Budapest, 1971. (9. évfolyam)

11. szám november - Mesterházi Lajos: Gondolatok Granasztói Pál „Itthon éltem” című regényének olvasásakor

egyszer majd múltat. Amit az építész alkot, abból nem csupán ház lesz, hanem város. Város, tehát olyan kollektív termék, amelyben a házakhoz emlékek, verssorok, dalok, szokások, még viccek is tartoznak, ízek és illatok tartoznak, fák, madarak, temetők és szépasszonyok. Város, tehát valami, ami ha egyszer el is múlik, mégiscsak joggal öröknek mondható az esendő kis emberi élethez mérten. Mert az épület, mint minden emberi mű, nemcsak a horizontális, hanem az annál is szinte fontosabb vertikális munkamegosztásnak terméke. Ez talán sehol sem annyira kivilágló, mint éppen az építészetben. És furcsa dolog: az egyes épület olykor inkább az idő szégyenét hordozza, ránézünk és a Szép Fegyverkovácsné jut eszünkbe, de a város: olyan amilyen, akármilyen — a város mindenképp a ködbe vesző eredet és a végeláthatatlan jövő jelképe. Állandó figyelmeztető, hogy meghalunk, de mégsem egészen, hogy „folyik a víz, áll a part, elmegyünk innen, maradnak mások", akik ugyanúgy nézik majd a partok közt folyó vizet és járják ugyanezeket az utcákat; aligha több vagy kevesebb változatossággal az életükben, mint amit mi megértünk. * „Itthon éltem". Mi volt a sorsszerű és mi a szabadon elhatározott abban, hogy valaki mindvégig ragaszkodott a szülővárosához; erény ez, és ha igen, miért ? — ezekre a kérdésekre keresi a választ Granasztói és próbálja megvonni ebben a megvilágításban a maga életének mérlegét. Ennek a próbának rendeli alá most mindazt is, amit az építészetről, az építészekről és a városról elmond. De hát végül is szükség van ilyen próbára ? Nem az a természetes dolog, hogy az ember ragaszkodik az otthonához ? A XVIII. században még zárt tömegek települtek be Magyarországra. A XIX. század első felében és derekán még afféle „kis Amerika" voltunk itt Európában, ahová Keletről és Nyugatról egyaránt jöttek szerencsét próbálni, egzisztenciát alapítani, meghonosodni a legkülönfélébb rendű-rangú emberek. A múlt század vége felé ez a népességi mozgás hirtelen megfordult: kivándorló ország lettünk. A paraszti és munkásnyomor tömegeket kényszerített rá, hogy elhagyják az országot. De kivándorlásra késztették az itthoni szűkös viszonyok a kispolgárok és az értelmiség elég magas hányadát is. Hovatovább megszokott lett, hogy bizonyos — főként reális — szakmákban a fejjel kimagasló egyéniség külföldön érvényesült. Növelte a számot ezután a politikai vagy félig-meddig politikai emigráció: a fehérterror és a fasizálódás éveiben, majd a fasizmus összeomlásakor. Tömegesen vándoroltak ki ezt követően nem csupán azok, akiket a szocialista fordulat létalapjukban érintett, de olyanok is, akik egyszerűen csak féltek az ismeretlen újtól. És ha ezt a folyamatot kényszerintézkedések ideig-óráig fékezték, annál súlyosabb lett a gátszakadás 1956-ban: volt itt akkor néhány hét, sőt, hónap, amikor olyan nagy volt a centripetális erő, hogy aki maradt, annak meg kellett kapaszkodnia. Jó ideje ugyan ilyesmiről már szó nincs, de bizonyos mértékű szivárgás még tart, és nagyobb mértékben kifelé, mint befelé. Vegyük tudomásul: aki csak az életszínvonal javulására tekint, s nem a szocialista jövő építésére (és annak perspektívájában az életszínvonalra), az, ha módja van rá, elmegy, mert miért ne menne, magasabb életszínvonalat készen talál sokfelé. Ráadásul a legális kivándorlás vagy külföldi munkavállalás lehetősége igen csekély. Aki tehát ma „elszivárog", az végképp a hontalanságot választja. Mindehhez pedig vegyük még az értelmiség egy részének azt a problémáját, amelyet Granasztói igen pontosan és részletesen föltérképez regényében: a régi baloldaliak viszontagságait és csalódásait. Véletlenül elég közelről ismerem azt a kört, jórészt még a személyeket is, akiket könyvében emleget. Magam is ott voltam Párizsban a második világháború előestéjén, s ez volt a fő témánk — egyebek közt közös barátainkkal, Hevesi Andrással, Weltzl Jánossal —, hogy: most aztán haza vagy a vakvilágba ? Mert hogy haza mire megyünk, azt elég pontosan tudtuk. Sokan kinn maradtak. Mi úgy véltük: ami otthon érhet, bármi lesz is — a sorsunk lesz. Ami baj a magunk választotta idegenben érhet, hiszen ott is érhet, az a pechünk. És választottuk inkább a sorsot, a fölszabadulás reményében. Jól tudjuk, mi volt a „fölszabadulás" pontos tartalma a „Tér és forma" tájékán, és ez a példa is általánosabb érvényű: az az igazság, hogy valamennyiünknek túlzottan vérmes reményeink voltak az „egycsapásra más világ"-ról, az egész régi baloldali értelmiség szocializmusában meglehetősen nagy adag doktrinér, irreális elem volt. Ám alighanem mégsem ez lett a fő bajunk. Hanem hogy mi itthon éreztük magunkat ebben az új világban, s a magunk ügyeként védtük, amit a szocializmus érdekének láttunk, még ha védtük benne olykor a magunk — jórészt ártalmatlan — utópiáit is. Vagyis ez a fajta régi baloldali értelmiség sokszor ellentmondott és vitázott. Míg a közöny és a rosszindulat befogta a száját vagy vállat rándított cinikusan: „ha nekik ez kell..." Bizony keserves csalódása volt sok tisztességes embernek : margóra kerülni, miközben a törzsökös reakció kajánul dörzsöli a markát. És mennyi szubjektív torzulás, a kicsiny „magyar alom"-nak mennyi szerencsétlen hitványsága jutott érvényre! Nem kevesen gondolkodtak végül úgy: ami itthon történik, azt a szívemre veszem; inkább elmegyek hát idegenbe, dolgozni érdektelenül, bármit: többet is keresek, tovább is élek. Nagyon higgadtan, mindeneknek túlján beszél Granasztói ezekről a fájdalmakról, igazán a legcsekélyebb apprehenzió nélkül. És amit mond, csöndes-szemérmes vallomás a hazának és a szocializmusnak. Mindenek ellenére: a hazának és a szocializmusnak. Süket legyen, aki nem hallja meg az ilyen szemérmes, halk vallomást. Vagy talán az a „mindenek ellenére" ... ? Vegyük végre tudomásul: a szocializmust csak mindenek ellenére lehet szeretni és úgy is kell szeretni! Aki úgy, amint van, szőröstül-bőröstül szereti, az gyanús. Sőt, tovább mennék, talán mindent is, amit szeretünk, mindenek ellenére kell és lehet szeretni, az embereket mindenek ellenére kell és lehet szeretnünk. (S így, a vége felé, már magát az életet is csak a halál ellenére kell és lehet szeretnünk.) Talán éppen ebben a fenntartásban rejlik tulajdonképpen a szeretet értelme. * Granasztói nem egyszer érezhette úgy: a „józan ész" szerint el kéne mennie. Elment számos barátja, harcostársa. Nem is egészen idegenbe menne, hiszen sokszor bejárta, jól ismeri Európát, nem elmenne, ü/wáramehetne valami régi kedves helyre. Jól beszél számos nyelven. Jó szakmája van, érti is, már neve is van, s hozzá kitűnő személyes kapcsolatai. Bizony, olyan erősek itt a józan ész érvei, hogy aki az érzelmi kötöttségekre hivatkozik, az már-már érzelgősséggel vádolható. (Az olyannyira megvetett érzelgősséggel!) Granasztói mintha védekeznék ez ellen a gyanú ellen önmaga előtt; védekezésül tehát elemzi: mi is valójában az az idekötő érzelem, melyek az összetevői, hogyan alakul ki ? Miért kellett itthon maradnom ? — kérdi. Mennyi cikkezés folyt erről mostanában is, és mennyi puffogó frázis hangzott el. Még a toll hivatottjai is olykor: alig emelkedtek azok fölibe, akik először jól bemocskolják a hazaárulót, hogy utána szép tisztára mosdassák az idegenbe szakadt hazánkfiát. Granasztói tudomásul veszi, hogy mindig voltak — bármely különös kényszer nélkül is — pionírok, voltak otthonkeresők, néha egész népek is fölkerekedtek új hazát alapítani. A városba költöző és a falujában maradó paraszt közt sincs, pusztán ennek a ténynek alapján, holmi erkölcsi minőségi különbség. Granasztói tehát, mindenfajta feketítés és magasztalás mellőzésével, próbálja kutatni a sorsokat, barátai sorsát, a maga sorsát. Sokat járt külföldön, tehát tudja, mi az: idegenben élni. Sok ismerőse van az emigránsok között, és nem afféle csóró kallódók, hanem akik nagyon magasra jutottak. Megismerte a sikerüket és a magányukat. Eszembe jut a harmincas évek tragikus pesti vicce: „Maga hová megy?" „Sidney-be". „Olyan messze?" „Messze? Honnan?!" Rettenetes az, ha az ember úgy van idegenben, hogy nincsen „honnan"; ha az ember tehát mindig és csak idegenben van. Akármüyen „vasfüggöny" — a világtól nem az szigetelődik el igazán, aki itthon van. A világhoz, a világ befogadásához és ami ugyanaz: a befogadtatáshoz kell, hogy az ember valahol „itthon" legyen. Idegenben az idegenek között üdvözölhet olykor egy-egy ismerős. Régi barátokkal az utcán véletlenül találkozni — csak itthon lehet. Házat építhet az ember idegenben, palotát, akármit. Várost — csak itthon építhet. Élhet az ember a határátlépéstől haláláig idegenben. A végtelen időkben, ősök és utódok rokonságában csak — itthon. Granasztói nem ítélkezik és nem is mentegetőzik. Távol áll tőle ez is, az is. A tényt mondja, azt elemzi a maga történeti alakulásában, miközben a szálakat, amelyeket én itt különfejtve próbáltam bemutatni, állandóan egymásba szövi, egységben mutatja. Nem akar kioktatni senkit, mégis kimondatlan is: tanácsot ad. Okosabban és hatásosabban, mint számos hazafias prédikátorok. Miközben szép nyugodtan, kitérve errearra, meséli a történetet. Ezt az annyira nekünk és rólunk szóló történetet, hogy nehéz végül könyvétől megválnunk. 7