Budapest, 1971. (9. évfolyam)

1. szám január - A címlapon: Az Országháza díszlépcső csarnoka (Czeizing Lajos felvétele)

olcsóbb. Ugyanakkor súlyos szociális feszültséget teremt a peremközségekben. Fölmerült, hogy a vidékre telepített ipari üzemek nem ritkán modernebbek, automatizáltabbak, mint a budapestiek, így a vidék munkaerőkínálatát nem kötik helyhez. Továbbá a vidéki ipartelepítés sokfelé „monokultúrát" teremt. Úgyszólván születésüktől determinálja a környék lakóit pályaválasztásukban, elhelyezkedésükben. Márpedig tudjuk, milyen kötöttség ez, mennyire korlátozza a munkás lehetőségeit és jogait. Megkérdeztük azt is, milyen változás várható a budapesti ipar szerkezetében? Ezeknek a kérdéseknek egy része, mint megtudtuk, még nem eldöntött. Más kérdések központi intézkedéssel csak részben oldhatók meg. A kormány arra törekszik — és azt támogatja —, hogy az új ipari létesítmények Budapesttől minél távolabb jöjjenek létre. Tény viszont, hogy az egyes vállalatok, a maguk hatáskörében, az agglomerációval számolnak. Az ott jelentkező szociális és kulturális problémákat a községek, vagy az amúgy is nagyon nehéz helyzetű Pest megye nem oldhatja meg. Budapestnek kell belőlük jelentős részt vállalnia. A vidéki nagyipar telepítésének nem az a célja elsősorban, hogy a munkaerő-kínálatot lekössük. Hanem hogy az ország termelőerőit egészségesen decentralizáljuk, közel a nyersanyag-forráshoz, jó szállítási lehetőséggel, és közel a piachoz. A vidéki munkaerő helyhezkötését viszont jelentős részben kis- és középiparnak a telepítésével, a mezőgazdaság iparosításával kell megoldani. Ez is iparosítás, és ez is rendkívül nagy jelentőségű az ország gazdasági életében. Ami végül az ipari „monokultúrák" veszélyét illeti, Nyers Rezső válasza megnyugtatott: kerülik a jövőben azt a látszatra olcsó — valójában igen drága — megoldást, hogy „zöld mezőre" telepítenek ipart. A vidéki nagyipar telepítése városokban és komplexen fog végbemenni: egyszerre több szakágban kínál tehát a környék lakóinak férfi és női pályaválasztási lehetőséget. A budapesti ipari struktúra távlati fejlődéséről pontos képet adni még nem tudunk, mert nincs regionális fejlesztési tervünk, csak szakági. Bizonyos, hogy Budapest soha nem lesz energiafejlesztő centrum, sem kohászati bázis. Valószínű, hogy a textilipar munkaigényes ágazatai is elsősorban vidéken fejlődnek, ahol még sok nő szeretne elhelyezkedni. Budapesten fejlődnek viszont mindazok az iparágak, amelyek nagyobb szellemi kapacitást (a nagytudású szakmunkásoktól a kutatóintézeti tudósig) és szélesebb körű nemzetközi kapcsolatokat, bonyolultabb kooperációt igényelnek. A gépgyártásban, távközlésben, járműiparban, gyógyszergyártásban stb. Budapest tehát megtartja döntő súlyát a magyar iparban; ettől nem szabad félni, a budapesti ipar elsorvadása nem érdekünk és nem is lehet célunk. A budapesti közérzet Szenvedélyes vita alakult ki ezután egy nem szorosan közgazdasági problémáról, amelyet elég nehéz egzakt számokkal felmérni, de mérni mégiscsak lehet: a budapesti közérzetről és közmorálról. Városunk, bár némely dologban, így például az öngyilkosságok számában hagyományosan roszszabb a statisztikája Európa vagy a világ nagyvárosaiénál, sok egyéb tekintetben jobb állapotokat regisztrálhat. Mi azonban nem más városokkal hasonlítjuk össze, hanem önmagával. Fel kell figyelnünk rá, hogy a bűnözés bizonyos típusai szaporodnak, egyre több az ideges, gyakran kezelésre szoruló ember, számos jel mutat az élet egyéb vonatkozásaiban is harmóniazavarokra (válások, állami gondozásra szoruló gyerekek, bizonyos tekintetben ide vehető még a nagymértékű munkaerő-vándorlás is, sok a panasz a munkahelyi, különösen a hivatali klímára stb.). Nyers Rezső úgy ítéli meg, hogy a technikai fejlődés elkerülhetetlenül több nehézséget okoz, mint amennyihez az ember azonnal jó közérzettel alkalmazkodni tudna. Bizonyos fokig mintha válaszút előtt állnánk, pedig a gyakorlatban nincs választás: lassabban fejlesszük-e a technikát és vegyük közben tekintetbe az élet minden területét? Egyszerű példával: csak annyi autót engedjünk a forgalomba, amilyen mértékben szélesíteni tudjuk az utakat? Csak annyi telefont szereljünk fel, amennyinek a forgalma várakozások, hibás kapcsolások nélkül lebonyolítható? Nem lehet! Nézzük csak meg, hányan fognak még évek múlva is autót, telefont igényelni. Pedig a vágyak teljesülésével púpot is vesznek a hátukra! A gazdaság tervezői, amennyire lehet, megpróbálják a technikai fejlődés kényelmetlenségeit ellensúlyozni. Ilyen irányba hat mindaz a sok erőfeszítés, amit például a szolgáltatások fejlesztése érdekében kifejtünk. Az azonban, hogy a technikai fejlesztés a régi egyensúlyt megbomlasztja — és minél gyorsabb ez a fejlesztés, annál kevésbé tudjuk követni gazdasági, társadalmi eszközökkel — sajnos, kikerülhetetlen. A közlekedési eszközök rendeltetésük szerint javítanák a közlekedést. Mégis oda jutunk, hogy elszaporodásukkal rontják azt. Állandóan kinőjük a ruhánkat. Velejárója tehát a műszaki-technikai forradalomnak is, hogy egy sor társadalmi negatívumot vált ki. Sok konfliktus forrása rejlik a társadalom strukturális változásaiban is. Gondoljunk például a régi falusi társadalom átalakulására szocialista termelő egységgé. Ezeknek a változásoknak során új közösségek keletkeztek, új problémákkal. Ugyanakkor régi közösségek fölbomlottak. A megszokás nehezen követi az életet. Konfliktusok forrása például, hogy munkás és paraszt szülők tehetséges gyermekei értelmiségiekké válnak. És konfliktusok forrása, ha értelmiségi szülők gyermeke nem tud értelmiségi pályán érvényesülni. Nyüvánvaló, hogy a családi és munkahelyi közösség problémája — alapprobléma. Vannak egyéb társadalmi közösségek is, párt, szakszervezet, egyesületek stb. — de csak a család és a munkahely az, ahol életünk nagy részét töltjük. Mindkettő e pillanatban az átmenet állapotában van. A régifajta családi kötöttség, a nő és gyermek függő helyzete felbomlóban. A régifajta hivatali és üzemi kötöttség, a munkaerő kiszolgáltatottságának régi rendje is átalakulóban. Az új pedig még nem szüárdult meg, sem a családban, sem a munkahelyen. Attól a vállalattól, amely az elmúlt tíz évben mind az irányítás, mind a technika, mind pedig az emberállomány tekintetében olyan nagy változásokon ment keresztül, mint a mi vállalataink, nem is kívánhatjuk, hogy ugyanolyan közösségformáló lehessen, mint az, amelyik tíz éven át a maga vágányán futott, ugyanazokkal a vezetőkkel, ugyanazokkal az emberekkel, ugyanazzal a stílussal. 3