Budapest, 1972. (10. évfolyam)

3. szám március - Spira György: A 48-as forradalom hónapjainak munkásmozgalma

esik a két csoportot nemzeti hovátartozás szerint elválasztó határvonallal. S igaz, a két csoport tagjainak bérei közötti különbség 1848 előtt is megvolt, sőt korábban még nagyobb is volt, és olyan szakadás, amilyen most, 1848 előtt mégsem támadt a gyár magyar és nem-magyar munkásai között. Ez azonban korántsem cáfolja azt, hogy eredendő bajok ebben a gyárban ne voltak légyen már 1848 előtt is, legfeljebb arra utal, hogy a lappangó bajok felszínre hozatalához még szükség volt olyasféle külső lökésre is, amilyet a gazdasági válság adott a munkanélküliség rémének felidézésével, azaz megint egyszer megerősíti azt a régi igazságot, hogy az anyagi életviszonyok hirtelen rosszabbodásai egyfelől élesztői, de másfelől kerékkötői is a munkásmozgalomnak. A nyomdászmozgalom Amint ellenkező oldalról ugyanezt erősíti meg a pesti és budai nyomdászok szintén májusban kirobbanó bérmozgalmának története is. Ez a mozgalom ugyanis határozott sikert, sőt minden más munkásmegmozdulásnál sokkalta nagyobb sikert arat, s ezt elsősorban annak köszönheti, hogy a magyar nyomdaipar 1848 tavaszán minden más iparággal ellentétben sértetlenül lábol át a válságon, sőt a sajtószabadságot megteremtő és a sajtótermékek iránti érdeklődést is felcsigázó forradalom jóvoltából éppen ekkor indul rohamos fellendülésnek, miért is a nyomdaiparban nemcsak nem keletkezik munkanélküliség, hanem éppenséggel érezhető munkaerőhiány támad (amiről a lapokban sorozatosan megjelenő nyomdamunkásokat toborzó hirdetések is tanúskodnak). A nyomdászok táborában tehát a kenyérirígységnek ez idő tájt egyszerűen nincs létalapja, s így, bár az itteni nyomdákban sem csupán magyarok dolgoznak (a mintegy kétszáz helybeli nyomdásznak is csaknem harmada külföldi, magyar nemzetiségűnek pedig mindössze felerészük vallja magát), a nyomdák munkásai honosságra vagy nemzetiségre való tekintet nélkül mindvégig teljes egyetértésben léphetnek fel követeléseikkel. A nyomdászmozgalom eredményességéhez azonban még egyéb tényezők is hozzájárulnak, így például az, hogy a nyomdászokban a céhlegények legtöbbjétől eltérően már nem él a majdani önállósulás, azaz a munkássorból való egyéni kiemelkedés hiú reménye, mert éppen a nyomdaalapításnak nem feltétele ugyan a mesterlevél előzetes megszerzése, de — részint a nyomdaipar viszonylag magasfokú gépesítettsége, részint a nyomdatulajdonosok által lefizetendő biztosíték összegének nagysága miatt — feltétele akkora pénztőke birtoklása, amekkorára egyszerű munkások — mint a mi nyomdászaink maguk is hangoztatják — aligha tehetnek szert. És a nyomdászmozgalom sikerében közrejátszik végül az is, hogy a nyomdatulajdonosoknak — s ez megint a nyomdaiparban kialakult konjunktúra következménye — igen nagy a vesztenivalójuk, hiszen mostanság valósággal elárasztják őket a nékik — mint munkásaik kiszámítják — 100-130%-os hasznot hajtó megrendelések, s ezért szerfölött aggasztó lehet számukra a termeléskiesések eshetősége, amellyel munkásaik elégedetlensége fenyegeti őket. Amikor tehát a testvér-városok nyomdászai április 30-án megfogalmazzák petíciójukat, amelynek legfontosabb pontjai számottevő béremelés kieszközlésére irányulnak, a nyomdatulajdonosok először kereken elutasítják ugyan a petícióban foglaltakat, amikor azonban a munkások erre május 12-én azzal válaszolnak, hogy ha három napon belül nem tesznek eleget követeléseiknek, akkor a 15-ével kezdődő héten mindnyájan sztrájkba lépnek, ez a bejelentés azonnali meghátrálásra bírja főnökeiket, úgy hogy a másnapi egyeztető tárgyaláson már meg is születik a pest-budai nyomdászok és nyomdatulajdonosok első kollektív szerződése (s ezzel egyben az első Budapest valamennyi üzemére kiterjedő érvényű kollektív szerződés), ez pedig szinte változtatás nélkül rögzíti az április 30-i petícióban meghatározott bértételeket. A munkásmozgalom lecsendesülése a céhreform életbelépte után S június 9-én azután napvilágot lát Klauzálnak a céhszabályokat módosító rendelete is, amely meg a céhlegények sérelmeit orvosolja legalább részlegesen. Mert a rendelet magát a céhrendszert nem semmisíti meg ugyan, s még a legényeknek fizetendő, bérek összegét sem szabja meg, de így is számos munkásvédelmi intézkedést tartalmaz (az eddig látástól vakulásig dolgoztatott legények napi tiszta munkaidejének felső határát például 11 órában állapítja meg), kimondja továbbá, hogy a céhek gyűlésein ezentúl a legények képviselői is részt vehessenek, s — ami a legények szemében mindennél fontosabb — kimondja, hogy a mesterremekek elbírálását a jövőben vegyes összetételű - felerészben a mesterek, felerészben pedig a legények választottjaiból álló — bizottmányok végezzék. Nem csoda hát, hogy a legények a rendeletet megnyugvással fogadják s, ha szórványosan még a következő hónapokban is fel-fellépnek mestereik ellen, ezt most már általában csak olyankor teszik, amikor emezek megkísérlik kijátszani Klauzál rendszabályainak egyikét vagy másikát. A munkásmozgalomnak a nyári hónapoktól kezdve megfigyelhető elcsendesülését azonban a céhreform életbe léptetése egymagában még nem magyarázza meg— már csak azért sem, mert azok között a gondok között, amelyek tavasszal a munkásság nyakába szakadtak, számos ^lyan is akad—elég lesz a munkanélküliségre gondolnunk—, amelyet a céh reform a dolog természeténél fogva sehogyan sem küszöbölhet ki. Csakhogy a körülmények véletlen egybeesése folytán ezek agondok is éppen ez idő tájt kezdenek eloszlani. Eloszlatójuk pedig végső soron az, hogy Magyarország most igen gyorsan háborús állapotba kerül: hogy az ország déli szélein már júniusban kitör a szerb felkelés, majd szeptemberben a Habsburgok reguláris csapatai is megindítják hadműveleteiket a magyar forradalom ellen. A háború megindulásának egyik következménye ugyanis az lesz, hogy hirtelen felszökik a hadfelszerelési cikkek kereslete, s ennek jóvoltából azután egy sor iparág nemcsak hogy egyik napról a másikra kiszabadul a válság szorítójából, hanem azon nyomban rálép magának a fellendülésnek az útjára is; a rohamosan kiépülő honvédsereg egyre nagyobb megrendelésekkel halmozza el a fegyverek vagy egyenruházati cikkek készítésébe bevonható üzemeket és céheket, s a munkalehetőségeket rövidesen újonnan létesülő üzemek is számottevően kiterebélyesítik: a pesti Újépületben ősszel már kilencszáz embert foglalkoztatnak lőkupakgyártással, a budai fegyvertárban meg hatszázat lőfegyverek alkatrészeinek összeszerelésével, — és ezek csupán kiragadott példák. Azokat a munkanélkülieket pedig — s ez a hadiállapot kialakulásának a munkásokat közvetlenül érintő másik következménye —, akiket szakmájuk jellege miatt a hadfelszerelési ipar sem tud munkához juttatni, tömegével szívja fel maga a honvédsereg: a közül a kereken ötszáz pesti és budai kőműves és ács közül például, akikről tudjuk, hogy május elejére munka nélkül maradnak, augusztus végén már mintegy négyszázan hordanak egyenruhát. És a munkanélküliség megszűnésének érthetően nyomában jár a munkabérek növekedése is. A júliusban újonnan működésbe lépő állami bankjegynyomda munkásai például — bár a május 13-án kötött kollektív szerződés a korábbi bértételeknek 25 és 50% között mozgó növelését írta csak elő - már akkora összeget kapnak heti fizetés fejében, amekkorának a forradalom kitörése előtt még a legjobban fizetett nyomdász is legfeljebb egyharmadát kereshette meg hetenként, s ez a béremelkedés, igaz, kivételes mérvű, kisebb mértékűnek azonban más munkások is örvendhetnek - le egészen a szakképzetlen napszámosokig: egy öl fa felaprításáért például 1846 végén még csak 72 krajcárt adtak Pesten, 1848 végén viszont már 108 krajcárt kell adni. Ha pedig mindehhez még azt is hozzászámítjuk, hogy a kisipari munkásoknak most önállósodási törekvéseik kielégítésére is újabb lehetőségeik nyílnak, mert ha—mint többek között némely csizmadia- és vargalegények teszik — odahagyják hadiszállításokkal teljesen lekötött mestereik műhelyét és kontárkodásba fognak, bőségesen kaphatnak megrendeléseket a mestereik által kényszerűségből elutasított magánosoktól, sőt — mint a nyergeslegényeknek egy csoportjával történik — magától a válogatás nélkül mindenkit igénybe vevő hadügyminisztériumtól is: akkor már az adatok további részletezése nélkül is kézenfekvővé lesz, hogy a magyarországi munkások közvetlen életkörülményei 1848 nyarától kezdve olyan alkalmi javuláson mennek át, amely hőseink figyelmét szinte teljesen elterelheti a mélyebben rejtőző, de a munkásság távolabbi jövőjének alakulására éppen ezért elsősorban ható ellentmondások megoldatlanságáról. S így azután a munkásság osztályöntudatának kibontakoztatásához az, ami a forradalom hátralevő hónapjaiban történik, már nemigen járulhat hozzá, — újabb ösztönzést az öntudatra ébredéshez a munkásság már csak a felülkerekedő ellenforradalomtól fog kapni. 12