Budapest, 1971. (9. évfolyam)

10. szám október - Mezei Gyula: A tanulóifjúság túlterhelése

akarattal sem válik egyenértékűvé a megszokott tanár munkájával. Az óraelmaradások okainak másik csoportjába a pedagógiai munka szervezésének hiányosságait sorolnám. Mindenekelőtt a tanítási időben tartott értekezleteket, továbbképzéseket, amikor egy-egy pedagógust mi, a hivatalos szervek tartunk távol a tanítástól. Szerencsére az ilyen elfoglaltságok száma egyre csökken, de teljesen nem szűnt még meg. A harmadik csoportban a különböző rendezvények, akciók miatt kieső időt említeném. Sokszor és joggal beszélünk a tanórák védelméről. Nem tagadom, magam — beosztásomnál fogva — sokszor vitatkozom az ifjúsági szervezetek képviselőivel egy-egy nagyobb társadalmi akció szervezésénél, hogy az ne tanórát vegyen igénybe. Itt azonban nagy ellentmondás feszül. Azt várjuk az iskolától, hogy az mind tartalmasabban foglalkozzék a tanulók közéleti tevékenységével, vonja be a fiatalokat politikai akciókba, szervezze az ifjúság kulturális életét, mozgási lehetőségét. Magunk is támogatjuk a kulturális versenyek, sportversenyek megrendezését, örülünk annak, hogy évről évre mind több gyerek vesz részt a tanulmányi versenyeken, ösztönözzük az iskolákat a haza megismerését elősegítő kirándulások szervezésére, a honvédelmi nevelést elősegítő járőr-, terepjáró versenyek megtartására és így tovább. Mindez azonban időt jelent. S a szervezési nehézségek miatt — melyben nem egyszer objektív okok is közre játszanak — nem lehet mindent a tanítási időn kívül csinálni. Meggondolandó, nem lehetne-e a jelenlegi tantervi anyag mellett is változtatni az iskolák szervezeti rendjén, oly módon, hogy például minden második szombat szabad lenne, s az egész tanéven át elosztva, e hétvégeket használnák fel az ifjúsági szervezetek az ifjúság közéleti, sportéletére, kirándulások szervezésére és így tovább. Nem akarok nagyon eltérni a témától. Csupán azt szerettem volna bizonyítani, hogy iskoláink élete zaklatott. Hangsúlyozom, sok esetben objektív okok miatt. A sok órakimaradásból fakad, hogy a tantervi anyagot gyorsított ütemben kell feldolgozni, s nem marad idő a begyakorlásra, készségfejlesztésre, s mindez hozzájárul az ifjúság túlterheléséhez. Megtanítani a diákot — tanulni A túlterhelésnek más jellegű okai is vannak. A már említett tantervi anyag zsúfoltsága (sok esetben inkább elrendezési problémája) is szerepet játszik ebben. Az okok között kell említenünk a pedagógiai, módszertani kulturáltság fokát is, azt, hogy mennyire vagyunk képesek a tanórákon biztosítani az ifjúság aktivitását, tevékeny közreműködését, önálló munkájuk előkészítését, stb. Nyilvánvaló szerepe van a túlterhelésben annak, hogy a diákok nagy része nem tud elég hatékonyan tanulni. Az ifjúságnak feleslegesen sok energiája megy el a tanulásra. Felméréseink igazolják, hogy a tanulásra szinte a legtöbb időt az elégséges tanulók fordítják. Csak utánuk következnek a jelesek. Legkevesebb ideig a jórendűek tanulnak. A rossz tanulási módszer egész pedagógiai kultúránkkal függ össze. Ha a tanórán a gyerekek passzivitásra kényszerülnek, nem alakul ki bennük a kellő érdeklődés valamely új ismeret elsajátítására, ha az órán maguk nem válnak tevékeny részeseivé az új anyag feldolgozásának, akkor odahaza sok esetben érdektelen, félig-meddig ismeretlen szöveget kell elsajátítaniuk. Tehát a tanulók otthoni tanulása nem választható el a tanórai munkájuktól. Sok minden akadályozza még a helyes tanulási módszerek kialakulását. így például nem egy esetben a gyenge olvasási készség. Altalános iskoláink alsó tagozatában még olvastatnak hangosan a tanulókkal. Később ez természetesen elmarad, s nagyon differenciálttá válik a tanulók olvasása. Akik kevesebbet olvasnak, azoknak olvasási ritmusuk lelassul, a szöveg megértése már gondot okoz. Nyilvánvaló, hogy ezek számára a könyvből való tanulás több időt vesz igénybe, nagyobb nehézséget jelent. Mivel a tanórákon keveset foglalkoznak a tankönyvvel, a tankönyv használata is — ami a laikusok szemében egyszerűnek tűnik — problémát okoz sok diáknak. A túlzott követelmények kudarccal végződnek A túlterhelés okai között kell említenünk az irreális szülői elvárásokat gyermekeikkel szemben. Minden szülő azt szeretné, ha gyermekéből kitűnő tanuló lenne, ha zöld utat kaphatna mindenfajta felsőfokú továbbtanuláshoz. Ezért nagyon sokan szinte hajszolják gyermekeiket különórákra, korrepetálásokra, s e sokirányú elfoglaltság megakadályozza a fiatalokat, hogy bármiben is elmélyedhessenek. Ez sok esetben nem csupán időbeni túlterhelést jelent, hanem pszichés szorongást idéz elő a tanulóban. Ha mindenáron jeles tanulót akarok faragni abból, aki becsületes munkával közepes eredményre képes, az ilyen tanuló állandóan szorongásban él. Tanulása lényegesen több időt követel, s ezért a szórakozásról, a sportról le kell mondania. Még így sem biztos, hogy eléri a kívánt eredményt, tehát az előbbi sort kudarcélmények zárják le. Éppen ezért minden túlzástól, egyoldalúságtól, a képességet jóval meghaladó magasabb követelménytámasztástól óvnunk kell a fiatalokat. Három gyermekem járt, illetve a harmadik még most jár gimnáziumba. Sokszor figyeltem részvéttel életmódjukat. Nem egyszer a mindennapi tananyaggal való birkózásuk éppen attól fosztotta meg őket, amire legjobban vágytak, egy-egy érdekes regény elolvasásától, egy izgalmas film megnézésétől, egy színdarab, hangverseny, vagy tárlat élményétől. De elszakadva a magam szubjektív környezetétől, a főváros ifjúsága körében végzett szociológiai felmérésünk tapasztalata is azt bizonyította, hogy egészségtelen életmódot folytatnak diákjaink. Kevés szabad idővel rendelkeznek, s a meglévő szabad idejüket sem töltik el mindig hasznosan. A szabad órák felhasználása és iskolai tanulmányaik valahogy különválnak, az iskola képző, nevelőereje nem hat ki egész életük megszervezésére. A tanulás életük fő tevékenységévé válik. Az előbb említett szociológiai vizsgálat tanúsága szerint a budapesti diákok heti 60 órát töltenek tanulmányi és egyéb kötelességszerű tevékenységgel. Ezen átlagszámon belül is szóródást tapasztalunk. 17%-uk hetente 50 órát, 8%-uk hetente 64 órát, a megkérdezettek 3%-a pedig heti 72 órát fordít tanulmányaira. A tanulmányi túlterhelés a legérzékenyebben mégis azt a tanuló-réteget érinti, amely a középiskola mai követelményrendszerének a leginkább igyekszik megfelelni, s éppen ezért tevékenységi struktúrájából hiányoznak, vagy legalábbis nagy mértékben hiányoznak a nem kifejezetten intellektuális jellegű, ám a személyiség normális fiziológiai és pszichés fejlődéséhez nélkülözhetetlen tevékenységek, a sport, szórakozás, és így tovább. A diákok többsége azt az időt, amellyel szabadon rendelkezik, olvasással, televízió nézéssel, rádiózással, valamint társasélettel és sétával tölti el. Valóban az életre nevelünk? E szabad idő tevékenység megválasztásában a diákok nagy része tudatosan, de bizonyos egyoldalúsággal jár el. Nincs meg a lehetőségük a sokoldalú foglalkozásokra. A szabad idő eltöltésének egy másik jellemző vonása a passzivitás. Mintha aktivitásuk kimerülne a tanulmányi munka megszervezésében és végzésében; szabad idejük eltöltésében, társas kapcsolatuk kialakításában a passzív jelleg tör előre. Az emberben felmerül a kérdés: jól értelmezzük-e minden esetben az iskola és az élet kapcsolatát? Képesek vagyunk-e az iskolában az életre felkészíteni a tanulókat oly módon, hogy ott megtanulják a helyes életvitelt, kialakuljon bennük életük megszervezésének készsége, s hogy mindaz a sok ismeretanyag, amelyet megtanultak, kellőképpen befolyásolja-e magatartásukat, egész életmódjukat ? Az ifjúság túlterhelésének csökkentése elengedhetetlen feltétele a boldog, egészséges ifjúkor kialakításának, de nélkülözhetetlen része a hatékony közoktatásnak is. 11