Budapest, 1971. (9. évfolyam)

11. szám november - Mesterházi Lajos: Gondolatok Granasztói Pál „Itthon éltem” című regényének olvasásakor

Mesterházi Lajos Gondolatok Granasztói Pál „Itthon éltem" című regényének olvasásakor AZ ITTHON Megint úgy vari az ember némely recenzió láttán: vajon ugyanazt a könyvet olvastuk? Elégikus hangvételről beszélnek, sértődöttségről, neheztelésről, holott szerintem Granasztói semmivel sem sértődöttebb, mint a sértett nemzedékből bárki, és sokkal kevésbé neheztel érte, mint bárki. (Sőt, alighanem az első példát adja rá, hogy az „ötvenhat előtti és utáni" közt nincs szükség éles cezúrára, mert akkor sem volt azért minden fekete és most sem minden hófehér. Mindenesetre több megértést tanúsít az ötvenes évek iránt, mint sokan olyanok, akiket pedig az önkény személyükben. különösebben nem bántott, s többé-kevésbé mindig ott voltak, ahol a kerék forog.) Ez a könyv azonban egészen másról szól. Sokkal izgalmasabb kérdésekről, a jó és a rossz, az igazság és hamisság, az alkotás és rombolás mezsgyéiről, szabadságunk határairól, egy kicsit az emberi élet értelméről. írhatott volna Granasztói filozófiai tanulmányt, s megoldhatta volna fölvetődő kérdéseit a szokásos (és igazában mindig hiányos) analízissel, valamilyen szokásos, tetszetős sémával. Nem azt tette. Analízis helyett genetikusan közelít problémáihoz, így lesz írásából regény. Másfajta, mint korábbi regényei, mint például a „Liane" (mellesleg, az egyik legszebb magyar szerelmesregény), nehezebb olvasmány, komolyabb lecke, műfaját tekintve az önéletírás és az esszé ötvözete. Lemondott róla, hogy látszatra megfejtse a meg nem fejthetőt, megelégszik általában a kérdések fölvetésével és illusztrálásával. Viszont felold egy sor fájdalmas görcsöt, jelzi a szintézist számos olyan területen, ahol a közgondolkodás ma még általában csak a tételt és ellentételt látja. Harmóniát kereső és kínáló írás ez tehát, bár kétségtelen: a korunkat jellemző nyugtalan harmóniát — de igaz és tiszta harmóniát. • Tesztjeit leggyakrabban az építészetből veszi, kézenfekvő: ez az egyik fő hivatása. Problémái szempontjából ez annyira szerencsés dolog, hogy „ha nem volna, ki kellene találni". Az építészet: mesterség és művészet; körüljárható, használható, konkrét alkotás, amelyet azonban nemcsak az elméletnek, hanem a fantáziának is különlegesen komplex tevékenysége készít elő; amit teremt: szükséges, de szép — vagy csúf — is, értelmes, de az érzelemre sem közömbös. Racionális, de van egy ráción túli vetülete is. A szerszámkészítést követően az építkezés az első sajátosan emberi tevékenység. A szerszám még csak embert teremtett; az építkezés már történelmet. Sokáig hittük, hogy a századelő művészeti válságaiból elsőnek az építészet lábal ki. Példamutatón minden más művészetnek is. Kezében vannak a modern anyagok és a modern technika; megszabja rendeltetését a modern ember igénye; mi kell még? Ügyszólván csak a tisztesség. A női divatot nemcsak a párizsi szabászdiktátorok irányítják, hanem a csúnya, ízléstelen nők is: ők utáltatják meg velünk azt, ami tegnap még szép volt. Az én nemzedékemmel is úgy meggyűlöltették olcsó epigonok a historizmus romantikáját és a szecesszió szertelenségeit, hogy hovatovább mindenfajta érzelmet az építészetben csak érzelgősségnek, és Gaudit, Hortát, Guimard-t, Lechnert, a szecesszió legzseniálisabb építőit és formatervezőit is csak giccsőrnek tudtuk látni, vagy jobb esetben bolondnak. A Bauhaus nekünk isteni kinyilatkoztatás volt, nem egy stílus és ízlés, hanem a stílus és az ízlés. Ma már nehéz fölidézni, mekkora érzelmi töltése volt a „neue Sachlichkeit" forradalmának, és mekkora humánus töltése a — szocializmusban. Hogy megvetettük mi akkoriban azokat, akik a malternak állati, növényi formákat adva, meg mindenféle gipsznajádokkal próbálták az anyagot antropomorfizálni; miközben a Bauhaus — bevallva őszintén kőnek a követ, vasnak a vasat — otthontalanok millióinak otthont, gépek rabszolgáinak kézhezálló munkaeszközt kínált. Ki számíthatott akkor a bekövetkező változásokra és tektonikus vetődésekre? Hogy a Bauhaus nagyrészben — ki hibájából? — szőrén-szálán elveszti a szocializmust. Hogy a szocializmus a maga nevét és rangját egy tartalmában forradalmi és közösségi, felfogásában realista építészet helyett hosszú időre ama bizonyos „szocreál" építészetnek adja kölcsön. Hogy a szeceszszióból egyenes ágon kinő az expresszionizmus és a szürrealizmus, a Bauhausból pedig az absztrakt és a doktrinér nonfiguratív, sőt, a piacon még az újmódi nipp olyan „formatervezett" giccsáradata is, amihez foghatót talán a szecesszió sem produkált. Közben pedig a „style 900" patinát kapott, városképet alkot, és nélküle — már mi sem tagadhatjuk — szegényebbek volnánk. Közben kiviláglott, hogy miként a szertelennek és „anyagszerűtlennek" is voltak zseniális alkotói, úgy a funkcionálisnak is vannak neofitái és epigonjai. Közben — és ez is hihetetlenül hangzott volna egykor — szükségszerűen ott tartunk, hogy a házgyári építkezés tervező művészeinek már-már nagyobb gondjuk a szín, a díszítő elem, a variáció, a járulékos formai játék, mint a „lényeg" ... Nem folytatom, lezárom: hogy olyan szintézisek is létrejöttek, mint Picasso festészete, mint Bartók zenéje, sőt, mint Le Corbuisier késői alkotásai, akinek kápolnája már jobban emlékeztet a Sagrada Famíliára, mint egykori zarándokhelyünkre, a Cité Universitaire svájci pavilonjára. És ez mind — a „legőrültebb" szecesszió, a „legjózanabb" Bauhaus, s ami csak belőlük származott — ennek a századnak terméke, meghatározója, jellemzője immár visszavonhatatlanul. S ha már itt tartunk: az épület nemcsak a tér eleme és foglalata, hanem az időé is. Az építész, amikor tervét fölrajzolja, nem csupán teret formál, hanem jövőt is, vagyis: 6