Budapest, 1971. (9. évfolyam)

2. szám február - Nádass József: Gyermekkorom, szülővárosomban

zetlen módon viselkedtem, biggyesztve mondták: „látszik, hogy paraszt vagy". Pedig hát urbánus lélek voltam, gyerekkorom óta rajongtam ezért a városért, vele növekedtem, gyönyörködtem szépségeiben, bosszankodtam hibáin és ha a karmos évtizedekben újra és újra elűztek belőle, el nem szakíthattak tőle. A Rózsa utcában születtem, hamarosan átköltöztünk az Almássy térre, itt, majd a Miksa utcában éltem le gyerekkoromat. Ez a Miksa utca, amit néhány éve feledheteden első szerkesztőmről, a Nagy Kertészről, Osvát Ernőről neveztek el, a Körúttal párhuzamosan, a Kerepesi úttól a Barcsay utcáig húzódott. Azt írtam, Kerepesi úttól, mert odaköltözésünkkor még így nevezték. Amikor a nagy esemény híre jött, addig nyaggattam anyámat, hogy én is akarom látni a szabadsághős, a kurucvezér halála utáni felmagasztalását, hogy végülis anyám elvitt, még a konyhazsámolyt is elcipelte, arra állított, különben a nagy tömegben, a rengeteg felnőttől nem láttam volna, miként vonul a nagy fejedelem hamvait vivő gyászhintó és körülötte a díszmenet. Kardos, mentés, csákós, díszmagyaros urak vonultak akkor el, mindegyik bizonyára rettenthetetlen vitéz, nagyszerű hős, aki kardot ragad és kész vérét ontani a magyar függetlenségért. A szabadság zászlaja alá sorakozunk, holnapután kitör a harmadik, de most már győztes szabadságharc, a bűnös zsarnok, a Ferenc Jóska, kénytelen volt megengedni, hogy Rákóczi Ferencről nevezzék el a legszebb budapesti utcát és a folytatását Kossuth Lajosról. Lehet-e kételkedni ezek után abban, hogy rohanvást közeledik a győzelem ? * Abban a fényes palotában, amelynek illetlen hátsó felével szemben laktunk, bizonyára hasonlóan a zsarnokság elleni küzdelemről tanácskoztak. Lakásunkból leláttam a New York-kávéház hátsó traktusának és a mellette lévő magánlakásnak kivüágított, fényes ablakaira. Hallomásból tudtam, hogy valamiféle varázslók, színészek, írók, különleges emberek gyülekeznek ott. Láttam a fényeket, odabent a jövés-menést, hej, ha én is, én is köztetek lehetnék, sóhajtotta a fiúcska, aki akkor már a betűkkel is megismerkedett, meg verseket is szavalgatott, főleg persze Petőfi Sándorét. Megtudta, a felnőttek egymásközötti beszélgetéséből kihallgatta, hogy a lenti csodakávéház melletti lakásban egy Fényes nevű lakik. Rendben van, így illik ez, ilyen fényes szobákban csak ő lakhatik, és az is természetes, hogy ez a Fényes Samu igazi szabadsághős, mert író és Kuruc Féja Dávidról színdarabot költött. Biztos volt, hogy a kávéház fényes ablakai mögött ugyancsak csupa Petőfi buzgólkodik, a szemét kapartam volna ki annak az ostoba felnőttnek, aki elmagyarázta volna, hogy ott a kártyaszobában derék tőzsdések és egyéb ügynökök verik a blattot. Csodálatos dolgok történtek velem ebben a Miksa utca n-ben. Hetven esztendeje itt volt először telefonkagyló a kezemben. A földszinten, a sarokhelyiséget kocsmáros vagy kisvendéglős bérelte, a házban egyedül neki volt telefonja. Anyám egyszer innét hívta fel apámat. A falra volt erősítve a furcsa készülék, zsinórról lógott le a nagy fahallgató, azt illesztette a fülemhez anyám és a magasba emelt, hogy bekiabáljak a készülékbe. Furcsa volt fülemhez szorítani az otromba nagy, hideg kagylófélét, ijedten kiabáltam a készülékbe és elképedten hallottam apám hangját. Ficánkolni kezdtem, majdnem vergődtem anyám kezében, elfordítottam fejem a készüléktől, a fülhallgatót kezdtem csavargatni, érthetetlen volt, hogyan bújt ebbe édesapám, és majdnem sírva kérdeztem anyámtól, hol van a papa, miért dugtátok el a papát? * És ebben a házban találkoztam az első magyar íróval. 1903 tavaszán a család anyagi egyensúlya megingott. így hát anyám kiakasztott egy cédulát a ház kapujára, amely szerint egy szolid úriembernek való különbé járatú bútorozott szoba kiadó. Sokan jelentkeztek, érdeklődtek a szoba iránt, de a különböző diplomáciai tárgyalások eredménytelenül végződtek. Végül egy délelőtt tanúja voltam, hogy egy csinosan öltözött, fekete hajú bácsi állított be, ha jól emlékszem, cilinder is volt a kezében és legnagyobb csodálkozásomra az egyik szemére egy darab üveg volt ragasztva. Nem tudom, hogy anyámra milyen hatást tett az idegen külseje, én elragadtatva néztem és egy szót sem akartam elmulasztani a beszélgetésből, ami anyám és a rendkívül vonzó látogató között elhangzott. Anyám megmutatta a szobát, a nála szokásos magabiztos hangon közölte számtalan előnyét és úgy látszott, az idegennel meg lehet egyezni. Már a bér nagyságáról diskuráltak és mivel a férfi nem tett ellenvetést, anyám hellyel kínálta. A feszültség csökkenését akarta-e jelezni az idegen, vagy más okból, de nemcsak a cüinderét vagy keménykalapját tette az egyik székre, hanem a kesztyűjét is lehúzta, s a csodálatos üveget is levette a szeméről. Kicsit csalódva láttam: ugyanolyan szeme van, mint bárki másnak. Ez a meglepő változás annyira lekötötte figyelmemet, hogy egyideig nem hallgattam a beszélgetésre. Pár perc múlva aztán megrökönyödve vettem észre, hogy az előbb még udvarias és barátságos eszmecsere harciassá vált. Anyám felcsattant: — Ki van zárva uram. Ez tisztességes úri otthon. Azt semmi esetre sem engedhetem meg! A férfi viszont kissé sértődötten válaszolt: — De nagyságos asszony, én nem vagyok akárki, nekem most mutatták be a darabomat a Vígszínházban. Bennünket, művészembereket, másképp kell megítélni! — Nekem az mindegy, hogy hol mutatták be, én tisztességes polgárasszony vagyok, a szobát pedig csak oly feltétellel adom ki az úrnak, hogy itt nőlátogatókat nem fogadhat! Uraságod úgy látszik, eltévesztette a házszámot! — De egy írónak szüksége van rá, hogy ... megbeszélések, színésznőkkel... — Színésznőkkel, pláne. Még mit nem, mit képzel maga ... Szó sem lehet róla ... Ismertem anyámnak ezt a hangját, szigorú volt, kérlelhetetlen. Felállt, jelezve, hogy a beszélgetés véget ért, minden további kísérletezés hiábavaló. Az elegáns látogató újra feltette monokliját, ez most haragosan, gőgösen csillogott. Kifelé indult. Elképedve, de ugyanakkor büszkén néztem anyámra. Mindig tudtam róla, hogy ő a legnagyobb hatalmasság, de hogy, íme, még egy ilyen előkelő urat, egy írót, ilyen titokzatos mesterségűt is így elintéz, nohát! Még kezet sem nyújtott neki, így dobta ki a polgári erkölcs nevében, a tisztes családi otthon védelmében — Molnár Ferencet. * Ám a szobának hamarosan gazdája akadt. Szelíd, szolid albérlő költözött hozzánk, aki több mint egy évtizedig, szomorú haláláig, úgyszólván családtagunk lett. És ha édesanyám erélyes és erényes fellépése megfosztott attól, hogy alig hat éves koromban közeli kapcsolatot teremtsek a magyar irodalom akkori egyik vezéralakjával, az új, most már sikerrel a szobára pályázónak köszönhetem igen korai ismeretségemet a színházzal. Országh Imre bácsi jól megtermett férfi volt, a Földművelésügyi Minisztérium hivatalnoka, pénzügyi szakember, nagy karrier előtt állott, legalábbis akkor, amikor hozzánk költözött. A minisztériumi hivatal mellett pénzügyi tanácsadója, valami pénztári revizorféléje volt annak a Népszínháznak, amelynek épülete még a felszabadulás utáni évtizedben is ott állott a Rákóczi út és Körút sarkán és a Nemzeti Színháznak adott ideiglenes hajlékot. A század elején Vidor Pál volt a színház igazgatója, aki Imre bácsi jó barátja volt. így hát majdnem minden darabhoz kaptunk jegyet. Szüleim persze nem mindig vittek el bennünket, legalább is engem nem, a legkisebbet. De jó néhányszor mégis ott ültem a Népszínházban, azóta már semmivé lett bársonypáholyában. Mennyi fény volt itt, mennyi szín, milyen gyönyörű nénik és imponáló bácsik! Hogy énekeltek is, az nem jelentett sokat, de milyen tréfásak voltak, hányon lehetett szívből nevetni. (Megjegyeztem egynek a nevét: Kovács Mihály!) És hány zokogtatott meg. És a többi nép, ünneplőbe öltözöttek, oly áhítatosan hallgatott rájuk, csak őket nézte. Ez az, ami kell nekem. Majd én állok ott és a többiek csak rám figyelnek, az én szavaimat lesik, nekem tapsolnak. De én nem fogok olyan mélyen meghajolni, mint ezek itt, az nem szép. Az, hogy a nők csókot dobnak a közönségnek, az kedves. De a hajlongás — nem, azt nem teszem. Csak néhány hónapig élvezhettem ezt az álomvüágot, ha jól emlékszem, egy évig sem tartott Imre bácsi tündöklése. Vidor Pál a rosszulmenő színházat az akkori híres primadonna, Fedák Sári szerepeltetésével akarta megmenteni. De Fedák Sári elképesztően magas felléptidíjat követelt, az igazgató nem látott kiutat, bekövetkezett az összeomlás, Vidor Pál öngyilkos lett. És ekkor kiderült, hogy szegény Imre bácsi barátságból váltókat írt alá, Vidor kezese volt. Fizetésének nagyobb részére a hitelezők rátették a kezüket, a minisztériumból nem bocsátották ugyan el, de karrierje véget ért. Megrekedt szürke kis tisztviselőnek. Megadással és méltósággal viselte a sorsát, néha egy-két üveg sörrel többet ivott este, a későbbi években be-behívott sakkozni, olyik este hallottuk, amint órák hosszat hegedült. Furcsa, zárkózott, lassan titokzatos emberré lett. Nagyon sajnáltam szegényt és gyerekszívem megtelt haraggal. Sejteni kezdtem, hogy az a fényes világ, az én csillogó városom, sötét, nehéz árnyakat is takar. 19