, budai mestereknél tökéletesítse tudását. És éppen itt, ,,0fenben" beleszeretett az ácsmester lányába. Feleségül vette, otthont, családot alapított a vízivárosi ácstelepen. Dédapámig felmenően valamennyi ősöm budai ácsmester volt. Valamennyien részt vettek Buda akkori városvezetésében. Ott nyugszanak mind a budai Ferencesek templomában. Még emlékszik a féltve őrzött családi ereklyékre: az első budai ácsmester-ős mesterlegénykönyvére, tele a német hercegségek díszes pecsétjeivel, a kutyabőrre készült mestervizsgarajzokra; a második világháborúban elpusztult Mikó utcai otthonuk, benne sok értékes emlékkel. . . A kis Jókai-kötet valami csoda folytán megmaradt. — Amikor a dédapám belebukott a Hunyadi János út építésébe, a fia már nem folytatta az ácsmesterséget. A bécsi rokonok támogatásával műegyetemet végzett, mérnök lett. Nagyapa sokat mesélt nekem az Opera, a Parlament, a Várpalota építéséről. A kiegyezés utáni új magyar kormány államépítészeti hivatalának volt a vezetője — akkor még nem voltak műszaki minisztériumaink —; ő volt az Ybl-, a Steindl-, a Hauszmann-féle nagy építkezések műszaki beruházója. Kilenc gyermeke volt, közülük apám s még egy nagybátyám ugyancsak építészmérnök lett. Ők már a budapesti műegyetemen végeztek. Apám a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank építésze volt; a Villányi úti volt leánynevelő intézet, a mai agráregyetem, a sashegyi Arany János intézet, a Pénzverde, meg egy sor vidéki intézmény épületét tervezte. Egyszóval, ebben a légkörben nőttem fel, s már kisfiú koromban, nagyapát hallgatva tudtam, hogy csakis építész lehetek én is, semmi más. Még egy adalék a családi krónikához: amikor a budai Toldy Gimnázium 100 éves fennállását ünnepelte, kiderült, hogy a száz év alatt mindig volt egy-egy Reischl nevű diákjuk. Ő maga is ott végzett s három gyermeke is. Akik közül egy — természetesen ! — ugyancsak építészmérnök lesz; most utolsó éves egyetemi hallgató. — Tanár úr híres szenvedélyes szakmai vitáiról, mindig ember- és család-központú lakóháztervezési elveiről. Engedjen meg egy kérdést: hogyan tudta elképzeléseit a saját otthonában megvalósítani? A válasz: egy kiadós terepszemle. A tanszéken kezdett beszélgetés a Budakeszi úti lakásban folytatódik. — Amikor ideköltöztünk, ijesztően nézett ki ez a lakás. Előzőleg valamilyen iskola működött benne, átmenetileg. Tele volt például zuhanyozókkal. De láttam benne fantáziát! A többi között abban, hogy van déli és északi fekvésű terasza; minden újonnan épülő lakáshoz két ilyen loggiát kellene tervezni, hogy a gyerekek, a család egészséges levegőzése télen-nyáron biztosí-Csigó László felvétele tott legyen. Azután: a tapasztalat szerint egy embernek 45—55 éves kora között van szüksége a legnagyobb méretű lakásra, mondjuk, négyszobásra. Felnőnek a gyerekek, ha különneműek, fontos, hogy nekik is külön szobájuk legyen. A szülők társasélete is ekkor a legmozgalmasabb, ehhez is tér, tehát szoba kell. A ma zömmel kétszobásnak épülő lakásokat tehát egy-két évtized múlva kinövik a családok. Mit tehetünk a mai adottságok mellett, s mégis a jövőre gondolva? Hogy majdan két kétszobás lakás három vagy négyszobássá alakítható legyen, a beton panelben elkészítjük az ajtó helyét s azt könnyűbetonnal töltjük ki. A csere, a variációs lehetőség így biztosítható. — Ebben a négyszobás lakásban volt egy különbejáratú szoba. Azt megkapta a nagyobbik fiam, amikor egyetemista lett. A személyzeti szobából építettem egy második fürdőszobát; még a feleségem is megbotránkozott ekkora „luxus"-kiadás miatt. De mire a nagyfiú megnősült, már készen állt a fiatalok külön lakrésze: a szobájukat a mieinktől hangszigetelő betét, s mindkét oldalról szekrény választotta el; a bejárati ajtó áthelyezésével és választópolc felállításával az előszobából egy étkezőhelyiséget is kaptak; s megvolt a legfontosabb: a külön fürdőszoba. Ezt a lakrészt azután örökölték sorban egymástól a gyerekeink. A két fiú már kiröpült itthonról, sikerült önálló lakáshoz jutniok; mosta lányom él ebben a szeparált lakrészben a férjével. Rövidesen következik a második lépés: a hangszigetelő betétet egy szobával arrébb helyezem el; lassan két szoba kell a fiataloknak is, hogy nyugodtan tanulhassanak-dolgozhassanak. S ha majd jönnek és szaporodnak az unokák, kapnak még egy szobát; nekünk addigra elég lesz egy szoba is. Egy ilyen négyr szobás lakás alkalmas arra, hogy ha a lányomék majdan végérvényesen az örökünkbe lépnek, ugyanígy járjanak el a gyerekeikkel. . . Azt hiszem, apróra végignéztem az építész otthonát az ódon ház földszintjén. Puritánabb berendezést nemigen lehet elképzelni hasonló társadalmi állású embernél. A bútorzat kényelmes, de régi. Reischl Antal otthoni dolgozószobája: mindössze egy íróasztal, a hálószoba sarkában. (Tele most is rajzokkal, szerkesztő eszközökkel: lázas tempóban készíti lakóépülettervezési tankönyvét; inkább kézikönyv lesz, mert áttekintést ad a világ s főként Európa lakóépülettervezéséről, sőt, azokról az utópisztikus elképzelésekről is, amelyek a mai gazdasági-műszaki körülmények között még nem megvalósíthatók, mégis, formálják a jövő építészetét.) A fennmaradó két szoba közül az egyik a vendégek fogadására szolgál, a másik: a négy unokáé. Mert ők kéthetenként itt víkendeznek. . . Az „unokaszobában" csak egy rekamiét látok — és feltűnik a sok nagyméretű, színes építőkocka! — ; a házigazda figyelmeztet a szekrény tetején levő összecsukható kempingágyra, mellette egy bélelt kosárra, a falnál egy összehajtogatott járókára: íme, a négy fekhely! Egyébként ebből a szobából lehet kijutni a kisebbik teraszra, onnan a kertbe; Reischl Antal úgy tervezi, ez lesz az ő öregkori, különbejáratú szobájuk.