Budapest, 1971. (9. évfolyam)

1. szám január - A címlapon: Az Országháza díszlépcső csarnoka (Czeizing Lajos felvétele)

Az új gazdasági vezetési módszerek a műszaki-technikai forradalomnak csak kezdetét jelzik és máris fellazítottak egy sor emberi viszonylatot. Létrehoztak olyan társadalmi, üzemi változásokat, amelyek óhatatlanul visszahatnak az emberek közérzetére. Az embernek újra meg újra meg kell találnia a maga helyét. Mást kell termelnie, mint eddig, egészen mást, mint amit tanult, megszokott; és másfajta utasításokat kap. Néha elég bizonytalan utasításokat. Hiszen az új technika esetében, aki kiadja, az sem tudja mindig pontosan, mit és hogyan? Vegyük hozzá a szervezési és kooperációs zökkenőket! Olyan hullámverései vannak tehát a változásoknak az emberek és közösségek életében, amelyek óhatatlanul hatnak a közérzetre. A gyors fejlődéshez, amely pedig az ember napi életébe is beleszól, most, a felgyorsulás kezdetén még nem tudunk sem egyénileg, sem kollektíven időben alkalmazkodni, nem tudjuk úgy lereagálni, hogy hamar kialakuljanak az adekvát szocialista közösségi kapcsolatok. Ami persze korántsem jelenti azt, hogy a műszaki-technikai forradalmat kísérő társadalmi változások meg sem kezdődtek volna! Csak lassúak, az élet gyorsabb. A gazdasági intézkedések a közösségi érdeket már létrehozták; de ennek tudata és a megfelelő közösségi magatartás még késik. De a szocialista szervezettség és a demokrácia feltétlenül hozzá fogja segíteni az egyéneket, hogy tömegméretekben tudjanak alkalmazkodni a változó életfeltételekhez, sőt, ahhoz is, hogy abban lényegileg jól érezzék magukat. A technikai fejlődés a szocializmusban nem kényszerítheti tartósan „meghátrálásra" azokat, akik szülték: az élő embereket. A negyedik ötéves tervre egyébként mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy figyelmen kívül hagyná az emberi környezetet és emberi viszonylatokat. Olyan ötéves terv ez, ahol a nem szorosan termelési célokat szolgáló ráfordítások meghaladják minden eddigi tervünk arányait. Igaz, hogy ezen belül most a lakásépítés dominál. Ez azonban helyénvaló. S mint jeleztük, ennek kapcsán hozzuk létre azt a kapacitást is, amelyet pár év múlva a legkülönfélébb szociális és kulturális létesítmények, óvodák, napközik, kórházak, nyugdíjas-házak gyorsabb építésére mozgósíthatunk. Való igaz, ha lassabban növekednénk, akkor hogy úgymondjuk „komplettebbül" növekedhetnénk. De megtehetjük-e? Bűvös kör ez, amelyet felbontani csak a gazdasági fejlesztés szálánál tudunk. Kényszerít a verseny. A verseny a saját igényeinkkel. És kényszerít a verseny a nemzetközi életben. Kitért Nyers Rezső a közérzetet rontó tényezők egyéb kategóriáira is: kétlakiság; faluról-városba áramlás s az ezzel járó gyökértelenség; nemzetközi problémák stb. Végül is egyetértettünk abban, hpgy nálunk a város-szociológia még gyermekcipőben jár, az ökológia tudománya pedig még sehol sem tart. Mert magyarázatot találhatunk. Plauzibilis a magyarázat — de nem elegendő. Mert a miénknél nem kisebb horderejű — és mennyivel robbanóbb — volt a szovjet társadalom változása. A mienkhez hasonló változások mennek végbe, kisebb-nagyobb fázis-eltolódásokkal, egy sor szocialista országban. Nem mindenütt kísérik az egészségügyi és morál-statisztikának a miénkhez hasonló változásai. Kell itt alighanem a történelemben gyökerező olyan specifikumoknak is rejleniök, amelyeket nagyon érdemes volna alaposabban elemezni. Mert mindaz, amit ebben a vonatkozásban ma észlelünk és elmondhatunk, szubjektív és esetleges. Még a statisztikai felmérés sem teljes és megbízható, nemhogy a problémák elemzése. A tehetség és tisztesség tekintélye A beszélgetés itt átváltott arra a témára, amelynek egyébként a közérzet és közmorál alakulásában sem kicsiny a szerepe. Fölvetettük, hogy van városunkban egy réteg, amelynek feltűnő jóléte és harsány életmódja sérti az emberek igazságérzetét, mert nem látszik mögötte a tehetség, a tisztesség és a szorgalom fedezete. Nem a számuk, sokkal inkább a hatásuk veszélyes. Demoralizálnak, mert az érvényesülésnek a közösségre káros példáját kínálják az ingatag és kialakulatlan jellemek számára. Röviden: mit tehetnénk annak érdekében, hogy az emberek a tehetség, a tisztesség és a szorgalom arányában érvényesüljenek, s csakis ők, ne a könnyen élők diktálják az életvitel tónusát. — Minden ott kezdődik — mondta Nyers Rezső —, hogy milyen személyes sikert tud elérni társadalmunkban a dolgozó ember és hogyan ? Mindenekelőtt a munkásra gondolok, csakhogy van itt egy régi, nagyon erős, ösztönös egyenlősdi törekvés, amely széles körű társadalmi támogatást élvez. Helyzetemnél fogva elég széles körből kapok információkat párttaggyűlésekről, szakszervezeti értekezletekről stb. A felszólalók többsége — és nem is maguk az érintettek — mindmáig követelik, hogy a bérskála alján levők jövedelmét emeljük az átlagra. Ugyanakkor minden jó munkás értékelni tudja a maga teljesítményét és hallatlanul sérti az önérzetét, ha nem aszerint fizetik. Az egyenlősdi demoralizál. Rosszízű a szó, de ki merem modani: a munkásnak viszonylag kicsiny ma a lehetősége arra, hogy karriert csináljon. Hogy tudása, gyakorlata, igyekezete és teljesítménye révén — azzal, amivel pedig a legtöbbet adhatja a társadalomnak — munkásként, a régi munkahelyén lehessen sikeres ember. Nos? Otthagyja a munkapadot! Akár úgy is, hogy szakmunkás létére elmegy valamelyik preferált szakmába segédmunkásnak, vagy a szolgáltatóiparban keres munkát, vagy valami más módon „kiemelkedik". Miért? Mert a munkások bérskálája lehetetlenül össze van szűkítve. Egy egész munkásélet alatt, a keresetek kellő differenciáltságának hiányában, még az átlaghoz viszonyított kétszeres jövedelmet sem érheti el egy kitűnő és szorgalmas munkás. Ez lehetetlenül beszűkíti a munkásként való felemelkedést, és persze, az ezzel együttjáró sikerérzetet is. Ezt a problémát meg kell oldanunk és el vagyunk szánva rá, hogy meg is oldjuk. Karrierlehetőséget kell adnunk a szocializmusban minden dolgozó embernek, éspedig olyan karrierlehetőséget, amely a szocializmus eszmei világába illik. Vagyis ne úgy, hogy az osztályából ki kelljen emelkednie, tanult szakmáját el kelljen hagynia hozzá. Ma ezt még, úgy látom, főként gazdasági problémaként vetjük föl, mint a munkaképesség jobb kihasználásának problémáját. Pedig nem kevésbé fontos az érem másik, morális oldala. — Nagyon beidegződött előítéletekkel van és lesz itt még dolgunk. Mint általában a gazdasági vezetés új elvei és módszerei kérdésében. Hadd térjek ki rá: az az érzésem, van valami polarizálódás a kulturális életben dolgozók egy része és a gazdasági irányítás, az állami irányítás között. Amely utóbbi egyesek véleménye szerint mereven csak a gazdasággal törődik és elsikkadnak közben az emberi tényezők, a kulturális nevelés, az ideológiai szilárdság, a közösségi szellem stb. Véleményem szerint hamis a bírálat kiindulópontja. Még akkor is, ha sok részletjelenséget jogosan érint. Tézisük szerint az új irányítási rendszer a gazdasági érdekeltség fokozásával megteremti az anyagiakra való törekvést az emberekben, ami magával hozza a pénz hajszolását, a kispolgári morált stb. Nem arról van szó, hogy ilyen jelenség nincs, és hogy ez a veszély nem áll fenn. A tézis ott hamis, hogy a negatív jelenségeket, teljesen alaptalanul, a csoport-érdeknek tett „engedékenységre" vezeti vissza. Holott az egyes visszaélésekben és gondolkodásbeli torzulásokban éppen nem a csoportérdek a ludas, nem az a baj forrása, hogy mi az egyéni érdek és az államérdek közé beépítjük a kézzel foghatóbb vállalati érdeket. Hanem ellenkezőleg az, hogy az emberek nem tudnak még csoport-érdekben gondolkozni, nem tudnak közösen cselekedni, vagyis sokan még ezzel a támasszal sem tudják fölismerni az érdekközösséget. Az önzést és az individualista szemléletet kell tehát a vádlottak padjára ültetni, nem pedig az épp ez ellen hatni akaró csoport-érdeket. Mintha az ellenlábasa volna egy absztrakt módon „államérdeknek" megjelölt „igazi" közösségi érdeknek, nem pedig támasza! Marxista szemmel nézve az emberi gondolkodás valamely hibáját nem marasztalhatom el úgy, hogy bele ne ágyazzam a gazdasági konstrukcióba. A kérdés az: milyen változtatásokat kell alkalmaznunk, hogy az emberek gondolkodása közösségibb legyen. Véleményem szerint olyan változások kellenek, amelyek az államérdeken belül a szűkebb kollektív érdeket erősítik, segítik az érdekazonosság megértését és jobban ösztönöznek a kollektív cselekvésre. Magyarán — ez is azzal függ össze, amit előbb a munkáskarrierről mondtam — olyan konstrukciót kell teremtenünk, amelyben a munkás, a vállalati közösség érdekében végzett eredményes munkájával, a kollektív érdekkel egyértelműen, megtalálja a maga személyes érvényesülésének lehetőségét. Aki ezt nem érti, aki bizonyos visszás jelenségekért az anyagi érdekeltséget teszi felelőssé, annak a logikája a szegénység szocializmusához vezet. — A szocializmusnak meg kell hoznia az anyagi bőséget. Mégpedig olyan ütemben és olyan módon, ahogyan azt közösségi cselekvéssel és morállal győzzük. Más kérdés, hogy ezek a helyes elvek hogyan érvényesülnek a gyakorlatban. — Nomármost nézzük meg: kik élnek nálunk az átlagosnál lényegesen jobb viszonyok között? De ne a kétes egzisztenciákról beszéljünk, az ő „karrierjük" a rendőrség és az igazságszolgáltatás hatáskörébe tartozik. Te-4