Budapest, 1971. (9. évfolyam)

8. szám augusztus - Bárány Tamás: Hosszú utazás — négy fal között

Siklós Péter felvétele A\zt hiszem, tősgyökeres budapesti ember vagyok; egyszerre három hétnél többet soha nem töltöttem távol a falaitól. Most, hogy leírtam a szót: tősgyökeres, meglepve állítom meg a tollam: ezt a jelzőt eleddig jobbára vidéki városok lakói kapták, hogy csak a debreceni „cívisekre" vagy a pécsi „tükékre" hivatkozzam hirtelenében; de pestieknek az efféle epiteton ornans nemigen járt ki. Ha utánagondolok, oka is érthető: alig-alig akad olyan pesti család, ahol a nagyszülőknél tovább tudnák vezetni a pesti ősöket; onnét aztán már a Dunántúl, az Alföld, a Felvidék vagy Erdély városaiban-falvaiban kell folytatni a nyomozást... De három emberöltő — vagyis kerek egy évszázad —, úgy tetszik, elég volt ahhoz, hogy a lokálpatriotizmusnak ezt a finom jelzőjét immár magamra is alkalmazhassam. Pedig nem mindig volt úgy, hogy az ember büszke lehetett pesti voltára. Gyermekkoromban, a harmincas évek táján például, jól emlékszem, szinte szégyelleni illett: az újnépies romantika divatja idején az emberek inkább a „romlatlan", „őserejű" paraszti felmenőiket emlegették — vagy híjukkal költöttek maguknak ilyeneket —, a hivatalos hírverés is inkább csak a Duna királynőjeként emlegetett idegenforgalmi nevezetességnek hízelgett, s még jó, ha mélyen hallgatott a város igazi lelkéről. Mert, ha netán szólt róla, abban nem volt köszönet. „Bűnös város" volt ez a város a kurzus urainak szemében: hiszen a két forradalom vétkét az ellenforradalom, amíg élt, nem tudta megbocsátani. 26 De én mégiscsak itt tanultam járni, itt beszélni, itt eszmélkedni, ennek a városnak az utcáin, kockakövein vagy a „flaszteron", amit megint csak megrovó hangsúllyal hallottam igen sokáig emlegetni. Itt ismerkedtem az élettel, az alapoktól a fölső építményekig, s itt bomlott ki gyermeki szemem előtt a társadalom szerkezete. Ez itt most talán fellengősnek, társadalomtudományosán elvont frazeológiának tetszik; hadd magyarázzam meg, hogy is értem. Az első háború után születtem három esztendővel, s — csepp vigaszául említem a lakásra váró mai fiataloknak — apámék akkor még ott húzódtak meg anyai nagyanyám egyik kis szobájában, a Csáky utcában. Tizenhatban esküdtek, apám tizennyolc végén jött meg a frontról, s teljes nyolc évet kellett negyedmagával az anyósa háromszor négy méteres szobájában töltenie, míg huszonhatban végre önálló lakáshoz jutott. De itt még nem tartok; egyelőre születésem idején, a Csáky utcában; annak is a közepe táján. Csáky utca, a húszas évek dereka. A kispolgári Lipótváros. A házban, ahol lakunk, főképp kispolgárok élnek, zsidók s nem zsidók, vegyesen. A háziúr zsidó; de — mintegy ellenpontként — zsidó a viceházmester is. És zsidó a nagyanyám egyik albérlője, Reich bácsi, aki kazánkovács a MÁV egyik fűtőházában. (Nagyanyám özvegyaszszony már két évtizede, s ebből él: házikosztot főz fizető vendégeknek, és a „cselédszobát" kiadja, két személynek.) Mindez persze csak jóval később tudatosul bennem; akkor még nem is érzékelem ezt a problémát: jószerivel azt sem tudom, mi az, hogy zsidó, s mi, hogy keresztény. De már egy évtizeddel később, a harmincas évek derekán nagyon is észre kell vennem, hogy a világ két részre oszlik. A levegő megtelik valami tömény gyűlölettel, s a sajtó, a propaganda is egyre azt harsogja kamasz-fülembe, hogy minden baj és nehézség forrása a zsidóság: náluk a pénz, a jómód; a szegény keresztény azért nem boldogul, mert mindenütt útját állja a zsidó. A kazánkovács Reich tata árnya, akit világéletemben egy szál kopott ruhában láttam, vagy a viceházmesterék foltos ülepű gyerekeinek emléke mindenesetre mást látszott tanúsítani; s bizonyára nagy részük lehetett benne, hogy ez az agitáció lepergett rólam. A kispolgársággal tehát, a vérbeli, az apró cukorka- vagy papírüzletéből tengődő, a kis villanyszerelő-műhelyét kínnal-keservvel életben tartó, a mozi-joggal kísérletező, de két év múltán belebukó kispolgárságot itt ösmertem meg, a Csáky utcában, ahol hatesztendős koromig élek. Aztán apám — ekkoriban segédfogalmazó a fővárosnál — végre megfizethető bérű lakáshoz jut, fényévnyi távolságra innét, a világ másik végén, a külső Üllői úton épült két „városi ház" egyikében. Az anyós kegyelem-szobája után maga a paradicsom: két kis szoba, s külön fürdőszoba. Igen, de a paradicsom mellett, mindjárt a villamossín túlsó oldalán ott hullámzik, fortyog, bugyborékol a pokol: a Mária Valéria telep iszonyata. C^tventagú osztályba járok; öten vagyunk a „nagyházakból" jött „úri gyerekek", negyvenöt osztálytársam valériatelepi prolisrác. Mi persze szépen mosdva, rendesen, tisztított cipőben, kefélt ruhában — ők meztélláb, foszlott göncökben, rongyokban. Nem tágító emlékem: amikor egyszer elmesélem az egyik tízperces szünetben, hogy előző nap Budán voltam, a nagyszüleimnél, és villamossal jöttünk-mentünk, a srácok java része nem hiszi. A családi út oda-vissza két pengő: ennyi pénzt egyszerűen nem lehet villamosra kidobni; ne hazudjam!. . . Volt olyan gyerek, aki életében nem ült még villamoson, legföljebb ha a hátsó ütközőn utazott, „tujázott", állandó reszketésben a kalauztól, rendőrtől, s legkevésbé tartva a legnagyobb veszélytől: hogy csak egy rossz mozdulat, és halálra zúzza magát. November végén, december elején az osztály elnéptelenedett: fele ha jött még iskolába. Másik fele otthon kuksolt, a fűtetlen kalyibákban, de leg-Bárány Tamás Hosszú utazás - négy tat között