Budapest, 1971. (9. évfolyam)

11. szám november - Palotás Zoltán: Elmélkedés a jövő kertvárosáról

szírozás eredménye, sokszor bizarr kísérlet, olykor tarka összevisszaságban, nem kis részben a divat és a propaganda, a reklám hatására. A városok tehát az eddiginél gyorsabban terjeszkednek, éspedig inkább horizontálisan, mint vertikálisan. Ugyanakkor természetesen vertikális növekedés is van, főként a városközpontokban; sok helyütt nagyarányú rekonstrukció folyik. Sűrűn hallani, hogy ami régit a szőnyegbombázás megkímélt, azt „elintézi" a spekuláció, illetőleg a csákány: az új magasházak — főleg irodaházak — lelketlen építése. A telekár nálunk sokáig teljesen tisztázatlan maradt. Kezdetben, az 50-es évekig, a föld szinte „szabad jószág volt," minden új üzem ingyen kapott telket, és nagy területeket parcelláztak lakásépítés céljára. Az új mechanizmus már jelentős ármegkülönböztetésekkel, költségterhelésekkel él, egyúttal Átriumház belülről (Tapiola, Finnország; védi a mezőgazdasági felhasználású területeket. Itt az a tendencia látszik érvényesülni, hogy egyrészt tovább kell menni az árdifferenciálással, másrészt meg kell vizsgálni a várost övező területek mezőgazdasági felhasználásának gazdasági (majd társadalmi) hatékonyságát. Mindenesetre már nálunk is alig lehet érvet találni arra, hogy ezeket a területeket „védeni" kelljen a másirányú, hatékonyabb felhasználás ellen. Ha az ármechanizmus egymagában mégsem döntené el a kérdést, akkor következhetnek az ember biológiai szükségleteinek, az egészséges lakás követelményeinek érvei (tehát előbb a gazdasági, majd a társadalmi hatékonyság mérlege). összefoglalva: a telek-takarékosság, ill. a föld védelmének érve megdőltnek látszik. Még ha a beépített lakóterület kiterjedése a kétszeresére növekednék is (sőt, hozzávehetjük a kialakítandó városkörnyéki zöld- ill. üdülőterületeket is, amelyekre a megnövekedett szabad idő miatt is szükség van), mindez az ország területének csak elenyésző töredékét jelentené, a mezőgazdasági termelést pedig gyakorlatilag nem érintené, hiszen a hozamok is gyorsan növekednek. A közművesítés kettős arca Egy másik elgondolkoztató tapasztalat a közművesítéssel kapcsolatos; ennek költségei — bár abszolút számban óriásiak — más költségekhez, a költségviselési képességhez képest, csökkenőek. Ez a tendencia nálunk is azt eredményezheti, hogy a közművesítés költségei már nem fogják annyira a sűrű beépítésre ösztönözni — vagy kényszeríteni — a tervezőket. A következő probléma: az individuális (hálózaton kívüli) közművek témája. Sokhelyütt nem erőltetik a hálózatok minden áron való kibővítését; ott, ahol ez túl költséges, illetőleg ahol a közművesítés hiánya kevéssé rettenti vissza a külső területeken építkezőket. Az ilyenek számára több országban már minden műszaki berendezés, kellék, alkatrész rendelkezésre áll (nagyrészt „csináld magad" alapon). A házi aggregátorok, vízvezetékek, emésztőgödrök stb. egyedi kialakítására új, ötletes és hatékony megoldások ismertek, amelyek funkcionálisan felveszik a versenyt a hálózatos közművekkel: drágábbak ugyan, de ezt ellensúlyozza az olcsóbb telekár. Itt tehát arról van szó, hogy a közműveknek tulajdonképpen két „szektora" van: egy kollektív és egy individuális. Ahol a közösség nem képes hálózatos közműveket biztosítani, ott az individuális jut szerephez. Ám minden állampolgárt segíteni kell, hogy valamelyik ellátásban részesülhessen! A mai technika biztosítani tudja ezt az egyedi közművesítést (a holnapi még inkább!) — ha az új berendezések beszerezhetők. Két tényező nélkülözhetetlen: az áruellátás és a hitel. Népünknek mintegy 1/4 része ma olyan kis településeken vagy külterületeken él, ahol a kollektív közművesítés legtöbb ágára számítani nem lehet. Ezeknek a százezreknek, millióknak az egyedi „infrastruktúra" jelentheti a kulturált életviszonyokat, a boldogulás, a legtöbbször a helybenmaradás lehetőségét. Az egyedi közműellátás döntően hozzájárulhat ahhoz, hogy a kicsiny és szórvány-települések — az ún. „depressziós területek" — ne ürüljenek ki. Mindezek ellenére, mi szinte kizárólag a kollektív (hálózatos) közművek bűvkörében élünk, abban gondolkodunk; szinte szó sem esik a hálózaton kívüli infrastruktúrákról. Holott ezekre ugyancsak égető szükség van, és viszonylag kevesebb központi erőforrást igényelnek. Ismételjük: elsősorban az áruellátás és a hitel biztosítására van szükség! Tehát az „olcsó" közművesítés érve sem abszolút érvényű; a jövőben aligha lehet az egészséges lakásépítés tilalomfája. A hálózatos közművek monopóliuma az egyedi közművek általános elterjedésével meg fog szűnni! A közlekedés forradalmasító szerepe Itt csak érinthetjük a modern közlekedésnek a városok fejlődésében betöltött óriási szerepét, a városépítés és az autó kölcsönhatását. A város horizontális terjeszkedését nemcsak az olcsó telekár tette lehetővé, hanem a közlekedés robbanásszerű fejlődése is. Az autó általános elterjedése, előbb a pormentes, majd a gyorsforgalmi utak kiépítése nemcsak összezsugorította a távolságokat, hanem egyúttal a város, a lakás, a gazdaságosság stb. fogalmak klasszikus tartalmát is több tekintetben átalakította. Ha nem a múltban, nem is a jelenben, hanem a jövőben gondolkozunk, világosan kell látnunk azt a tendenciát, amely egyébként már bennünket is kezd elérni: a gépkocsi hovatovább a modern, urbanizált ember munkaeszközévé. is lesz. Az autó szerepének gazdaságpolitikai megítélése is vüágos bizonyíték egyes fontos fogalmak, nézetek átértékelődésére, megváltozására. Például: a falusi (vagy éppen tanyasi) embernek a nagyvárosinál is nagyobb szüksége van individuális járműre mint munkaeszközre (ismét csak: áruellátás és hitel!). A gépkocsi elterjedése továbbá azt is jelenti, hogy a közlekedés terhei — nem kis részben — az államról az egyénre hárulnak át. A városok további nagyarányú kiterjedését a tömegközlekedés is elősegíti. Ennek ráfordításai, beruházásai a nagyvárosokban óriásiak és a népességszámhoz viszonyítva hatványozottan nőnek. így pl. Budapesten az egy lakosra jutó közlekedési beruházás 7-szer anynyi, mint a legfejlettebb megyében, és kb. 35-ször annyi, mint a fejlődésben legelmaradottabb megyében. Mi hát a legfőbb érték? Noha ez nem elsősorban gazdasági kérdés, ma már kiszámítható, mennyit ér a dolgozó ember egészsége a nemzet számára. Megfordítva, azt is ki lehet számítani, mi kárt jelentenek a környezeti, ill. városi ártalmak, és kísérletet lehet tenni annak számszerűsítésére is, milyen passszív hatásokat lehet például a meg nem felelő lakások terhére írni. A fejlődés tényeit, összefüggéseit vizsgálva induljunk ki tehát az ember biológiai követelményeiből, amelyek függetlenek a divatos irányzatoktól, nem avulnak el; ezek sokban ellentmondanak a „nagyobb laksűrűség", a „vertikális város" dogmáinak és az áltakarékossági számításoknak. Vitassuk meg, mi a hatékonyabb, tisztán gazdasági, majd társadalmi szinten: a városkörnyéki, ma még mezőgazdasági területek védelme, a drága közművesítés tilalomfája és ezek miatt az olykor rossz levegőjű helyen, magas- és középmagas házakban létesített kis alapterületű lakások „gazdaságossága" — vagy pedig a talán nem is ritkább beépítésű, modern kertvárosok létesítése (legalábbis arányuk növelése), ezáltal az emberi — főleg családi — élet számára alkalmasabb, otthonok építése. Szerezzünk érvényt végre annak az örökké igaz elvnek, hogy „legfőbb érték az ember", és távolítsuk el sorra azokat az akadályokat, amelyek az emberi élet — és reprodukció — útjában állanak. Ezek közé tartozik a meg nem felelő lakás és a számos környezeti ártalom. Több más, hatékony szervezési és építési megoldás bevezetése mellett mindkettőn szinte egycsapásra segíteni lehetne — kertvárosok építésével. 29