Budapest, 1971. (9. évfolyam)

1. szám január - Zolnay László: Búcsú a középkor Budájától

Város az időben XIX. Zolnay László Búcsú a középkor Budájától Milánói János — Giovanni da Mediolano — miniatúrája az egyik Corvin-kódexen (Molnár János reprodukciója) A XIV. század húszas-harmincas éveiben, a déli Anjou-palota építésével a Várhegy déli részét is bekapcsolták a Vár erődrendszerébe. A területnek kettős hátrányát, azt, hogy „fellegvár" létére mintegy tizenöt méterrel mélyebben fekszik a városnál s azt, hogy altalaja, a budai márga teljességgel víztelen, kétszeres falrendszerrel s azzal küzdötték le, hogy erődrendszerét két, ún. kortinával — a Dunáig levezető zárófallal — a malmokat, hajókikötést és ivóvizet biztosító Dunával kötötték össze. A királyi palota A Várnegyed területén — polgári lakóházak maradványain kívül — alig maradt nagyobb XIV. századi építészeti emlékünk; ám a királyi palota területén, a második világháborút követő ásatások során számos XIV. századi épületmaradvány került felszínre. Annak ellenére, hogy az 1686. évi ostromot követően — a barokk-kori királyi palota tereprendezése során — a gótikus épületmaradványokat az ún. Nagyudvar platójának szintjéig lebontották, alapfalakban s alagsori helyiségekben, sőt, a dél-keleti gótikus palotarésznél még emeletmagasságban is kerültek elő azóta szép számban rekonstruált középkori épületmaradványok. Ezek sorában különös jelentőségű az a XIV. századi toronyalja, amely a Vár fennsíkjának legdélibb sziklacsücskén ül. Építése idején — az 1320 — 30-as években —, mint három lőrésmaradványa mutatja, szabadon állt. Csupán kelet felől csatlakozott az Anjou-palota keleti és északi épülettömegéhez. Ezt az épületmaradványt kétségtelenül azonosítani lehetett a középkori királyi palota írásokból jólismert ún. István-tornyával. Építője, névadója — mint azt Zsigmond királynak egy 1434. évi oklevele említi — Anjou István herceg volt, Nagy Lajos királynak 1354-ben meghalt öccse. Ehhez a toronymaradványhoz (amelyet a rekonstrukció azért nem emelt magasabbra, hogy falai el ne takarják a felette emelt barokk palota déli szárnyának földszinti ablakait) kelet felől egy kápolna, észak felől pedig a szerény terjedelmű Anjou-kori palota csatlakozott. Szentélymaradványa ma az ún. Lovagterem keleti hosszfalához, mint erkélyépület simul. A kápolnát 1366-ban szentelték fel. Alighanem az Istvántorony volt a Kis Károly ellen Forgách Balázs által 1386-ban végrehajtott merénylet színhelye. E. Windecke, a XIV. század írója úgy mondja, hogy ezt a támadást egy olyan helyiségben hajtották végre, amelyből belátni a kápolnába. A palotának ezt az Anjou-kori magját — amelyhez valószínűleg a Dunáig lefutó védőfalak ugyanúgy kapcsolódtak, mint a visegrádi fellegvárhoz annak kortinája. — Zsigmond király korában bővítették meg. Ekkorra már szűknek bizonyult az a keskeny sziklanyelv, amelyre az Anjouk palotáját építették. így aztán Zsigmond építészei a kiszélesedő északi platón építették fel a — részben a Dunára, részben a mai Szent György térre tekintő — Friss palotát. Ám éppen a felső fennsík délnek keskenyedő voltánál fogva az Istvántorony környékét — mind kelet, mind pedig nyugat felől — csakis mélyebb szintre alapozott épületek koszorújával lehetett körülépíteni. Zsigmond idején vetették meg alapjait a palota délnyugati szárnyának. Ez az épület a XV. században a királyi kincstár s a levéltárak elhelyezését szolgálta; tárnokház volt. Alagsorának három feltárt és rekonstruált termében — Thuróczi János XV. századi krónikája szerint — az 1456. év tavaszán a Hunyadi fiúkat s pártjuk főembereit őriztette V. László. Ebben a periódusban épült a palota házi kápolnája is, amelynek csupán altemploma maradt meg. Ugyanezen Zsigmond-kori építkezések során hozták létre a királyi lakosztályoknak, vagyis a délkeleti palotaszárnynak azt a szakaszát is, amelynek egyik termét emeletmagasságban állíthatta vissza Gerő László rekonstrukciója. Ezek a Zsigmond-kori építkezések szüntették meg az István-torony korábban három égtáj felé tekintő lőréseinek funkcióját, és ezek kapcsolták ki a használatból az 1366-ban épített Anjou-kápolnát. Az 1686. évi ostromot követően, mielőtt III. Károly idején nekifogtak volna a barokk-kori palota első, legdélibb blokkja (a mai Budapesti Történeti Múzeum épülete) megépítésének, mind azokat a gótikus épületmaradványokat, amelyeket a nagy ostrom még meghagyott, a mai Nagyudvar szintjére bontották le. Ez tehát a magyarázata annak, hogy az itt végrehajtott ásatások a hajdan több emeletes palotának már csak alagsorait, földszinti helyiségeit, kápolnájának csupán altemplomát tárhatták fel. A palota erődrendszerének kialakításán kívül Zsigmond mind a pesti, mind a budai Duna-parton egy-egy hatalmas bástyát építtetett. A két vízparti tornyot egy — alkalmasint csónakokra helyezett — Duna zárólánccal kötötte össze. A mai Ybl Miklós tér helyén állt Vízibástyába Hartmann nürnbergi vízmester egy taposómalmos meghajtású vízszivattyút épített. Művével 1416-ra készült el. Ez a készülék a szűrt Dunavizet az amúgy ciszterna-vízre utalt, víztelen királyi palota területére hajtotta fel. E jelentős technikatörténeti emléknek ma már csupán a várkertben az ún. déli kortina — dunai oldalbástya — belsejében látható aknája maradt fenn. (Ügy vélik, hogy ezekkel az építkezésekkel függött össze egy dunai vízmagasság mérce, fluviométer létesítése is. Azt azonban, hogy az újkorban a középkori vízmérőt újították-e meg, vagy merőben újat alkottak-e, ásatások nélkül eldönteni nem lehet.) Amikor kevés volt a hely Budán Buda templomai közül Nagy Lajos és Zsigmond idején a két plébániatemplomot, valamint a város két kolduló rendjének kolostorát is kibővítették. Nemcsak a királyi palota térsége bizonyult szűknek a királyi — sőt, Zsigmond idején császári — udvar számára. Szűknek találta Buda polgársága is az intra muros, vagyis a falakon belülfekvő területet. Ezért megszüntették a Mátyás templomot körülvevő német, s — alighanem ugyanekkor — a Mária Magdolna templomot körülvevő magyar temetőt. A város polgárainak, főembereinek palotáit — mint láttuk — egyre gyakrabban ültették ki magukra a várfalakra. A várfalmenti beépítés következtében a házak megközelítése végett mind több és több sikátort, keskeny utcácskát nyitottak. A város tornyainak száma is egyre növekedett. A gótikus Buda látképét tornyainak erdeje ékesítette. Tornyok magasodtak a város és a vár összes kapuja fölé; egyházak, főemberek, patríciusok mind tornyok emelésére törekedtek. (A templomokén kívül egy ilyen, körülépített toronymaradványt ismerünk a Vár területén, az Uri utca 31. sz. alatt.) Hangulatos elemei voltak a gótikus városképnek az emeleti utcahidak is. Emeleti utcahíd kötötte össze a zsidóknak egymással szemben levő házait; utcahidon járt át Werbőczy nádor is házából a szomszédos ferencesek oratóriumába. Három ilyen utcahidat említenek a régi oklevekek. Ma egyetlen utcahíd a hírmondójuk, a Balta közben. 37