Budapest, 1972. (10. évfolyam)

3. szám március - Vértesy Miklós: Az első budai nyugdíjintézet

Yértesy Miklós Az első budai nyugdíjintézet Régen nyomasztó gondként nehezedett mindenkire a bizonytalanság: miből tartja el magát, ha megöregszik, ki gondoskodik családjáról, ha fiatalabb korában meghal. Nyugdíjra csak nagyon kevesen számíthattak: Mária Terézia 1771-ben és II. József 1781-ben kelt rendelete alapján a szolgálatból kiöregedett állami tisztviselők. A munkaképtelenné vált tanítókról, orvosokról, s ezek özvegyeiről, árváiról intézményesen csak az 1875. évi XXXII. t. c. gondoskodott. önsegélyezéssel először a véletlen balesetektől, szerencsétlenségektől leginkább fenyegetett bányászok védekeztek. A „bányatársládák" eredete hazánkban a XIV—XV. századra nyúlik vissza, ekkor kezdtek társaik segélyezésére adományokat gyűjteni. Ismeretes, hogy Werbőczi István nádor, amikor az 1526-i felvidéki bányászsztrájk letörésére kiküldték, a bányatársládák tartalmát is megvizsgálta, s a bennük talált pénzt „elfelejtette" visszaadni. A polgárság viszonylag későn gondolt az önsegélyezésre. Jó fényt vet Budára, hogy Anglia és Franciaország után először itt alakult 1796-ban önkéntes nyugdíjintézet, ez járadékbiztosítás formájában gondoskodott tagjairól. Megalakulását főleg Holtsche Ágost kamarai számvevő szorgalmazta. Latin—német nyelvű „alapelvei", azaz alapszabályai nyomtatásban is megjelentek, a módosított szöveg 40 évvel később, 1837-ben már ma-42 gyar—német változatban került ki a nyomdagép alól. Az intézet a helytartótanács felügyelete alatt működött. A tagfelvételeket, a nyugdíjak megállapítását, a számadások felülvizsgálását stb. a tagokból alkotott választmány intézte. Ez utóbbi igazgatóból, aligazgatóból, számvevőből, ügyvédből, pénzszedőből, továbbá ellenőrből álló tisztikart választott és két írnokot alkalmazott. A választmány elleni panaszokkal a helytartótanácshoz lehetett fordulni. A nyugdíjintézet működése nem korlátozódott a fővárosra. Felvétettek „nemcsak a magyarországi és a hozzá kapcsolt tartományokbeli királyi nyilvános vagy magányosok szolgálatában álló tisztek, hanem minden más nemesek, egyházi személyek, művészek, kereskedők és polgárok." Egyedül a katonákat zárták ki, akik a háborúkban „különféle testi bajoknak, sőt gyakorta nyilvános életveszélynek is ki vannak téve." A jobbágyok nevét nem említi az alapszabály, nyilvánvalóan azért, mert ha jobbágysorban éltek, ha nem lettek papok, kereskedők, ha nem kaptak legalább valami kis állást, akkor úgysem tudták megfizetni a taksát. Csak „ép és erős egészségű" férfiak jelentkezésétfogadták el. Ezért megköveteltek egy hat hétnél nem régibb hatósági orvosi igazolványt. Legyen benne ebben — írta elő az alapszabály — „hogy a folyamodó semmiféle súlyos vagy huzamosan tartó nyavalyában, mely jelenleg vagy jövőben könnyen halálossá válhatnék, nem sínylődik, sem testalkatára nézve valamely életveszéllyel járó betegségre nem hajlandó". A „Nyugpénzi Intézet" a nyugdíjak folyósításához szükséges összeget — az alaptőkét és az évi segélypénzt — a tagjaitól szedte be. Az alaptőkét a belépéskor kellett fizetni, de háromnegyed részére négy félévi részletfizetési kedvezményt adtak. A hátralék után kamatot számoltak fel. Két osztályt létesítettek. Akik a másodikba jelentkeztek, mindennek csak a felét fizették, de nyugdíjuk is csak feleakkora volt, mint az első osztálybelieknek. Az alább említendő összegek mind az első osztályra vonatkoznak. Meg kell jegyezni, hogy a jelentkezőknek csak másfél százaléka kérte felvételét a második osztályba. Az alaptőkét személyenként 200 Ft-ban állapították meg. ötven esztendősnél öregebbet nem vettek fel. Annak, aki betöltötte már a harmincadik életévét, pótlék fejében annyiszor 16 Ft-ot kellett fizetni, ahány esztendővel idősebb volt harmincnál. Ezenkívül mindenkit évente két részletben 16 Ft segélypénz fizetésére köteleztek. Akik a kijelölt határnapig fizetési kötelezettségeiknek nem tettek eleget, négy hónap halasztást kaphattak. Ha ennek lejártakor sem egyenlítették ki tartozásukat, kizárták őket, és elvesztették a már korábban befize-