Budapest, 1971. (9. évfolyam)

11. szám november - Palotás Zoltán: Elmélkedés a jövő kertvárosáról

Átriumház-együttes Biserhof-ban (Svájc, St. Gallen mellett) legfőbb érték az ember" elvének, az alapvető élettani követelményeknek egyelőre legalább minimális érvényesítése. A reális kiút: az egészséges város Hogy is állunk ezeknek az emberi egzigenciáknak, élettani követelményeknek „kodifikálásával" ? Rendelkezésre állnak-e az adatok arról, milyen lakásra, milyen tisztaságú levegőre, vízre, mekkora csendre, mennyi napsugárra, ráeső zöldterületre stb. van szüksége egy embernek ahhoz, hogy egészségét fenn tudja tartani? Ha összegyűjtötték is ezeket az adatokat, nincsenek meghirdetve. A környezeti ártalmakat (legalábbis azok nagyrészét) már feldolgozták: megállapították a küszöbértékeket, és sokfele kísérleti méréseket végeztek. Ennek nyomán legalább is feltérképezhetők a biológiailag veszélyeztetett, emberi lakásra alkalmatlan (vagy csak csökkent mértékben alkalmas) lakások. De azt is tudnunk kell, milyen élettani szükségleti kört kell behatárolnunk és ehhez képest müyen fejlesztési programot lehet meghirdetnünk. A szocialista várospolitika fogalmának élő, megfogható, reális tartalmat kell adni. Ehhez pedig az szükséges, hogy a lakással szemben indokoltan támasztott biológiai követelményeket megfogalmazzák, illetőleg ezeket fokozatosan kielégítsék. Részletesen meg kell tehát vizsgálnunk a lakás iránti élettani követelményeket. Majd fel kell tárnunk, hol állunk ma, mi a két szint közötti különbség. Végül fel kell vázolnunk a lehetőségeket, módokat, hogyan és mikor, milyen feltételekkel érhetjük el a biológia által követelt szintet. Meg kell vizsgálnunk azt is, hogy az átmeneti időben milyen határokig lehet ezekből a természetes normákból lefaragni, hogy találkozhassanak a költségek teljesíthető mértékével. De közben világosan kell látnunk, hogy milyen mostani és későbbi közvetlen és közvetett hatásokra — aktív és passzív hatásokra — kell számítanunk a biológiai szükséglet-oldal túlságos megrövidítése nyomán; hiszen a végső egyenleget — a költségeken túl — nyilvánvalóan a társadalmi hatékonyság eredményezi. Vitatható-e, hogy az emberi élet legfontosabb helye, műszaki létesítménye a lakás? Aligha. Amint az élet nem rugaszkodhat el (büntetlenül) a természettől, ugyanúgy a lakás sem. Nemcsak a biológiai normák szerinti levegő, víz, csend, növényzet, napfény stb. szükséges, hanem megfelelő tér, alapterület is. Nemcsak az i fő — i szoba (távlati) ellátottsági mértékre gondolunk, hanem az egyre növekvő alapterületre is, ami a századfordulóra az eddigi, átlag 45—50 m2 közel megduplázását jelenti. És nyíltan állást kell foglalni a lakások telek-igényét illetően is. Sokan érvelnek amellett, hogy az egészséges lakáshoz kertnek is kell tartoznia — legyen az még oly kicsi is, — mert csakis a kert jelentheti a természeti tényezőkkel való konkrét kapcsolatot. Mások ezt csak a lakások egy részénél tartják indokoltnak. Erről: a kertes lakásokról, azok arányáról, a telekérték problémáról szeretnék a továbbiakban szólni. Vázoltuk, hogy a városok egy részében a lakosság élete kezd mind kibírhatatlanabbá válni. Nézzük, hogyan próbálnak kijutni ebből a zsákutcából? Kezdjük el „messzebbről": mit mutat egyes haladott országok példája? Azt, hogy az érintett „elégedetlenek" a legkisebb ellenállás irányába próbálnak lépni. Ha a régi megjavítása, rekonstrukciója — sokszor csak toldozása-foltozása — nem hoz eredményt, megkísérlik az újat: otthagyják a régi lakásokat, és új lakótelepeket, vagy egyéni házakat építenek. Gyakran pedig kertvárosokat. A modern kertvárosok Amikor kertvárosról beszélünk, ezt gyűjtőnév-értelemben használjuk. A kertes lakások számos fajtáját értjük rajta, amelyeknek közös vonása csak az, hogy kisebb-nagyobb telek tartozik hozzájuk. Egyik, nálunk még kevéssé elterjedt forma az ún. átriumos beépítés, ahol a rendszerint kétszintes („norvég") családi ház vagy házrész egy kicsiny — sokszor csak veranda nagyságú — kertdarabkát fog körül, két vagy három oldalról. Eképpen viszonylag sűrű beépítés alakítható ki (közel olyan, mint pl. a József Attila lakótelepé), ugyanakkor biztosítva van „a természet közelsége", sőt, „egy darab a természetből" — ami a magasházakban csak látvány. .. Hogyan kapcsolódik a kertváros a modern városfejlesztéshez, főként a mienkhez? Két fontos pontban: — az ember biológiai szükséglet-normáinak kielégítésében, és — az építési költségek átértékelésében. Az elsőt már érintettük; a részletek kifejtése és bizonyítása orvosok, pszichológusok, szociológusok stb. feladata. A másodikat illetően ehelyütt csak a gondolatsor vázlatát lehet nyújtani. Visszatérünk „a nagyobb távlatokban való gondolkodás" vezérelvéhez. Szemtanúi lehetünk egyrészt a rohamos műszaki fejlődésnek, új eszközök, megoldások bevezetésének, általános elterjedésének; másrészt a gazdasági mechanizmusok, szabályozók, ösztönzők, a szervezési-irányítási módszerek ugyancsak gyors módosulásának, kiterebélyesedésének, mindezek következtében a tervezés-fejlesztés elvei átértékelődésének, megváltozásának. Több mint valószínű, hogy a városfejlesztés gazdasági hatékonyságára vonatkozó nézetek is változni fognak — különösen, ha a társadalmi hatékonyságot fogadjuk el irányadónak. Az egyik ilyen átértékelésre váró probléma: a városkörnyéki telek kérdése. A városkörnyéki terület társadalmi értéke Thünen idejében (XIX. sz. eleje) a városok körül az intenzív mezőgazdasági kultúrák rangsoros övezetei helyezkedtek el, az ún. Thünen-körök. (Nálunk ezek még a közelmúltban is felismerhetők voltak.) Ma már számos nyugati nagyváros körül ilyesmi alig található, mert a munkaerőt elszívja a jobban fizető ipar, majd a harmadik szektor. A kertészek stb. jóval kijjebb kerültek; a speciális szállítóautóknak nem jelent problémát akár többszáz km-es távolság áthidalása sem. A műszaki-gazdasági forradalom hatására tehát a városkörnyéki területek (telek) klaszszikus használati értéke gyökeresen és visszavonhatatlanul megváltozott; akár mint iparterület, akár mint lakó- vagy üdülőterület ma már többet hoz, társadalmilag jobban hasznosul, mint a mezőgazdaságban. Ez a helyzet ott is — sőt elsősorban ott —, ahol a népsűrűség a legnagyobb, tehát a föld a legkevesebb. A telek ára pl. Európa nagy iparvidékein, Svájcban, Hollandiában stb. a legmagasabb. Tehát a piaci mechanizmus hatására a városkörnyéki övezet egyre inkább kivonódik a mezőgazdasági felhasználás alól és egyébirányú felhasználásra kerül. Nemcsak ipart telepítenek ide, hanem kereskedelmi, sőt, szórakoztató létesítményeket is (ezekről eddig az volt a doktriner felfogás, hogy csak a városok belsejében „élnek meg"). Ilyenek pl. a szupermarketek, a hozzájuk tartozó hatalmas parkolóhelyekkel, vagy az autós mozik, ahol kocsiban ülve nézik végig az előadást, továbbá motelek, campingek, üdülőparkok, sportpályák stb.: a zömmel az autósokra alapozott gyorsforgalmi útmeneti létesítmények. Mindenekelőtt azonban a legkülönbözőbb fajtájú lakótelepek: nemcsak kertvárosok, hétvégi ház-telepek, hanem — érdekes módon — még magasházak, „bérkaszárnyák" is. Ami föld megmarad, azt extenzíven (esetleg sehogy sem) művelik. Mindez a tőkés városépítés piacgazdaságában részben magán, részben kollektív (tanácsi, szövetkezeti) kezdeményezés ill. finan-28