Budapest, 1971. (9. évfolyam)

9. szám szeptember - Dr. Reischl Antal: A nagyváros és az emberséges méretek

méretű épületek között fokozottan érzi kicsinységét, magánosságát, kiszolgáltatottságát. Mindezt a szorongó érzést még növeli a nagy épületek között megállás nélkül hömpölygő járműáradat, s a mindent elsöprő, állandóan nyüzsgő embertömeg. Az épületek nagy magasságából az utcára letekintve viszont az embernek tériszonya van, eluralja a lezuhanástól való félelem. Vagyis a nagyváros jelenlegi épület-és térformáival kevéssé van tekintettel az ember természetes léptékvilágára. Pedig ennek egészséges példáival a természetben nap mint nap találkozunk. Ami például a magasság érzékelését illeti: a jelenlegi épületeknél jóval magasabb hegyekre is könnyen feljuthat az ember, anélkül, hogy közben tériszonya lenne. A természetben legfeljebb egy szakadék széléről letekintve a mélybe, érez az ember olyan mélységiszonyt, amilyen a magas házak felsőbb emeletein éri, ha kihajolva lenéz. Ám a szakadék szélén állva mindez csak addig kellemetlen, amíg körül nem néz, amíg nem érzékeli az eléje táruló táj nagyszerűségét — s ugyanakkor a közvetlen környezetet: a fák, kövek kézzelfogható közelségét. A magas épület felsőbb szintjein lakók számára azonban mindez távol van, hiszen lent marad; vagyis mesterségesen ki van szakítva a természeti környezetből. Ezek és hasonló gondolatok vezettek el a mai építészetben a lakóházak újabb formáihoz: a teraszházakhoz, halmazházakhoz, dombházakhoz. A teraszházak a tömörebb beépítésű családiház formákból — a sorházból és az átriumházból — alakultak ki, elsősorban lejtős terepeken, a lejtést kihasználva, az egymás feletti szinteket teraszosan, lépcsősen visszaugratva. Ez adta az alapötletet ahhoz, hogy hasonló teraszos lakásokkal sík terepen is építhetünk emberibb léptékű magas házakat, halmazházak, valamint dombházak formájában; ilyenkor valójában mesterséges dombokat hozunk létre. A dombház olyan többszintes lakóház, amely — mint a piramisok — széles alapokon indul és tömege szintenként, teraszosan visszalépve, felfelé csökken. Miért él az emberekben bizonyos nosztalgia a régi Tabán vagy Óbuda iránt; s miért szeretnek sokan a budai Vár területén lakni ? Nyüván szerepe van ebben annak a műemléki környezetnek, ahol az épületek, az utcák és a terek szinte minden köve történelmünket sugározza. Mégis kevésbé jelentkezik ez az érzés pl. Óbuda elavult, düledező utcasorai között. Az ok tehát sokkal inkább a nagyvároson belül is tovább élő emberibb, kisvárosi légkörben rejlik, ami a természeti adottságok folytán kisebb-nagyobb mértékben elhatárolt, önálló arculatú városrészeket jellemzi. Az ott élők számára ez mást jelent, mint a város többi része; hiszen lakossága zömében szülötte is, akik ott nőnek fel s szinte együtt öregednek városrészükkel. Az ilyen lehatárolt negyedekben élők ma is közösséget alkotnak, a nagyvároson belül is. A vári lakosok — akiket pedig csupán a közelmúlt húsz éve hozott össze — szinte már személy szerint ismerik egymást, s vendégként fogadják még a másutt lakó budapestieket is. A kétmilliós városban a várnegyed, kismérvű kiemelkedésével, már egy lehatárolt sziget. Ezt az egyre növekvő for-6 galom legfeljebb körülövezi, de emberségét legyűrni, s léptékét szétrobbantani — minden e téren túlzó, helytelen törekvés ellenére — nem tudja. Bár az idegenforgalom csúcsidőszakaiban a vár túlzsúfolt, mégis, estére s különösen reggelre már utcái és terei — legalábbis az itt lakók számára — visszanyerik békés nyugalmukat, a kellemes kisvárosi hangulatot. A Várnegyed az idegenforgalmilag túlterhelt vasárnap délelőttökön az ott mozgó és parkoló sok jármű miatt eredeti valójából oly mértékben kivetkőzik, hogy szinte már az idegenek számára is élvezhetetlenné válik. Ilyenkor szép kis terei és utcái parkoló autóbuszokkal zsúfoltak, ezek eltakarják s így élvezhetetlenné teszik a sok gonddal és nagy költséggel helyreállított épületeit. Mindezen azzal segíthetünk, ha a Várnegyed járműforgalmát fokozatosan korlátozzuk. Első lépésként kívánatos lenne az autóbuszok — kivéve természetesen a 16-os járatot — kitiltása a várfalak által körbezárt területről. A Várnegyedet meglátogatók autóbuszainak parkolására megfelelő terület van a várfalak lábainál húzódó Sziklai Sándor út (volt Lovas út) mentén. Innen a látogatók a vári lépcsőkön át juthatnak fel a Várnegyedbe. Végső megoldást természetesen a járműveknek a várfalakkal határolt területről való teljes kitiltása adna, amikoris a Várnegyed utcáiban és terein csupán gyalogos forgalom lesz majd. Ekkor a járdák megszüntetésével visszaállíthatok lesznek a vári utcák és terek középkori hangulatú kiskocka burkolatai is. A várban lakók gépkocsijainak garázskérdése viszont megoldható lenne a várfalak lábainál szintben elhelyezkedő vári pincék, barlangok e célú hasznosításával. S most — analógiaként — térjünk vissza a dombház elgondoláshoz. Ez, építészeti léptékét tekintve, valójában egy kisebb „Várnegyed", a tetején sétáló, kilátó, gyalogos, bevásárló utcával, amely egyemeletes épületektől határolt kisebb terek sorából áll. A dombház oldalai körös-körül terasz-szerűen lépcsőző, kisebb, s így emberibb léptékű lakóegységek, melyek között különféle rendeltetésű — gyermek játszó, felnőtt pihenő, olvasó stb. — terecskékkel megszakított lépcsők vezetnek fel a dombház tetejét képező gyalogos üzlet-utcára. A dombház belsejét többszintes garázs tölti ki, elsősorban a lakók gépjárművei számára; természetesen, megfelelő ki-behajtási lehetőséggel, s az egyes lakások, valamint a hozzájuk tartozó garázshelyek közvetlen, lehetőleg szintbeni megközelíthetőségével. A dombház az egyéni és közösségi igények helybeni, decentralizált megoldásával a városon belül nagyobb önállóságra törekszik. Ezt a törekvést tükrözi a mindennapi bevásárlásra szolgáló üzletek, a kisvendéglők, a különböző gyermeknevelési létesítményeken túl kisebb strandnak, tornateremnek, klubnak stb. az együttesen belüli elhelyezése. E téren ugyanakkor a nagyvárosokban — így Budapesten is — a fejlesztések ellenkező tendenciákat mutatnak; többségében a centralizáció érvényesül. Első megközelítésben bármennyie gazdaságosabbnak tűnik is egyes lakossági igényeket szolgáló létesítményeknek — mint pl. strandoknak, önkiszolgáló éttermeknek, sporttelepeknek — a kialakítása összevontan, nagyméretűre, ezek valójában, éppen túlzott tömeges használatuk miatt, céljuknak gyakran már csak csökkentett mértékben felelnek meg. Budapesten pl. egyes strandok oly mértékben túlzsúfolódtak, hogy eredeti feladatukat: az emberek pihenését, nyugalmát, felüdülését már képtelenek szolgálni. Példa erre a Palatinus-strand helyzete a Margitszigeten. Amikor létesült, elsősorban olyanok használták, akik legalább félnapi időt rászánva, komótosan kisétáltak, s valóban strandoltak. Időközben a strand megközelítését autóbuszjárat létesítésével, majd annak sűrítésével, továbbá autóparkolókkal megjavították. S ma már nyári napokon több tízezren lepik el, az emberek mint a heringek, összezsúfolva, kulturálatlan körülmények között használják e strandot. A túlzsúfoltságon csak átmenetileg segít az, hogy a strand területét növelik, újabb medencéket létesítenek. Ezzel, bár további sok tízezer ember nyer területet, végül a megnövelt strandon is a jelenlegivel azonos telítettség áll elő, ellátásilag talán még kulturálatlanabb körülményekkel. A megoldás tehát nem a meglevő strandok növelése, a tömegek további egészségtelen mértékű koncentrálása, hanem több kisebb strand létesítésével a lakosság fürdési, felfrissülési lehetőségeinek decentralizálása. Ezzel nemcsak a strandok nyerik vissza eredeti látogatottsági szintjüket, hanem az amúgyis túlterhelt közlekedés megszabadul e tömegek felesleges szállításától. Ez a kérdés is visszakanyarodik a nagyvároson belül hiányzó kisebb közösségek problémájához. A kisváros strandján, sporttelepén, klubjában stb. ismerik egymást az emberek, s nem mint vadidegenek tartózkodnak magányosan az irdadan embertömegben. A kisvárosi strandon például szinte minden családnak megvan a megszokott helye, amit mindenki respektál. Ezen példák is igazolják, hogy a nagyvárosi életmód alakulásának szerteágazó problémái mindig valamilyen újszerű építészeti megoldást igényelnek. Sokakban felmerülhet a kérdés: ha építészeink ilyen világosan, pontosan látják a nagyváros problémáit, azokat építészetileg miért nem oldják is meg azonnal. A válasz a jogos kérdésre többirányú. Egyrészt a nagyváros új problémái csak a növekedéssel együtt alakulnak ki, tehát e téren még nem minden világos és egyértelmű. Másrészt a mi jelenlegi gazdasági és technikai szintünkön komoly erőfeszítéseket jelent lakásépítési előirányzataink teljesítése, a jelenlegi házgyári megoldások formájában is. Köztudott, hogy velünk közel azonos gazdasági szintű, tehát lakosonként hasonló nemzeti jövedelmet elérő országokban az állami lakásépítés a mienkhez hasonló formában: lakótelepeken történik. Nemzeti jövedelmünk évi 5—6 százalékos emelkedése azonban arra biztat minket, hogy 14—15 évre becsüljük azt az időszakot, amikorra már az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem eléri a jelenlegi kétszeresét. Ekkor lesz népgazdaságunk abban a helyzetben, amikor a lakások építése a jelenlegi lakótelepek formájában már túlhaladott lesz. Természetesen, a változás fokozatosan, átmenetekkel fog megvalósulni — de erre építészetileg jóelőre, kész megoldásokkal fel kell készülni.