Budapest, 1971. (9. évfolyam)

11. szám november - Gábor István: A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem

Gábor István Egy régi épület új élete Fővámház — Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Már a múlt század ötvenes éveinek első felében, majd a hatvanas évek kezdetén fölvetődtek olyan igények, hogy Budapestnek — illetve akkor még Pestnek— szüksége volna önálló vámházra. Előzőleg ugyanis a vám- és egyéb pénzügyi kérdésekkel foglalkozó hivatalokat különböző magánházakban helyezték el. Komolyabban a kiegyezés után került napirendre a kérdés. A gondolatot, hogy Magyarország további gazdasági fejlődése elképzelhetetlen önálló vámépület nélkül, Lónyai Menyhért pénzügyminiszter fogalmazta meg, noha később a hely kijelölésében meg kellett hátrálnia, és nem az ő elképzelése győzött. Lónyai ugyanis a Felső Duna-partra, az akkori Tömő térre szánta az épületet, és Ybl Miklós tervei alapján Wechselmann Ignác vállalkozó kapott megbízást a munkálatokra. Ybl 1870 elején nyújtotta be pályázatát, amelyben a költségeket körülbelül egymillió forintban jelölte meg. Megkezdték az alapok kiásását a Tömő véren, de alig láttak hozzá a munkához, máris kisebbfajta palotaforradalom tört ki a hely miatt. A tanács feliratban tiltakozott az ellen, hogy a fővámház a Felső-Duna-partra, a város fejlesztése miatt alkalmatlan helyre kerüljön. 1870. április 28-án a Minisztertanács ülésének egyik napirendi pontja a fővámház elhelyezése volt; a tiltakozás miatt meg kellett változtatni az eredeti elképzeléseket. Néhány nap múlva, az 1870. május 3-án tartott újabb minisztertanácsi ülésen gróf Andrássy Gyula miniszterelnök határozottan szembeszállt pénzügyminiszterével, majd értesítette — amint erről a „Tanulmányok Budapest múltjáról" című gyűjtemény hatodik kötetében olvashatunk — Pest városának tanácsát, hogy megváltoztat-A Duna-parti homlokzat Siklós Péter felvétele ják a terveket. Hajlandók beszüntetni a Tömő téri építkezést, ha a Só téren, tehát az Alsó-Dunaparton, a mai Dimitrov tér környékén a tanács építkezésre alkalmas helyet jelöl ki. Ybl Miklósnak újabb terveket kellett készítenie, amelyek viszont túlságosan nagyra méretezettek voltak, mert több utcát is igénybe vettek volna, nem számolva eléggé a környezettel. A terv realizálása esetén magánházakat kellett volna a pesti tanácsnak kisajátítania, ebbe azonban nem mentek bele az érdekeltek. így hát Ybl Miklóst újabb terv kidolgozására szólították fel, és végül ez a harmadik terv valósult meg. Ahogyan a „Magyarország" és a „Nagyvüág" című hetilapok 1871. december 10-i száma tudósít: most már kétmillió forintot irányoztak elő a több mint kétezer négyszögölnyi területen folyó építkezések költségeire. A költségek végül nem kétmilliót, hanem összesen hárommillió kétszázötvenezer forintot emésztettek fel, ahogyan ezt Ybl Ervin a nagy építőművészről írott könyvében elmondja. Sőt, Vigand Rezső 1909-es keltezésű „Budapest útmutatója" már 4 millió 280 ezer forintról tájékoztat. Hogy a fővámház mennyibe került, ezt nehéz volna pontosan kideríteni, már csak azért is, mert a különféle források az összköltséget eltérő módon értelmezik, beleszámítva vagy figyelmen kívül hagyva például a belső és külső dekorációs megoldásokat. Az a lényeg, hogy 1870. július 4-én megkezdték a munkát, és a „Vasárnapi Üjság" 1870. október 16-i száma már így tájékoztatja olvasóit: „A pesti fővámhivatal építésén 4—500 munkás dolgozik. Az északi homlokzat fal-alapja le van rakva. A többi alap alá csak most készítik a vízmentes betonalapot, hatlábnyi vastagságban. A régi sóraktárt, hová az új épületnek déli homlokzata jő, csak most bontják le. Reménylik, hogy a téli idő beálltáig sikerülend az egész alapot elkészíteni, mivel különben az egész építkezés nagyban hátráltatnék, mert mihelyt a Duna árja emelkedik, az alap lerakása sokkal nagyobb nehézségekre fog találni." A 170 méter hosszú, 56 méter széles, négy utca, illetve tér által határolt, szabályos téglalapalakú palota 1874. május i-re elkészült. De amíg építették, Ybl Miklósnak nem kevés akadállyal, kicsinyes garasoskodással kellett szembenéznie. Harcolni kellett például az építészeti díj összegéért is: Ybl Ervin részletesen leírja könyvében, hogy milyen körmönfont módon és kisszerűen akarták a nagy művészt megrövidíteni. Ezért mondotta később fiának Ybl Miklós: „Sei froh, dass du kein Architekt bist." (Légy boldog, hogy nem vagy építész.) A tervezőnek azonban nemcsak munka közben kellett alantas támadásokat kivédenie, hanem az épület elkészülte után is. A fővámház kétségkívül fényes palota lett; a művész egyik legérettebb alkotása sikeres tervezői periódusában keletkezett. Azt a korai neoreneszánsz stílust, amelyben a fővámház létrejött, különlegesen szép külső forma — például 33 tengelyes dunai homlokzat, ugyanezen az oldalon tíz klasszikus oszloppal alátámasztott erkély — képviselte. Ez a forma megfelelő klasszikus belső tartalmat is kívánt. így hát az épület három udvart; középütt gyönyörűen kiképzett, szintén oszlopokkal ellátott erkélyes díszudvart fogott közre. A belső tér szépsége mindenben követi a palota külső alakjának emelkedettségét. A gyakorlati cél és a művészet követelményeinek kettős feladatát tehát Ybl Miklós következetesen teljesítette. A Duna-parti posztamenseken álló antik istenszobrokat, valamint a közlekedés különféle ágait és a művészeteket jelképező alkotásokat Sommer Ágost mintázta, a lépcsőház vasdíszítményei Jungfer Gyula művészetét őrzik. A belső falakat Scholz Róbert festette, a kényes üvegmunkákat Roth Márk készítette. Alighogy állt a fővámház, megindult ellene a burkolt vagy nyílt támadás. Kifogásolták pompáját, lévén, hogy az épületben olyan prózai elnevezésű hivatalok kaptak helyet, mint a vámhivatal, a pesti pénzügyigazgatóság, a központi sóüzlet igazgatóság és a bányatermék igazgatóság. Pazarlónak nevezték az építőművészt, mert túllépte a költségvetési előirányzatot, helytelenítették ezenkívül a fővámház beosztását, tagolását is. Nem sokkal az épület felavatása után az elfogult vádakkal szemben a tanítvány, Ney Béla miniszteri főmérnök védte meg hatásos beszédben mesterét. Ney Béla a Magyar Mérnök és Építész Egylet 1875. március 20-i ülésén — az Egylet titkáraként — összefoglalta a fővámház ellen felhozott érveket, majd sorra megcáfolta azokat. A művészi kivitel pompája és a belső beosztás célszerűtlensége mellett az volt a legfőbb kifogás, hogy az épület túlságosan költséges. Arra, hogy miért ilyen monumentális az épület, miért oly díszes a csarnok, és hogy egyáltalán miért került oly sokba, Ney Béla ezt válaszolta: „A műdaraboknak, mint olyanoknak ... nemcsak szellem- és kedélyképző befolyásuk van az emberiségre nézve, s így közművelődési hatásuk kétségbe nem vonható, hanem hogy e műdarabok illetőleg a műtermelés, fejlettebb műviszonyok között az anyagi emelkedésnek és illetőleg értéktermelésnek is oly jelentékeny ágát képezi, a mely minden kormány figyelmét... teljes mértékben kiérdemli." Belgium és Franciaország középületeinek példájára hivatkozik a tanítvány, amikor védelmébe veszi Ybl Miklóst a „garasos gazdálkodással" szemben. A viharok később minden bizonnyal elültek már, mert 1881-ben az „Ország Világ" már így dicséri a fővámházat: „Minden magasabbra törekvő építőművész el lehet ragadtatva e hálás hely láttára, melyen Ybl Miklós e 17