Budapest, 1971. (9. évfolyam)

11. szám november - Gárdos Miklós: Egy lokálpatrióta dohogása

Gárdos Miklós Egy lokálpatrióta dohogása Még a középiskolában tanultam meg, épp a minap eltemetett drága emlékű tanáromtól, Kardos Pál professzortól, mit is jelent az a már régóta magyarrá lett szó: „lokálpatriotizmus". Sose felejtem kicsit gúnyos mosolyát, ahogy azt mondta: „a lakóhely szeretetét lehet persze eltúlozni is, ilyenkor kerül szembe a szűkebb haza iránti vonzalom, ez az úgynevezett vicinális-hazaszeretet az egész hazát szívünkbe záró igazi hazaszeretettel." Aztán Debrecenről beszélt, mert debreceni gimnázium volt, ahol megtanultam a haza és a város igazi szeretetét. S ha negyedszázadnál hosszabb ideje budapesti lokálpatrióta lettem is, azt a nagyon régi tanítást nem feledtem. * Hazafiként örültem hát, amikor a százhuszonötesztendős vasutat ünnepeltük — s patrióta-szívem jogos haragjával sétálgattam széltében-hosszában az egyik tiszántúli vasútállomás éppen nem ünnepi tisztaságú várótermeiben és csarnokaiban: százhuszonöt, vagy csak huszonöt év alatt megtanulhattuk volna, hogy a leggyorsabb expressz örömét is megronthatja egy rendetlen, piszkos, szemmel láthatóan elhanyagolt állomásépület. De mert nem akarok ünneprontó lenni, elhallgatom az állomás nevét s titokban abban is bízom, hogy így talán Tiszán-innen, Dunántúl több állomásfőnök is sürgős munkamegbeszélést rendez a takarítószemélyzettel. * Lokálpatriótaként örülök mindennap, amikor a Margit-hídon átballagva rápillantok az új szakszervezeti szanatórium szép épületére. S fővárosi polgárként, városát szerető emberként mindig el kell gondolkodnom: vajon mi lehet az oka annak, hogy az épület alatti, messziről szürkéllő lejtőt olyannak hagyták, amilyen, azaz kopárnak, dísztelennek, szinte szomorúnak a derűs foltos jelentő épület alatt. Rózsadomb a neve a dombnak, ahová emelték — vajon tényleg nem akadt volna elég kertész és elég rózsatő, hogy a megnyitó szép ünnepén már a pesti oldalról odapillantó lokálpatrióta a szanatórium alatti lejtőn színes, rózsától kedvesebbé lett domboldalra nézzen ? * A metrót is szeretem, de mén hallgatnám el, hogy a pesti közlekedésből mindig is kedvenceim között marad a régi, a kis földalatti. Tudom, hogy nemcsak én tettem egy-egy oda-vissza tiszteletutazást a kis földalatti nemrégiben ünnepelt hetvenötödik születésnapján, s nem csak én voltam az, aki a bizony elég méltatlanul elfelejtett kezdeményező, Balázs Mór nevét felidézte emlékezetében. Annak a Balázs Mórnak a nevét, aki egyéb-30 ként nemcsak a „kis földalatti" fáradhatatlan iniciátora volt, hanem az ö nevéhez fűződik Budapest első villamosvonalainak megnyitása is; ő állt ott büszkén és boldogan, amikor 1889-ben csikorogva útnak indult vadonatúj vaspályán a Stáció utcában (a mai Baross utcán) az első villamos, ő volt az is, aki a mai hatos vonalát, a körúti villamost is kiverekedte. Verekedni kellett érte? Kicsit meghatottan olvasom a korabeli hírlapíró kolléga elismerő mondatát: „Különösen sokat köszönhet a főváros Balázs Mórnak, aki a földalatti vasút tulajdonképpeni megalkotója, évekig csodás kitartással küzdött egymagában az összes hatóságok ellen, eszméi és újításai érdekében." Meghatottságom csak mélyül, amikor gyorsan kiszámítom, hogy a győztes csata után 1894. augusztus 13-án kezdtek munkához és 1896. május 2-án, azaz 627 nappal később — ha a vasárnapokat, ünnepeket is levonom, körülbelül 570—5S0 munkanappal később — már át is adták, mégpedig teljes pályájával, állomásaival, biztosító berendezéseivel együtt a 3695 méter hosszú kéregvasutat. (Nemcsak a tempó tiszteletreméltó; ha jól lapozgattam a kis földalatti történetében, az elmúlt hetvenöt év alatt nem is volt említésre méltó minőségi kifogás az építkezés dolgában.) Mindez azért gondolkoztatott el, mert ha jól tudom is, a mai fővárosi tanácstagnak vagy akár a kerületi városatyának aligha kell Balázs Mór módjára „küzdeni egymagában az összes hatóságok ellen", ha a főváros, vagy kerülete számára egy új, jó és hasznos ötlet megvalósításáért síkraszáll, a földalatti példa sokmindenre emlékeztet. Az a mai tanácstag ugyanis maga a hatóság, azaz maga a főváros, vagy a kerület — s ha csatáznia kell, legfeljebb egy-egy maradi nézet vagy egy-egy objektív (és esetleg költségvetési szakférfiak által forintra-fillérre kimutatott) nehézség ellen kell a csatát megvívnia. A kérdés most csak az, hogy a választók bizalma, a valóban városatyai szerep milyen hőfokú szenvedélyre, minő következetességre és milyen előrelátásra kötelez. Itt van például ez a hetvenötesztendős, de azért még fiatal kéregvasút. Hosszú hónapok óta tudja a budapesti ember, hogy komoly, műszakilag is, pénzügyüeg is megalapozott tervek készültek a Millennium idején épült pálya meghosszabbítására, túl a jelenlegi városligeti végállomáson. A hírek — tanácstagi beszámolókon is, választási beszédekben is megerősítettek — szerint az új, remek, a közlekedést hallatlanul meggyorsító Kacsóh Pongrác úti felüljáró mellett lenne az új végállomás. Csakhogy ha az ember megáll a felüljáró oldalában és odapillant a Rákos-patak felé, az elmúlt néhány évben felépült új házak hoszszú sorára, vagy még tovább, oda, ahol még egy-egy toronydaru hosszú karja is látszik a legutóbbi hónapokban felépült tízegynéhányemeletes lakóházak között, vagy ha el is sétál odáig (elég sokáig kell várni az autóbuszra), ahol már az új iskolák, bölcsődék, üzletek falait húzzák fel az egyik legújabb budapesti lakótelep központjában, óhatatlanul Balázs Mórra gondol. * Mert ezt a harcos vülamosvasúti igazgatót azzal akarták lebeszélni a földalattiért vívott csatáról, hogy „mi az ördögnek a vonal, ki fogja használni, üresen futnak majd a kocsik." Való igaz, hogy akkor a Liget és környéke külváros volt, a mostani emeletes utcasor helyén káposztáskertek voltak és a Liget, meg a Ligettől keletre fekvő zöld vidék külváros külvárosa volt, „a kis földalatti" külső szakasza afféle kirándulójáratnak számított. Az 1971-es Kacsóh Pongrác úti töprengő viszont azt kérdezi magától (és egy kicsit a tanácstagtól, tanácstól is): vajon nem túlságosan drága megoldás-e most csak az aluljáróig megépíteni a vonalhosszabbítást, nem lenne-e ésszerűbb, olcsóbb, jövőbe tekmtőbb dolog mindjárt, mondjuk, valamelyik toronyház remélhetőleg hamarosan zöldellő parkja mellé építeni a végállomást? Tízezernél jóval többre becsülöm a már most ott lakók számát, s ha a Kacsóh Pongrác út másik oldalán is felépülnek majd a lakótelepek, többtízezer budapesti áldja azt a tanácstagot, aki már 1971-ben küzdelembe indult a „kis földalatti" valóban értelmes távolságra, mondjuk, a rákospalotai körvasút Vasút utcai megállójáig történő meghosszabbításáért. A miniszterelnöknek országos kérdések országos színvonalú megoldásáról kell beszélnie a parlamentben; én mégis úgy értelmeztem, hogy Fock Jenő a Kacsóh Pongrác útiak gondjait külön is hangsúlyozta parlamenti expozéjában. „A városi és főleg a fővárosi autóbuszközlekedés nem tudta követni a városfejlesztés ütemét" — mondta a miniszterelnök, s ha valaki arra gondol, hogy az i-es autóbusz (nyilván átgondolt közlekedéstechnikai érvek parancsolják így) jóval a kisvárosnyi új lakótelep előtt kapott végállomást, és onnan új — elég ritkán járó — járatra kell szállnia a tízezernyi lakónak, csak igazat adhat a szelíden fogalmazó parlamenti mondatnak. S ha az autóbuszközlekedés nem követi a városnövekedés ütemét, vajon nem okosabb (és hosszabb távon jóval olcsóbb!) továbbvezetni az éppen megifjodó kéregvasutat? * Vagy itt van egy régi-régi vita, az olyan sok esztendeje megszületni akaró új budapesti nagyáruház helyének kijelölése. Emlékszem néhány felröppent, majd elcsöndesült hírre — volt, aki a Bajcsy-Zsilinszky útra, egy valahavolt banképület helyére álmodta,