Budapest, 1971. (9. évfolyam)

10. szám október - Zolnay László: Élet a romok alatt

Város az időben XXVIII. Budai halász céh pecsétnyomója (1697) Zolnay László Élet a romok alatt Buda visszafoglalásával a város addigi helyzete — azt mondhatnánk — száznyolcvan fokos szögben változott meg. Buda 1541-től 1686-ig az oszmán birodalomnak legnyugatabbra előretolt őrhelye volt. Most, 1686 után, jóidőre — közel száz esztendőre — Európának, a Habsburg birodalomnak legkeletebbre tolt hídfőállása lett. Török végvárból német végvárrá vált. A „kétegy" fővárosnak — Pest-Budának — a felszabadulást követő évtizedeit ez a fordulat, ez a stratégiai-taktikai adottság szabta meg. Társadalom- és gazdaságtörténeti alakulásai e katonai megkötöttségnek mozgását követték. Telepítési, vallási, kulturális, közigazgatási kérdéseit messze megelőzték a stratégiai meggondolások. Sajnos, ezekhez a katonai meggondolásokhoz tartozott az újjászülető főváros másik jellemző jegye is: a magyarság tendenciózus kirekesztése Buda falai közül. Nézzük ezúttal Budának — Ofen-nak — katonai rendeltetését. Gondoljunk arra, hogy 1686-ban a török még alig kőhajításnyira áll a visszafoglalt Buda falaitól. Fehérvár, Eger még török kézen van. Évtizedek telnek el a töröknek a Délvidékről való kiűzéséig. S évszázad telik el Szerbia felszabadulásáig. Buda hadászati szerepe — hosszú távra Ezeknek a meggondolásoknak világánál látnivaló: a „kétegy" főváros újjászületését, újjáépítését hadiépítészete határozta meg. Ez a szerep — Budának mint a kétfejű sas magyarországi fészkének, fellegvárának szerepe — meg is maradt azután 1848. március 15-ig-A vár XVII. századvégi látképei Miller Ferdinánd budai jegyzőnek 1760-ban leírt emlékezését igazolják: „a szemlélő nem tudja elfojtani könnyeit Buda romjai láttán. Az ostrom következtében a királyi palota térsége szenvedett a legtöbbet. A Dunára néző keleti főfal vak ablakszemekkel mered két emelet magasságába és csonkán végződik". Tetőzetét letarolták az ágyúk tüzei s a lőportornyok robbanásai. A falromokból szöknek égnek a hosszú, gótikus kémények. Mint megannyi felkiáltójel! Délen a kettéágyúzott (Anjou) István-torony romladozik. Alatta, kiomlott falakkal a — csak 1950 körül restaurált — Nagyrondella. Itt is, ott is nagy várfal-omlások. Ezek a fal-omlások a mai budai várlátogatónak is megmagyaráznak egyet-mást. 1686-ra a tüzérség ütegeinek tűzereje már meghaladta a közép- és törökkori építésű budai várfalaknak, bástyáknak, tornyoknak ellenálló-erejét. 1686-ra sikerült a nagy tüzérségi bravúr: a támadók lövegei ágyútűz alá vehették a budai Várhegyet a Gellérthegyről, a Naphegyről és — ami addig nem sikerült — a pesti part felől. Ezzel azután — s ezt bizonyította az 1686. évi ostrom — a budai vár mint erődrendszer, elavult. Bécs éles szemű hadmérnökei kitűnően látták ezt. Feladatukul nem azt tűzték ki, hogy helyreállítsák Budát, hanem azt, hogy korszerű, szilárd, a török esetleges ellentámadásának ellenálló új erődöt építsenek a Várhegyre. Végezetül ennek a katonai meggondolásnak — s nem holmi történetrömboló teuton dühnek — esett áldozatául az 1686-os ostromot jórészben túlélő gótikus palota. Ugyanez a védelmi meggondolás változtatta meg a Várnegyed gótikus városképét is. A királyi palota maradványainak sorsa A budai erődrendszer taktikai avultsága elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a várfalak és a mögöttük elhelyezkedő palotarészek, lakóépületek közé eső zwingerek, falszorosok az 1686-os ostrom ágyútüzében rendre behorpadtak, beszakadtak. Ezek az úgynevezett lovagkori várfalak mint tojáshéj mállottak el a XVII. századvégi ágyúk tüzében. Az ostrom után Budán — csakúgy, mint szerte Európa hadiépítészetében — meg kellett szüntetni az üres, mély falszorosokat. Budán a legegyszerűbb volt ezeket a zwingereket mindjárt magának a palotának elomlott romanyagával megtölteni. így azután a palota területén helyenként hatnyolc méterrel, mintegy két eme-37