Budapest, 1971. (9. évfolyam)

8. szám augusztus - Heim Ernő: Városfejlesztés és közvélemény

tosan nem előadni akartam tehát, hanem beszélgetésre törekedtem azzal a hallgatósággal, amely nyilvánvalóan nem ex katedra kinyilatkoztatásokat, hanem kérdéseire választ, elsősorban a kevésbé érthető elhatározásokra, tervekre és tényekre logikus magyarázatot várt. A -L jL kiállított terveket rendszerint csak röviden ismertettem. Megfigyeltem ugyanis, hogy az ellesett beszélgetések és a vendégkönyvbe írt bejegyzések is csupán az érdeklődés kiinduló alapjaként foglalkoztak a tervekkel. Ehelyett az épp aznap legtöbbet feszegetett kérdések egyikére-másikára tértem rá. Kérdés kérdést követett. Mellébeszélni nem lehetett. És valami egészen kivételes elégtétellel állapíthattam meg, hogy fokról fokra nem csupán hallgatóságom magatartása változik meg irányomban, hanem már magam is élvezem a velük való beszélgetést. Éreztem, hogy megértenek, hogy elfogadják, amit mondok. Láttam, mint gondolkozik el egyik is, másik is valamely őt esetleg éppen előnytelenül érintő elhatározásnak most már általa sem vitatott közérdekű voltán. Nem egyszer elcsodálkoztam, hogy olyanok, akik csupán azért tértek be a terembe, mert egy-egy sajátos egyéni problémájukra vártak választ, a számukra kedvezőtlen tényt végül is — nem örömmel ugyan —, de háborgás és zúgolódás nélkül vették tudomásul. Tudom, nem műveltem csodát. Csupán türelmesen újra és újra elmondtam egyikmásik értelmetlennek, sőt önkényesnek tűnő döntés logikus és meggyőző indokait. (Persze — ez alól aligha van kivétel — egy tervi elhatározás logikus és helyes voltát csak akkor vagyunk képesek hangoztatni és bizonyítani, ha arról magunk is meg vagyunk győződve és ha abban tényleg hiszünk.) Ami egyébként az ilyen döntések végrehajtására hivatott hatóságokat illeti — legyen az akár kisajátításra, akár építési tilalomra vonatkozó elhatározás —, természetesen, lehetetlen kitérniök a kártalanítás kötelezettsége elől. A kiállításnak nem lehetett elsődleges rendeltetése, hogy az „ügyfelek felvilágosító szolgálatát" lássa el. Azonban a legtöbb ember mindenkor éppen azon a ponton kerül a várostervezés egészével közvetlen érintkezésbe, amelyen a maga egyéni érdeke a közérdekkel ütközik. Eleinte ezek a tervismertetések is elsősorban azokat vonzották, akik saját problémájukra szerettek volna megnyugtató választ kapni. A többiek érdeklődése eközben egyre inkább a még mindig konkrét és nem elvont, de most már örvendetesen nagyobb összefüggésekre váltott át; végül is szinte ők diktálták a témát és a tempót. így a szó csaknem spontán a városfejlesztés átfogó kérdéseire: a telepítéspolitika, a városrekonstrukció, a nagyberuházások, a lakásépítés, a közlekedéshálózat-fejlesztés és a városkép témáira kanyarodott vissza. Számomra pedig a legörvendetesebb talán az a váratlan körülmény volt, hogy midőn mégis akadt egy-egy kötekedőbb hangulatú vitázó, akkor ennek okvetetlenkedésére olykor nem is magamnak kellett reflektálnom. A kollektíva magára vállalta a hadakozást. n yakran merült fel olyan, esetleg éppen bíráló kérdés: miért létesül pont itt, vagy miért nem valósul meg végre amott egy-egy lakótelep ? Hosszú, körülményes magyarázkodás, vagy csupán tekintély-elv alapján lett volna ilyenkor meggyőző az a válasz, amelyet szakfórum előtt a komplex telepítéspolitika érvei egyébként tálcán kínáltak volna. Hiszen az a tény, hogy a racionális lakásépítés, mindenekelőtt a lakótelepek helyének tervszerű kijelölése ma már a koncepcionális telepítéspolitika, közlekedéshálózat-fejlesztés és közműellátás tér- valamint időbeli koordinálása nélkül el sem képzelhető, a szakember előtt nyilvánvaló. A kívülálló azonban ezt a megállapítást esetleg elfogadja ugyan, de azzal már aligha számol, mily rendkívül súlyos következménnyel járhat, ha a fenti alapvető követelményt figyelmen kívül hagyjuk. Mindez csak annak a gondolat- és akció-láncolatnak a hallatán vált érzékelhetővé, amely ezeket az összefüggéseket a maga teljes realitásában tárta fel. Az illusztrálásul szolgáló példa ismertetése nem volt éppen rövid lélegzetű. Minthogy azonban mondanivalója lényegesen több, mint maga a konkrétum, és mivel ez a már eredményesnek bizonyult ismeretterjesztés jól bevált metodikáját is megvilágítja, úgy vélem, azt ezúttal sem érdektelen elmondani. A történet a III. ötéves terv előkészítésének az idejére, a 6o-as évek elejére nyúlik vissza. A lakásépítés számára legmegfelelőbb helyek kijelölését akkor hosszas előtanulmányok előzték meg. A többi között semmiképpen sem lehetett figyelmen kívül hagyni az akkori súlyos vízszolgáltatási gondokat. Hogyne lett volna azonban probléma Budapest vízellátása, midőn a napi vízfogyasztás a háború előtti alig 300 000 m3-ről ekkorra 600 000 m3

-re emelkedett. A vízművek mindenekelőtt új víznyerő helyek létesítésével igyekezett biztosítani az igényelt mennyiség megtermelését. Ma már szükség esetén a napi közel 1 000 000 m3

víz szolgáltatására is megvan a lehetőség. De a nehézségek ezzel még nem hárultak el. A Duna északi szakasza mentén nyert vizet ugyanis a 60 — 80 éves, rendkívül elöregedett és annak idején alig 1 000 000 lakosra méretezett főnyomócső-rendszeren kellett a távoli déli és keleti perifériákra, valamint a budai hegyvidék magasabb fekvésű területeire eljuttatni. Az állandóan fokozott túlnyomás alatt tartott csőhálózaton így napirenden voltak — sajnos, még ma is vannak — a csőtörések. Kézenfekvő megoldásként vetődött fel tehát az a gondolat, hogy a város északi területein létesítendő lakótelepek a tömeges lakásépítésnek oly bázisaivá válhatnak, ahol a vízellátás nehézségei szinte automatikusan elhárulnak. Hiszen a víz itt csaknem helyben van, odaszállítása nem terheli a város belterülete alatt húzódó, korrodált csőhálózatot. A tetszetős ötletet hamarosan csaknem maga a tett követte. A Főváros tervpályázatot írt ki a Káposztásmegyeri lakótelep terveinek a beszerzésére, hogy itt minél előbb megépülhessen az a 17 — 20000 lakásos városrész, amelynek folytatásaképpen, annak szomszédságában majd további 15 — 20000 lakásos lakótelep kialakítására kerülhet sor. A J~ JL pályázat lezajlott és az újpesti Tanácsházán folyt a pályaművek bírálata. A zsűri elnöke Bartos István VB elnökhelyettes volt, aki egyben Budapest összes mély- és magasépítési munkáinak központi irányítását is végezte. Egy este, 9 óra után a telefonhoz hívták. Jelentették, hogy pár perce egyszerre három főnyomócsőtörés következett be. Egy a November 7. téren, egy a Marx tér környékén és egy valahol Budán. Bartos kérdéssel fordult hozzám: — „Nem tudod, mi volt ma este a tévében ?" Nem értettem a kérdést, de legkevésbé azt, miért érdekli ez ebben a pillanatban a VB. elnökhelyettest. Csodálkozásomat látva, hozzátette: — „Vagy krimi, vagy esti meccs a Stadionban!" — „Dehát miért fontos ez most?" — kérdeztem végre. — „Miért? Mert akkor vannak a csőtörések. Régen a Stadion 100 000 nézője szép egyenletesen eloszolva ért haza. Negyed, fél, egy, vagy másfél óra múlva. De ma ugyanabban a percben félmillió lakásban kapcsolják ki a tévét és húzzák meg a W. C. láncát. Hogyne következnének hát be ilyenkor a csőrobbanások, mikor ezekben a régen elfáradt nyomócsövekben hirtelen megszűnik, majd rögtön utána óriási lökéssel megsokszorozódik a nyomás!" A káposztásmegyeri telepítés tehát — az ott frissen hallottak alapján is — valóban indokoltnak bizonyult. És a lakótelep mégsem valósult meg. Miért nem ? Mert időközben vétót emeltek ellene a közlekedési szakemberek. Érveik tömörek és meggyőzőek voltak. Néhány számadattal ugyanis hamarosan bebizonyították, hogy ha Pest északi peremére ma 50, 100, vagy pláne 200 ezer új lakost telepítünk, akkor a „csőrobbanások" a vízhálózati rendszeren most már valóban nem, de a Váci úti és a Lehel úti villamos-vonalakon, mindenekelőtt pedig a Marx téri csomóponton annál biztosabban be fognak következni. A döntés tehát — ezeknek az időközben elvégzett forgalmi statisztikai számításoknak és megállapításoknak az ismeretében — nem lehetett más, mint az, hogy ezzel a tervezett telepítéssel, ha tetszik, ha nem, mindenképpen meg kell várni az északdéli metróvonal üzembehelyezését, vagyis az 1983 — 85. évet. F J—érdekes és örvendetes volt tapasztalnom, hogy a fentiek meghallgatása után mint akadtak a hallgatóság között spontán válaszolók, a logikusan felvetődő további kérdésekre. így pl. midőn valaki megkérdezte, miért nem segítünk hát a közlekedési vonalak túltelítettségén oly tervszerű lakástelepítéssel, amely megszüntetné a városon át kialakult távolsági utazgatásokat, akkor minden érvnél meggyőzőbben hatott egy váratlan közbeszólás: — „Hogyan oldaná meg ezt uram az én esetemben? Magam ugyanis az Egyesült Izzóban dolgozom. A feleségem gépírónő egy belvárosi vállalatnál. A fiam a Thököly úti felsőfokú technikumba jár. A lányom pedig az Iparművészeti Főiskolán tanul, a Zugligeti úton." Valóban nehéz lenne ma már egész családokat, azok minden tagját egyetlen városrészhez kötni. Ami azonban a lényeget illeti, azt akkor is, most is hozzá kellett, illetőleg hozzá kell tenni az elmondottakhoz. A komplex telepítéspolitikai szemlélet képe ezáltal válik teljessé. Mert amennyire a közmű- és a közlekedéshálózat racionális fejlesztése, illetőleg kihasználása a lakásépítés ily nagyfokú koncentrálását valóban indokolná, ugyanannyira elhibázott lenne pl. egy teljes ötéves tervidőszak valamennyi lakásproduktumát egyetlen — mégpedig ebben az esetben nagyon is perifériális fekvésű — területre összpontosítani. Hiszen Budapest lakóinak sokfelé megoszló lakásigényét képtelenség volna öt éven át kizárólag Újpesten kielégíteni. A városépítés kérdései iránt mind sokrétűbb érdeklődéssel forduló hallgatóság figyelmét ugyancsak a tények ily gyakorlati illusztrálásával lehetett a városfejlesztés egyik alapvető jellegzetességére : e tevékenység négydimenziós voltára ráirányítani.Vagyis arra, hogy megoldásaink realitása mindenkor függvénye az időfaktornak; már feladataink megfogalmazásakor sem elég csupán a tér három dimenziójában gondolkoznunk. A fenti logikai összefüggések feltárásával valóban meggyőzővé vált, hogy terveink kizárólag akkor felelhetnek meg az élet gyakorlati követelményeinek is, ha egyrészt különféle jellegű és léptékű részleteik megvalósulása, másrészt a követelmények és ezek kielégítésének aktualitása időben tökéletesen összehangolt. A témákat, hallgatóságommal való találkozásaim alkalmával, általában nem magam határoztam meg. Az „előadásokra" szándékosan nem készültem. Rendszerint a jelenvoltak által felvetett kérdések között válogattam, hogy a beszédet lehetőleg olyan problémára tereljem, amely feltehetően a többség érdeklődésére tarthatott számot, s amellyel kapcsolatban bőven akadt mondanivaló. Bizonyára ennek volt köszönhető, hogy közönségem soha nem vált személytelenné. 10