Budapest, 1971. (9. évfolyam)

8. szám augusztus - Heim Ernő: Városfejlesztés és közvélemény

Nem tudom, meddig lehetett volna ezt a „játékot" így folytatni. Azt azonban nem hiszem, hogy a kérdések arzenálja valaha is kimerült volna. Mert azzal, hogy e beszélgetések során témánk volt a zöldterület, az ipartelepítés, a műemlékvédelem, az elavult városnegyedek szanálása, maga az építészet és még sok egyéb, csupán néhány főbb fejezete jelölhető meg az e témákon belül számtalan önálló kérdésre tagolható, sokfelé ágazó anyagnak. Amint arra annak idején sem volt mód, hogv ez a rendkívül széles skálájú témakör minden részletében feltáruljon, úgy most is csupán egy-két kiragadott példa érzékeltetheti azokat a lehetőségeket, amelyek e területen rendelkezésre állnak. Azzal tehát, hogy a továbbiakban közülük most egvikről-másikról még bővebben szeretnék szólni, a célom annak az illusztrálása: mint nyújt iehetőséget egy-egy konkrétan feltett kérdésre adott válasz egyben a városfejlesztés általános érvényű célkitűzéseit felölelő ismeretterjesztés számára; másrészt néhány olyan, sokat vitatott elvnek a kifejtése, amelyek ismerete nélkül a városépítés problémáival többnyire értetlenül állunk szemben. A L JL sok elhangzott észrevétel, megjegyzés, válaszkérés, s a nyomukban kialakult párbeszéd csaknem mindegyike tanulságos volt ilyen szempontból. Pl. egy látogató — több telekszomszédja nevében is — kissé ingerülten jegyezte meg, mily érthetetlen az építési tilalom fenntartása ott, ahol sok év múlva fog a most még csak elvben kijelölt iskola megépülni. Egy másik jelenlevő látszólag indokolt panasza: ferencvárosi félkomfortos lakásának épületét minden kérés és szocialista összeköttetés ellenére sem újítja fel a Főváros; ugyanakkor a mellette levő 4 emeletes, központi fűtéses bérház „jómódú" lakóinak lakásait kívül-belül szinte újjávarázsolják. Persze, a válasz egyiket sem szabadította meg a maga gondjától. Az indok logikáját azonban kénytelen-kelletlen mindkettő elfogadta. A hallgatóság összessége előtt pedig ezúttal is feltárult a rejtett összefüggések mind az ideig meg nem értett törvényszerűsége. Így az építési tilalmak vonatkozásában nyilvánvalóvá vált, hogy midőn ma az iskola-, óvoda-, üzletház- stb. hálózat már folyamatosan a külsőbb városrészekben is kiépül, ésszerűbb ezek számára az építési lehetőséget már akkor biztosítanunk, amikor ez még valóban fennáll. Vagyis helyesebb az itt még beépítetlen telkeket ebben az állapotukban fenntartani, mint 5 — 6 év múlva esetleg néhány újonnan épített családiház bontásával, áldozatok árán megteremteni. (Ez az eljárás természetesen csak abban az esetben találkozhat közmegnyugvással, ha az ilyen bizonytalan időre szóló építési tilalom alá vont ingatlan méltányos kisajátítása, a tulajdonos kérelmére, már ma megtörténhet.) Az építési tilalomról nemcsak személyes vonatkozása miatt volt érdekes beszélgetnünk. Alkalmat szolgáltatott egy ennél közérdekűbb téma megvilágítására is. Mégpedig anélkül, hogy a szót magamnak kellett volna arra terelnem. Csupán egy odavetett közbeszólást kellett meghallanom: — „És a város központjában tulajdonképpen mire tartalékolják azt a sok, városképet csúfító foghíjas, üres telket?" A hang nem volt éppen barátságos. De a kérdés vajon nem fejezte-e ki sok más elégedetlenkedő véleményét is ? Hiszen a Marx tér, a Népköztársaság útjának belvárosi lezárása, a Kálvin tér — hogy csak a legexponáltabbakat említsem — vajon nem nagyon is bántó részletei az utcaképnek ? Hogyne nézné hát ezt az állapotot értetlenül mindenki, aki ezek távlati beépítési terveinek még csak a létezéséről sem tud. Mert csak azok láttán válhat nyilvánvalóvá, hogy mindhárom esetben oly nagyszabású városkép-kialakításra kerül majd sor, amely csak további — ma még teljesen irreális — bontások árán lesz megvalósítható. A vita ennek tudomásul vételével sem zárult le. Hiszen e terveket — mint többen vélték — részletekben is meg lehetne valósítani. Elvi érvek helyett ennélfogva ismét csak konkrét példát, de most már szükségszerűen negatív előjelű példát kellett városépítési gyakorlatunk igazának alátámasztására találnom. D _L'öven akad, sajnos, ilyen is. Elég volt közülük csak egyet — a Kossuth Lajos tér déli térfalának a beépítését — említenem. Mert ennek megoldása aligha fog közmegelégedést aratni. Pedig a tervek jóváhagyását többszöri hosszas tanácskozás, számtalan előtanulmány előzte meg. A szakvélemények kivétel nélkül éppen abban az egy vonatkozásban egyeznek meg, amely a közvéleménynek előreláthatólag a legkevésbé fog megfelelni. Abban a vonatkozásban t.i., hogy a térfal kiegészítése — bármennyire kialakultnak tűnik is annak régebben megépült neobarokk első fele — ma csakis a korszerű építészet szemléletében valósítható meg. Ezt követeli a funkció, az alaprajz és az architektúra becsületes összhangja. De ezt indokolja a gazdaságosság és az építési technológia is. A példa tehát nem éppen a szakfórumok és a nagyközönség véleményének zavartalan összhangjára utal. (Erre még várnunk kell egy ideig!) A hivatkozás azonban mégsem tévesztette céliát. Vagyis annak illusztrálását, mily végzetes következményekkel járhat, ha valamely nagyobb együttes kialakítására készített egységes terv nem valósulhat meg a maga idejében egyetlen ütem keretében teljes egészében. Hasonlóképpen a másik konkrét kérdésből — vagyis egyetlen épület felújítása, illetőleg mostoha sorsa adottságából — kiindulva, kiváló alkalom kínálkozott arra, hogy a szanálás bonyolult témaköréből sok mindent elmondjak. Bár a válasz ebben az esetben is elsősorban az érdekelt félnek szólt, mégis, a probléma egyéb vonatkozásaira is rávilágított. Ugyanis mindannyiuk számára nyilvánvalóvá vált, hogy az 5 —10 év múlva bontandó lakóházra valóban ésszerűtlen volna 40 — 50000 forintot költeni; ugyanakkor a rekonstrukció során is megmaradó épület teljes felújítása, éppen gazdaságossági szempontból, már ma halaszthatatlannak minősülhet. Szinte önmagától adódott a szanálást megelőző sokféle vizsgálat fontosságának a felismerése, vagyis annak a számtalan közreható tényezőnek a mérlegelése, amely a városépí-SZULY GYULA tés gyakorlatában a végső döntések kialakításának alapjául szolgál. A gazdaságosság, a lakásgazdálkodás, a társadalmi elvárások, a telepítéspolitika, az építési technológia, a közműépítés, nem utolsósorban a városesztétika mindmegannyi kérdése ez alkalommal is az érdeklődés gyújtópontjába került. Egyetlen téma volt csak, amelynek vitáját sokáig magam is halogattam, bár az utca emberének talán éppen erre vonatkozó véleményére voltam a leginkább kíváncsi. Mert szerettem volna tudni, mely kép alakult ki bennük a város való lényegéről, magáról a komplex város-fogalomról. Noha tisztában vagyok azzal, hogy ezt tömören meghatározni mind ez ideig senkinek sem sikerült, mégis, midőn egy alkalommal valaki mai építészetünk „sivár" voltát, városképeink „művészietlen" megjelenését kifogásolta a kérdés szinte önkéntelenül kiszaladt a számon: vajon a várost valóban nem tekintik egyébnek, mint utcaképek összességének? Vajon az emberek tudatában az tényleg sem több, sem kevesebb, mint épületek, utcák, terek, parkok és műtárgyak szép, vagy kevésbé szép, reprezentatív, vagy köznapi formában megjelenő együttese? A J. kérdést először mintha nem egészen értették volna. De azután örömmel állapíthattam meg, mint gondolkoznak el egyre többen az előttük lassan feltáruló, számukra újszerű megfogalmazáson. Láttam, mint bővül ki képzeletükben a város kerete, mint teljesedik ki annak tartalma, hogyan sokszorozódnak meg funkciói. Joggal remélhettem, hogy lassan-lassan maguk is megbonthatatlan együttessé ötvözötten fogják látni a természetes és az ember alkotta-alakította mesterséges tájat. Hittem, hogy előbb-utóbb képesek lesznek a várost mint olyan komplex adottságot elfogadni és szeretni, amelynek élete, mozgása, hangja, színei, fényei annak egymástól ugyanúgy el nem választható alkotó elemei, mint lakóinak mindennapi életformája, szokásai, öltözködése. És meggyőződésemmé vált, hogy végül is mindenki meg fogja érteni, mennyire időtlen, mily soha be nem fejezett valami a város. A város, amelynek múltja nem csak külsőségeiben konzerválódik, de hangulatában is tovább él. A város, amelynek minden korszerű részletében annak jelene formálódik. A város, amelynek jelene már magán viseli a harmonikusan ráépülő jövő legfőbb jeleit is. A sértett tanúja Ismerős vagy, pesti törvényházban, egy folyosón álltunk évekig. Bent ítélkeznek, mindjárt hirdetik. Köröttünk ügyvéd, tanú, ügyész. Kiszabatlan kezdődik büntetés; aki ebben az ügyben vádlott, itt öregedett meg. Van már bűnös, de még nem követett el tettet. Látni a szemeden, engem vádolsz, gondolatban készül vádirat, és nem tudod a bírákat összehívni, túlérzékeny sértett tanúja vagy. Létezésem, szerinted, törvénybe ütközik. Iktatószám alatti gondolat ha szavakba épül, terhet ró rám. Melléklépcsőn nyerek egérutat. 11