Budapest, 1971. (9. évfolyam)

1. szám január - A címlapon: Az Országháza díszlépcső csarnoka (Czeizing Lajos felvétele)

gyük félre a spekulációs gazdagokat is; a spekuláció útjait rendeletekkel (mint például a telekrendelet), főként pedig a kínálat megteremtésével előbb-utóbb eltorlaszoljuk. — Sokan jutnak magas jövedelemhez abból, hogy hamar reagálnak egy jelentkező új igényre, ráállnak hiánycikk gyártásra, vagy ami lassacskán a legsúlyosabb hiánycikk lesz: különféle szolgáltatásokra. Valóban aránytalanul nagyobb jövedelemhez jutnak, mint amennyit tevékenységük a nemzeti jövedelem szempontjából jelent. A gyógyszer azonban nem a tilalom és korlátozás. Sőt! Ha fiatal vegyészmérnökök sorba állnak a tanácsoknál maszek vegytisztító iparigazolványért, azon nem úgy segíthetünk, hogy megtagadjuk tőlük, hanem ellenkezőleg: ha minél több iparigazolványt adunk ki! Ha tehát megteremtjük a kereslet és kínálat egészséges egyensúlyát, amelyben már az a maszek vegyészmérnök csak annyival keres többet — ha többet keres — a Patyolathoz szegődött kollégájánál, amennyivel jobban tisztít. Másfelől, persze az adóhivataloknak is jobban kell dolgozniuk. Mert ma a tanácsi adóhivatalok, a maguk korlátolt „szigorával" és hozzá nem értésével, nem állnak hivatásuk magaslatán. Erre is lehet azonban megoldást találni, például szakmai adóközösségekkel. Végül is a konkurrenciával (egymás közötti — főként pedig az állami szektor konkurrenciájával) és megfelelő adózási rendszerrel olyan helyzetet fogunk teremteni, ahol a netáni anomáliák már az elviselhető hibahatáron belül mozognak. — Más vonatkozása is van ennek az ügynek. Akadnak ügyes és „rámenős" emberek a szocialista szektoron belül is. És olyan a munkakörük, hogy ügyeskedéssel sokat kereshetnek. Szerintem a probléma itt is inkább abban rejlik, hogy a munkakörök nagy többségében ugyanezek a képességek nem kamatoztathatók. — Sokan tudnak jól élni mellékállásból, mellékjövedelemből. Az az érzésem, hogy ezt a réteget a maga egészében méltatlanul éri a gáncs. Azok, akik a napi nyolc órán túl még valamilyen hasznos tevékenységet folytatnak — az építőmunkás, aki szabadszombatján a falujában magánházat épít, a szerelő, aki az utcájában vízcsapot javít, a bejáró munkás, aki odahaza a termelőszövetkezetben a felesége parcelláján dolgozik, vagy a tervező, aki munkaidőn kívül is tervez —, a népgazdaság szempontjából igen értékes emberek, többet akarnak, és többet is dolgoznak. Meg kell érteni, milyen ellentmondás van itt némelyek fejében. Egyfelől lehetségessé vált a munkaidő csökkentése, másfelől harcolunk a másodállások ellen. A társadalmi összmunka alapja zsugorodik, az összfogyasztás pedig gyorsan emelkedik. Miből győzzük, honnan teremtjük elő? Véleményem szerint tehát, aki az átlagosnál többet akar dolgozni, szíve joga, tegye, s ha ennek megfelelően magasabb a jövedelme, jár neki, megérdemli. De persze, irtani kell e téren is a gyomokat. Aki például „protekciós" másodállásban kettős jövedelmet élvez, kettős munka nélkül, az ellen fel kell lépni. — Van itt egy gazdasági vezető réteg is. Sokan közülük nemcsak tisztességes és szorgalmas, de igen tehetséges emberek. Általában szép a jövedelmük is, az anyagi elismerést többé-kevésbé megkapják. Az a véleményem, hogy a társadalmi megbecsülésükkel viszont adósok vagyunk. A burzsoázia mer a maga tehetséges menedzsereiből „pozitív hőst" faragni, meri őket eszményképül alítani a fiatalság elé. Vannak nekünk olyan menedzsereink, akik minden tekintetben állják az összehasonlítást, s ráadásul a tevékenységük nem a kizsákmányolást szolgálja, hanem a szocialista jövőt építi. Azt tapasztalom, hogy ezeknek az embereknek az üzemen kívül, a szakmán kívül alig van rangjuk. Ez baj! Ha nem törődünk vele, hogy azok az emberek jelentsék az érvényesülés modelljét és váljanak eszményképpé, akik a tehetségükkel és szorgalmukkal, a közösség szolgálatában emelkedtek, talán magasan is, az átlag fölé, akkor bizony megtörténhetik, hogy a rossz példák hatnak. Hogyan is tovább az üzemi demokráciával? Fölvetettük, hogy a munkásság, különösen a legértékesebb fajta, a közéleti gondolkodású munkás, kevesli az üzemi demokráciát és alighanem joggal. Az igazgatók pedig sokallják az „avatatlan beleszólást", mondván, hogy így nem lehet vállalatot vezetni. Elhangzott itt olyan vélemény is, hogy megvalósítható-e egyáltalán az üzemi demokrácia ? A demokrácia ugyanis politikai fogalom, az állampolgári jogok gyakorlásának rendszere. Az üzemben pedig termelés folyik, ami szakértelmet és személyi felelősséget követel. A munkás akkor érzi a demokratizmust, ha megvannak a maga politikai jogai a városban, az országban, és jól érzi magát az üzemben, ha a megbízható, határozott vezetés megteremti a jó munka és jó jövedelem feltételeit. Más dolog megint a munkás tulajdonosi attitűdje. Ez azonban nem függ össze azzal, amit a gyakorlatban üzemi demokráciának nevezünk. — A vállalatvezetés—mondta Nyers Rezső — valóban az igazgató dolga; még pontosabban: az igazgató dolga mindenütt, hogy kialakítsa a maga törzskarát és azzal vezessen. A törzskar kialakítása ez idő szerint sokkal nagyobb probléma, mint az igazgató személye. Ha megvan az igazgatónak a maga törzskara, amelyben helyet foglalnak az üzemi társadalmi szervezetek képviselői is, akkor adott az a vállalati „agytröszt", amely a vezetés minden operatív feladatát energikusan, gyorsan, felelősen megoldja. Ez a testület azonban nem a munkás-demokrácia testülete. Fölmerült olyan javaslat is, hogy a munkások tulajdonosi jogkörét egy másfajta, nem operatív testületben kellene megvalósítani. Afféle felügyelőbizottságban. Tagjai lennének az állami vezetés küldöttei, meghívott szakértők és a dolgozók demokratikusan választott képviselői. Felügyelőbizottság — tehát nem operatív vezető szerv. Kísérletképpen ilyen felügyeleti bizottságot néhány helyen megvalósítottunk. Egyelőre bizony sokfelé formálisan, rosszul. Rosszul, mert éppen a demokratikus vonások sikkadtak el belőle. „A dolgozók választott képviselője" címen hivatalból delegálták a szakszervezeti funkcionáriusokat. így ez formális, nincs értelme. Könnyen lehet, hogy ha a szakszervezeti közgyűlésen külön választanák a felügyelőbizottságba delegáltakat, a választók különbséget tennének a funkciók között, és nem automatikusan delegálnák a felügyelőbizottságba, akiket szakszervezeti tisztségre választottak. A rossz tapasztalatok ellenére sem adjuk fel azonban az elgondolásunkat, megpróbálunk oda hatni, hogy a jó gondolatot jól valósítsák meg. — Ami a munkafolyamatot és az üzem termelő tevékenységét illeti, demokráciáról beszélni nem helyénvaló. Az üzem azonban nem csupán termelő hely, hanem emberi környezet, amelynek egy sor társadalmi, szociális, kulturális stb. funkciója van. Minden ilyen tekintetben biztosítani kell a dolgozó beleszólási jogát. A szakszervezeteken keresztül, s amellett úgy is, hogy közvetlenül delegálhassa képviselőit a felügyelőbizottságba, és hogy a műhely szintjén is megvalósuljanak a demokrácia hatékony eszközei. Nem a termelésbe szólna bele a munkás, bár még azzal kapcsolatban is megtehetné észrevételeit (szervezési hibákról, fegyelmi lazaságokról, stb.), de döntően beleszólhatna minden olyan kérdésbe, amely a műhelyt és üzemet mint emberi közösséget érinti. Gondolkodnunk kellene azon is, mi legyen a demokratikus jogok kritériuma. Logikus volna, ha a választójogot a törzsgárdára korlátoznák, hiszen a törzsgárda rendelkezik a szükséges helyismerettel és személyi ismeretekkel, amelyek nélkül pedig a választás csak formális lehet. Címszavak szerint is nehéz volna fölsorolni, mi minden került még szóba, gazdasági szakkérdésektől nemzetközi problémákig, káderkérdésektől a vezetők és tömegek kapcsolatáig. Egy-két gondolatot ragadunk még ki Nyers Rezső válaszaiból. A tanácsok pénzgazdálkodásáról Nyers Rezső elmondta, hogy a merészebb vállalkozás hívee tekintetben is. Budapest van olyan erős közgazdasági egység, hogy önállóan és eredményesen tudjon gazdálkodni. A jogköre is állandóan bővül. Nagyon elképzelhető, hogy — például — a gyógyvizek jobb hasznosítására a Fővárosi Tanács kölcsönt vegyen föl kötvény kibocsátással. Elvileg még az is elképzelhető, hogy ezeket külföldi piacokon Is forgalmazza. A vállalatoknak ez a joguk máris megvan, a Fővárosi Fürdőigazgatóság — például — már élhetne is vele. A napi mozgalmi kérdésekkel kapcsolatban Nyers Rezső megállapította, hogy nincsenek kampányaink. Az általános gazdaságpolitikát hirdetjük, a nagy összefüggéseket. Pedig az talán nem mindenki számára kézzelfogható. Nem ártana kicsit fölbontani a tennivalókat, kiragadni egy-egy kampányfeladatot. Tudjuk, van ennek veszélye is. A kampányokat meglehetősen lejárattuk annakidején. Ez azonban nem jelenti azt, hogy örökre lemondjunk a tömeges közös tevékenységnek arról a formájáról, ahol az emberek közvetlenül látják az okokat és célokat. Mert nem igaz, hogy az emberek csak természeti katasztrófák, árvizek idején tudnak önzetlenül és lelkesen dolgozni a közösségért. Végezetül Nyers Rezső kérte, tolmácsoljuk jókívánságait az új év és az induló ötéves terv alkalmából olvasóinknak. Mi pedig ezúton is még egyszer köszönjük, hogy a kimerítő és őszinte beszélgetés során mélyebb bepülantást nyerhettünk a magyar gazdasági élet elvi irányításába. M. L. 5