Budapest, 1971. (9. évfolyam)

8. szám augusztus - Bárány Tamás: Hosszú utazás — négy fal között

alább födél alatt, falak közt s jórészt az ágyban; cipő nélkül ugyanis roppantul körülményes dolog a fagyok beállta után iskolába járni. . . Ilyenkor az­tán, jobbmódú fiúk, gyűjteni kezdtünk; pengőket kunyeráltunk az apánktól, levetett cipőt-ruhát az anyánktól, s vittük boldogan a templom egerénél is szegényebb osztálytársaknak: próbáld föl, Karesz, Sanyi vagy Feri: ha jó, jössz megint suliba! Újabb hat évem telt el itt. A kispolgárság mellé most már beillesztettem világról alkotott képembe a proletárságot is: a dolgozó munkásembereket, a bolgárkertészek napszámosait, a közeli fűrész­telepek munkásait, s a Valéria telep népét: a mun­kátlanná lett s jobb sorból ideszorult munkásokat, s a jobbat nem is kívánó, alja lumpenproletárságot, a „vagányokat". (Ennek az élménynek is jócskán hasznát vettem néhány év múltán: egy percre sem tévesztett meg a fasizmus „proletárbázisa" — tud­tam, honnét verbuválódnak. . .) Hat év múltán apám lépett egyet a hivatali rang­listán, fogalmazóból tanácsjegyzővé avanzsált; úgy illett, hogy nagyobb lakás után nézzen. De meg mi is megnőttünk nővéremmel: ő tizenhat lett, én tizenkettő; nem volt már illő egy szobában lak­nunk. Ugyancsak az Üllői úton találtunk másik la­kást, háromszobásat, az István kórház mellett. Itt most megint új világ nyílt ki előttem: az úgynevezett magyar középosztályé. Lám, erre jár még ma is a tollam, pedig tudom, dehogyis közép­osztály, amivel ott megismerkedtem. . . Hivatal­nokréteg volt, a javából, az alsóbb szintű hivatal­nokság felsőbb rétege. Amott, a külső Üllői úton a legalsó rétege lakott, segédhivatali tisztviselők, tanítók, kezelőtisztek, pénzügyőrségi felügyelők; egyszóval a felsőbb képesítéshez nem kötött állások betöltői. Emitt, a belsőbb Üllői úton, a gótikus várra emlékeztető, hatalmas, vörös épületben (hat szint­jén s két udvarában falunyi ember: hétszáz lélek lakott!) az ún. honorácior-réteg volt túlsúlyban: egyetemi végzettségű ember a legtöbbje, ha orvos vagy jogász, névtábláján neve előtt a „dr.", ha tanár, mérnök vagy katonatiszt, a táblán nincs ott a bűvös két betű, de ott van, hogy „főgimn. tanár" „fő­mérnök" vagy „m. kir. alezredes". Üzemigazgató, tankerületi főigazgató vagy tábornok megint csak nem akadt egy sem: azok már a villanegyedek fel­sőbb régióiban éltek; ahol majd csak később nézek szét, lányos házakhoz járván. Tíz évem ment el itt; s közben velejéig megis­merhettem ezt a réteget, minden erényével és hi­bájával. Erényeik közt elsőként a tisztességet em­líteném, az egyéni becsületet, a puritanizmust. Hibáik közt a hiszékenységet, kritikátlanságot, és az ostobaságig silányult naivságot. Az előítéletek reménytelen kalodáját, amelybe zárták magukat, s amelyből nem is igen kívántak kitörni. A hatalmas ház körül megint csak tágas proletár­tenger hullámzott, úgynevezett „kislakásos" telep; csakhogy ez megint egészen más világ volt, mint a valériatelepi. Itt amolyan munkásarisztokrácia élt, akik munkában vészelték át a gazdasági válság leg­nehezebb esztendeit is, mert kitűnő szakmunkások voltak: a kőbányai gyárak, kispesti üzemek legjobb lakatosai, marósai, esztergályosai, a Soroksári úti malmok, textilüzemek gépészei, művezetői. Eme­zek gondosan nevelték gyermekeiket — nem úgy, mint a Valérián, ahol a kölyök, ha akart, egész nap csellenghetett —; itt pontos időben volt az ebéd, a vacsora; itt megkövetelték a szorgalmas tanulást. A legtöbb család taníttatta a gyereket, különösen, ha fiú volt. A leányok jobbára csak négy polgárit végeztek, aztán varrni vagy gép- és gyorsírni tanul­tak, netán dolgozni mentek; de a fiúk legtöbbje gimnáziumba járt (a közeli, tisztviselőtelepi Szé­chenyi István reálgimnáziumba), s felsőbb taninté­zetbe készülődött. Mert a szülők itt néha csakugyan a „szájuktól vonták meg" a falatot, hogy a gyerek „többre vigye, mint az apja", azaz mérnök, orvos vagy tisztviselő lehessen. Sok jóbarátom volt ezek közt a fiúk közt; általában többre becsültem őket a velem egyívásúaknál. Komolyan készültek az élet­re. Házbeli barátaim — velem együtt — legtöbbször félvállról vették a tanulást, pályájukat adottnak és szinte automatikusan befuthatónak vélték (hiszen a papa úgyis benyomja őket valahová, rendszerint a maga hivatalába, s akkor már nincsen gond) — ám ezek a környező utcákból előnyomakodó fiúk tisztában voltak vele, hogy maguknak kell meg­küzdeniük az előrejutásért. Ez volt tehát a Ferencváros. Előbb a külső, a Kispesttel határos része, majd a belső, az igazi, a hamisítatlan Franzstadt. De most szólnom kell a szomszédos Józsefváros­ról is: hat esztendeig oda jártam iskolába, a bencés papok gimnáziumába, a Baross utcába. S ha a külső Üllői úton a valériatelepi prolisrácokból tevődött az osztályom túlnyomó része, itt, a bencéseknél, a józsefvárosi kispolgárság adta az osztály zömét. Nos, itt megint tanulhattam. A kispolgárságoc, újra — de milyen más kispolgárokat, mint akiket a Csáky utca környékén megismerhettem! A szí­vós, tollasodó, szenvedélyesen feltörekvő kispol­gárság lakta ezt a környéket, pékmesterek, vegy­tisztítók, autószerelők, kéményseprők, fényképé­szek, kőművesmesterek, vendéglősök, főpincérek, akik összeszorított foggal, éjt nappallá téve „csi­nálták a pénzt"; előbb kimondatlanul, majd később manifesztálva is, szakadatlan harcban álltak a szom­szédos Erzsébetváros és Terézváros zsidó kispol­gárságával, egyre szidván amazok üzletes mohósá­gát, de — éppen mohóságban — nemegyszer túl­téve rajtuk. Ez volt hát a Józsefváros, amelynek hangulatos esti kiskocsmáihoz szép nyári emlékek fűznek felsős diákkoromból; ez volt a Józsefváros, amely­nek bűnös mellékutcáitól annyira óvtak paptaná­raink, hogy már csak ezért is óhatatlanul izgalmat kellett éreznünk előbb-utóbb, ha az esti órákban sietősen elhúztunk a környékükön. Hatodikos gimnazista koromban aztán újabb ka­nyart vett az életem: átírattak a budai Werbőczy István gimnáziumba. A környéket — halványan — ismertem már gyermekkoromból, mert apai nagy­szüleim itt laktak, a Krisztinában, a Naphegyen, s ha látogattuk őket, apám a Horváth kert sarkánál szívesen mutogatta a villamosablakból a zömök, kétemeletes épületet, amely olyan volt, mint vala­mi vidéki járásbíróság: nézd, ez az én régi iskolám! Nos, most az enyémmé is lett — középiskolás időm utolsó két évét itt töltöttem. Ez most megint értelmiségi környék volt, akár a belső Üllői úti ház flórája — csakhogy mennyire más értelmiség lakta! S milyen más környezetből zökkentek mellém reggelenként az osztálytár­saim! A bencések gimnáziumában — egy-két mi­nisztergyereket leszámítva —, mint említettem, főképp a turbulensül tevékeny kispolgárság gyer­mekei vettek körül. Emitt a tevékeny értelmiség fiai, ügyvédeké, orvosoké, építészeké. Ma úgy mondanók: a szabadfoglalkozású értelmiség szál­lása volt ez a környék. Egészen más szellem áradt belőlük, mint a hatalmas Üllői úti ház állami-székes­fővárosi fixfizetésű, hivatalnok-értelmiségéből. Mint az oxigéndús, friss levegő egy zsúfolt, agyon­füstölt terem áporodott illata után: úgy hatott rám ez a környezet, szerencsére éppen legfogékonyabb esztendeimben, tizenhét-tizennyolc éves korom tá­ján. És ismét csak alkalmat adott rá, hogy eltűnőd­hessem: micsoda különbségek vannak nemcsak kispolgár és kispolgár, proli és proletár, hanem értelmiségi és értelmiségi között is. Évekkel ké­sőbb vettem hasznát ennek igazán, negyvenöt után, amikor a barokkos merevségű magyar társa­dalom tektonikus mozgása megindult; alighanem ez a tapasztalás óvott meg attól, hogy a bonyolult társadalmi kérdéseket az alapfokú politikai szemi­náriumok kétely nélküli, kezdetleges sémáiba me­revítve lássam. Budán vagyunk tehát, és hadd említsem meg itt a Krisztinával határos két másik kerületét is: a Lágymányost vagyis a XI. kerületet, ahol ka­maszkoromban évekig cserkészkedvén, megint csak új embertípussal ismerkedhettem: a budai kispolgársággal. Aztán hadd ugorjak a hegyek közé, a XII. kerületbe, ahol negyvenöt óta lakom, s ahol azelőtt keresztszüleim, közeli rokonaim élvén, ré­gebben is gyakran megfordultam, s így tán a leg­átfogóbban — mert négy évtized távlatában — tu­dom érzékelni e városnegyed életét, hangulatát, időtlenségével s viharos változásaival egyaránt. Itt éltem meg negyvennégy őszén a nyilas puccsot, itt a felszabadulást, ötvenhatot; társadalomtudományi és lélektani tekintetben megannyi felejthetetlen tanulság. A papír csak fogy, fogy, és még mindig nem ér­tem a végére. Nem beszéltem a Belvárosról, ahol egyetemre jártam, ahol évekig hivatalnokoskod­tam, ahol a szerkesztőségekben, könyvkiadóknál kilincseltem. Nem említettem még Óbudát, ahol rövid ideig könyvtároskodtam. Nem az Andrássy utat, ahol könyvkiadói lektor voltam. A Múzeum körút tájékát sem, ahol könyvekre vadásztam, s ahol első rádiószereplésem után — tizennyolc éves voltam! — fél éjszaka róttam a flasztert, mert egy­szerűen képtelennek tetszett, hogy én most haza­menjek, lefeküdni. . . S nem a Vilmos császár utat, ahol először láttam meg könyvemet egy kirakat­ban. . . S újra nem Óbudát, ahol — immár huszon­öt éve — először játszották színpadon darabomat. S nem Kőbányát, ahol apámmal járkáltam gyermek­koromban; nem a Népligetet, ahol a pajtásokkal szórakoztunk; nem a Gellérthegyet, ahol nagy­apámmal sétálgattam néha, nem a Szigetet, ahol anyámmal, s nem a Szabadság-hegyet, ahol olykor­olykor a gyermekeimmel. . . Igen, ilyenkor derül ki, még ilyen kurta kis számvetéseknél is, hogy fél évszázad mekkora idő. Ahogy halántékát a dér, úgy havazzák be az em­bert lassacskán az emlékei. Hogy iramlik az idő, leginkább azon vesszük észre, mennyi személyes emlék réved felénk innen is, onnan is, egy-egy sa­rokról, térről, kapualjról, a város különböző tájain, életünk különböző szakaiból. Emitt rablópandú­roztunk, amott udvaroltunk; ide dolgozni jártunk — Szövetség utca, Csokonai utca —, amoda isko­lába — Gyáli út, Üllői út, Baross utca, Attila út —; emitt baráttal sétáltunk éjhosszat — Népszínház utca, Teréz körút, Bartók Béla út, Körtér —, amott leány ablaka alatt virrasztottunk — Váci utca, Vilma királynő út, Újpest, Kőbánya. . . Jaj, mert alig van ma már tája Budapestnek, ahol valami sze­mélyes emlék ne érintene meg bennünket, öregedő pestieket, szembesítvén mai magunkat a hajdan­valóval. S mégis: hiába hisszük, hogy ismerjük. Szinte naponta botlunk újabb vidékeibe, más-más hangu­latú környékébe. Hiszen még nem is szóltam a Várról, nem a Vízivárosról, Újlak girbe-görbe ut­cáiról. És nem Hűvösvölgyről, Zugligetről, de még Zuglóról, Angyalföldről sem, Pestújhelyről, Má­tyásföldről vagy Rákoskeresztúrról. A Rózsadomb­ról, Pasarétről, a Városligetről, a hidakról, Erzsé­betről, Csepelről. . . Néha csak egy lányt kísér­tünk addig, néha hivatalos ügy vitt arra, vagy futó barátság. Ilyenkor látszik, ha az ember négy fal között sétára indul, emlékei nyomában, milyen ha­talmas ez a város. . . Bizonyos, hogy egy-egy szín­foltjával, ha nem volna, vagy ha meg nem ösmerem, szegényebb volnék. Amit a legkevésbé ismerek: az új lakótelepek vidéke. Ezek élete azonban már a jövőbe ível. Jó ötven esztendő múltán jószerivel majd azok is be­kerülnek egy efféle, múltat idéző, lírai beszámoló­ba — csak hogy aki írja, tán meg sem született még. NéFia irigylem, mert másfajta gyermekkora lesz, másféle környezetben serdül;egészségesebben él majd, s nem lesz mezítlábas osztálytársa. De néha sajnálom is: szegény, ahol vizsgázik majd emberi szolidaritásból, s a sok egyforma háztömb között hogyan utazik egy szál szakaszjeggyel évszázadokat, az emberi lélek és a társadalom más-más tájaira? Ez azonban már a jövendő titka, s fájdalom, nem az én gondom. Az én dolgom, hogy olyannak őrizzem emlékezetemben ezt a várost, amilyennek megismertem. Hiszen ezaz a táj, amelyhez az ember­nek, amíg él, végzetes köze van: ez a szülőföldem. 27

Next

/
Thumbnails
Contents