Budapest, 1971. (9. évfolyam)

9. szám szeptember - Dr. Reischl Antal: A nagyváros és az emberséges méretek

válik, és ha nem teszünk ellene, teljes elembertelenedéshez vezethet. Minden ember egyéniség, ugyanakkor azonban társadalmi lény. A kettő szoros kölcsönhatásban van, bármelyiknek a torzulása károsan hat az egyén egészére. A nagyvárosok termelik ki például a huliganizmust, ami nem más — számos társadalmi oka mellett —, mint valamiféle torz törekvés az egyéniség megőrzésére, az eltömegesedéssel szemben. A fiatal ember a tömegből ki akar emelkedni, sajnos, olykor nem munkája eredményével, nem is tehetségével, hanem feltűnő megjelenésével vagy meghökkentő magatartásával. Az emberek számára a család az a legbensőségesebb közösség, amelyben társas igényüket elsősorban kiélik. De ez a kötelék is csak akkor vonzó és kellemes, ha a családi élet a családtagok egyéniségét egészséges mértéken felül nem korlátozza, tehát nem torzítja el. A lakás is csak akkor igazán otthon, ha a család minden tagjának biztosítja az önálló élet feltételeit, tehát a nyugodt pihenés, a zavartalan tanulás, dolgozás, önálló vendégfogadás lehetőségeit; s ugyanakkor a család egészének mint együttesnek is megteremti a közös beszélgetések, szórakozások, étkezések, vendégeskedések feltételeit. Ezért törekszünk — lehetőségeinkhez mérten — egyre növelni az épülő lakások nagyságát, szobaszámát. Mindaddig, amíg a kétszobás lakásokban négyen, a háromszobásokban pedig hatan kénytelenek lakni, minden szoba csak hálószoba, s így hiányzik az otthonokból a fekhelymentes helyiség, az ún. nappali, ahol a család közös élete lebonyolódhat. Reméljük, hogy lakásépítési terveink valóraváltásával az otthonok jelenlegi túltelítettsége enyhülni fog, s fokozatosan elérjük azt, hogy a kétszobás lakásokban már csak ketten, a háromszobásokban csak négyen laknak; s akkor majd az egyik szoba a nappali szerepét töltheti be. Ehhez azonban javítani kell lakásállományunk minőségén, mert az még ma is kisméretű, zömében egyszobás lakásokból áll. Emelnünk kell tehát a nagyobb, három- és négyszobás lakások arányát, hogy a fellazuláshoz a megfelelő lakóteret biztosítsuk. A ma nagyvárosából hiányoznak a kisebb, emberibb közösségek létrejöttének és főként megszilárdulásának építészeti feltételei. A hatalmas méretű, több száz azonos lakásból álló lakóépületekben a családok nagy tömegben élnek egymás mellett—mégis, szomszédjaiktól elszigetelten, magukra maradottan, szinte magányosan. Ha pedig arra gondolunk, hogy sok helyen már a család is csupán tartalmatlan formai köteléket jelent, akkor érthető igazán, miért élnek — egyre növekvő számban — a nagyvárosokban magukra maradt egyének — és velük szemben a tömegek, minden emberibb kapcsolat nélkül. Ha az építészet oldaláról keressük ezen súlyos probléma megoldását, akkor abból kell kiindulnunk, hogy miként hat az emberekre, a kedélyállapotukra és magatartásukra környezetük: a város, amelyben élnek és mozognak. Az emberekre a lépték nélküli méretek távolról általában lenyűgözően, közelről azonban meghökkentően, nyomasztóan, sőt, idegesítően hatnak. Az ember a hatalmas 5 Méhes Balázs rajzai