Budapest, 1971. (9. évfolyam)

8. szám augusztus - Heim Ernő: Városfejlesztés és közvélemény

Heim Ernő Vá rosf ej lesztés és közvélemény T JL. öbb mint négy évtizedes városépítővárostervező működésem alatt sokszor és sokféleképpen találkoztam a közvéleménynek munkánkra vonatkozó megnyilvánulásaival. Eleinte többé-kevésbé csak személytelenül. Hiszen e megnyilatkozások akkor még csupán a lakosság levelei útján jutottak el hozzám; megválaszolásuk, hivatali beosztásom folytán, ugyancsak feladataim közé tartozott. Később azonban — a számtalan ismeretterjesztő előadás alkalmával — a „szakember elefántcsonttorayából", ha tetszett, ha nem, le kellett szállnom. Mert bevallom, kezdetben meglehetősen idegenkedve fogadtam az általában naivnak tűnő, túlságosan szakszerűtlen és többnyire teljesen irreális ötletek felvetését vagy a türelmetlen, és a legtöbb esetben tökéletes értetlenségen vagy félreértéseken alapuló kritikai megállapításokat. Képtelen voltam megérteni, miért kell a laikus közönség dilettáns javaslataival behatóan foglalkoznom. Bosszantott, hogy például érvekkel, szakszerű okfejtéssel kell megmagyaráznom, miért nem értek egyet a Gellérthegyre tervezett és a Citadella kőanyagából megépítendő 60 emeletes toronyszálló gondolatával, vagy hogy miért tartom abszurdumnak a zsírból készített, hatalmas modellen bemutatott és a stockholmi városháza jó-rossz mását ábrázoló tanácsháza megépítését az Engels téren. De arról sem voltam meggyőződve, valóban feladatom-e olyan javaslatokra érdemi választ adnom, amelyek hol a Tabánban felépítendő Bártfa, hol a Kőbánya helyén létesítendő Eperjes rekonstrukciójával vélték a nemzeti érzés ébrentartását szolgálni. Arról nem is beszélve, hogy magam sem tudtam, mihez kezdjek egy idős, de igen jó szándékú volt tüzérezredes rendkívüli gonddal összeállított és a szakirodalom felhasználásával kidolgozott, terjedelmes, több száz oldalas, bőven illusztrált tanulmányával, amely a mai teljes Budapest lebontása után, a Duna két partján a világ „legtökéletesebb", utópisztikus elképzelésű metropolisának a tervét tárta elém. A fentiek természetesen csak kiragadott, de jellegzetes példái annak a talán félszáznál is több ötletnek és javaslatnak, amelyekkel az 50-es, 60-as években hivatalosan foglalkoznom kellett. Mégis, az ilyenfajta közérdeklődéssel szemben annak idején kialakult — enyhén szólva — tartózkodó idegenkedésem valójában nem is annyira ezeknek a bizarr elképzeléseknek a hatására, mint inkább azoknak a kissé kioktató hangú leveleknek a következtében merevedett meg, amelyeket olvasva néha már-már a magam elhivatottságába vetett hitem is megingott. Ezekben az írásokban ugyanis hol vállveregető leereszkedéssel, hol sajnálkozó jóindulattal, nemegyszer azonban meglehetősen nyersen kimondva adták tudtomra, hogy mindaz, amit mi — ti. a hatóság — csinálunk, magán hordja a teljes tájékozatlanság, a hozzá nem értés és az ügyefogyottság bélyegét. Ami ezekben a vádakban a legmeghökkentőbbnek tűnt, az az a tény volt, hogy valami igazat végül is mindegyikben fel lehetett fedezni. Mert gyakran igazuk volt abban az egy vonatkozásban — de kizárólag abban az egyetlen egy vonatkozásban —, amelyre a levél írója reflektorát éppen ráirányította. Azt nyilvánvalóan már nem is sejtette, hogy ennek a fényében láthatatlanná válik mindaz a nehézség és számos rejtett körülmény, amely az általa felvetett javaslatnak lehetetlen voltát, s rendszerint tökéletes abszurditását is maga után vonja. így azután ezeket a tanácsadó, vagy éppen hadakozó partnereket hamarosan olyanokként láttam, mint azokat a kuruzelókat, akik soha anatómiát, biológiát és fiziológiát nem tanultak, mégis minden betegségre csodatevő gyógyírt ismernek. Amint ugyanis az ilyenek képtelenek megértem, hogy az orvos hem alkalmazhat pl. gyomorbetegénéi oly, egyébként kiváló gyógymódot, amely ugyanakkor katasztrofális lehet a történetesen ugyancsak beteg májra, epére, vagy vesére — ugyanúgy hiába próbáltam egy-egy „tanácsadómnak" megmagyarázni, hogy az egyes városépítési feladatokat sem lehet környezetükből kiragadva és a rejtett összefüggéseket figyelmen kívül hagyva oly egyszerűen megoldani, mint ahogyan ő elképzeli. TT JL JLiába? . . . Talán mégsem! Mert egyegy alkalommal — elsősorban a személyes találkozásokon — mintha mégis sikerült volna érzékeltetnem, mily rendkívül komplexen összetett tevékenység a városépítés. Alintha egyikükmásikuk arra is lassan rádöbbent volna, hogy feladataink megoldásának mindenkor a funkció, a gazdaságosság, a technológiai lehetőségek, az időbeli koordináció, az esztétikai igények — hogy csupán a leglényegesebbeket említsem — egymásnak legtöbbször nagyon is ellentmondó követelményeit egyaránt ki kell elégítenie. Végül mintha egyre többek előtt kezdett volna nyilvánvalóvá válni, hogy az ilyen kompromisszumos megoldás, vagyis a komplex szemléletnek megfelelő optimum — és nem az egyetlen szempontból elképzelt maximum — kizárólag a sokfelé ágazó részletek, adottságok, lehetőségek és kölcsönhatások teljes ismeretében valósítható meg. Ennek a lassú folyamatnak a láttán mind világosabbá lett számomra, hogy a probléma lényegét éppen ezen a ponton kell keresnünk. Annak tudomásul vételével, hogy a meg nem értések, a végzetes félreértések, a mindkét részről tapasztalható már-már ellenséges türelmetlenség eredete abból adódik, hogy a szakember — éppen abban a bizonyos elefántcsonttoronyban — általában képtelen felismerni, mennyire közérdekűek feladatai, ugyanakkor mennyire nem feltétlenül közérthetőek annak szükségszerűen kompromisszumos megoldásai. Ez a felismerés akkor vált meggyőződésemmé, midőn a Főváros Tanácsa megnyitotta bemutató termét és ott a nagyközönség elé tárta Budapest és környéke általános városrendezési tervét. Itt ugyanis közel fél éven át szinte naponta alkalmam nyílt arra, hogy az „utca emberével" személyesen találkozzam. Kezdetben igyekeztem csupán észrevétlenül elvegyülni a napi 500 — 700 — egyidejűleg 100—150 — látogató közé, és mintha magam is csak érdeklődő vendég lennék, csatlakozni egy-egy kisebb csoporthoz. Kihallgattam beszélgetéseiket, megjegyeztem magamban kérdéseiket, felfigyeltem egy-egy érdekesebb észrevételükre. Azután — amint teltek annak lapjai — átnéztem a vendégkönyvbe írt bejegyzéseket. Ily módon hamarosan feltárult előttem a „közvélemény" a maga mindmegannyi tévedésével, ellenkezésével, csalódásaival, vagy éppen örömteli meglepetésével, reményeivel, felfokozott várakozásával. Végül megértettem, hogy a további elzárkózás és hallgatás most már nem csupán értelmetlen, de végzetes hiba is lenne. Meghatározott napokon tehát párbeszédet kezdtem a látogatókkal. Ekkorra már sokat tanultam a múlt tapasztalataiból, okultam az egykori kudarcokból. Tuda-9