Budapest, 1971. (9. évfolyam)

1. szám január - Tarjányi Sándor: Az 1920-as restauráció a Városházán

A különítményes terror áldozatának, Somogyi Bélának a temetése (A Kiscelli Múzeum gyűjteményéből. Harsányi József felvétele) Egy fővárosi alkalmazott ellen hozott fegyelmi ítélet jegyzőkönyve (A Fővárosi Levéltár anyagából. Szöllősy Miklósné felvétele) kívül szavazati jogot adott a hivatalból jelenlevő 27 tisztviselőnek is. Eltörölte viszont a virilizmust és a választásokat kerületenkénti, közvetlen, arányos, lajstromos választások alapján írta elő. Az 1920 júliusában megtartott törvényhatósági választásokon a keresztény nemzeti, ellenforradalmi jellegű polgári csoportok többséget szereztek. Az összes választók 47 %-ának szavazatával abszolút többséget kaptak, a 240 közvetlenül megválasztott bizottsági tagságból megszereztek 167-et; a különböző ellenzéki liberális és demokrata polgári csoportok pedig 73-at. Az SZDP a munkásság és a párt elleni atrocitások miatt nem indult a választásokon. A választásra jogosultak közül viszont több mint 160 ooo-en (35 %) nem vettek részt a szavazásban, amely nyilvánvalóan az ellenforradalmi pártokkal szembeni ellenszenvet, illetve a polgári ellenzék iránti érdektelenséget jelentette. („Szocializmus", 1922. márc. 112 — 6. o.) A választások után a többségi keresztény csoportokból létrejött a Keresztény Községi Párt, melynek az egész ellenforradalmi korszak alatt meghatározó szerepe volt a Városházán. A párt vezére Wolff Károly, az udvarnagyi bíróság volt elnöke, alvezérei a dzsentri-hivatalnok réteg képviselői és a konkurrenciától félő szabad értelmiségiek — mint Csilléry András fogorvos, Usetty Ferenc tanár, Petrovácz Gyula mérnök, Ernszt Sándor prelátus, Buday Dezső mérnök, Bednárz Róbert plébános, Frühwirt Mátyás keresztény politikus — és a céhes típusú keresztény iparos és kereskedő rétegek képviselői voltak. A „kurzus" jellemzője a munkásellenség, az antiszemitizmus, mindenféle haladó gondolkozástól való irtózás volt. Őket támogatták a külön színfoltot jelentő keresztényszocialisták, Huszár Károly és Haller István hívei; kezdetben a Friedrich István vezette csoport is, melynek tagjai később a jobboldali ellenzéket képviselték, és mind a kormánynak, mind a városházi vezetésnek éles bírálói voltak, főként a kívülmaradottak aspektusából kiindulva. A polgári baloldali ellenzék — elsősorban az 1918 előtti liberális városházi pártok maradványai, melyeknek bázisa a radikális értelmiség és a zsidó polgárság különböző csoportjai voltak — kezdetben nem tudta érvényesíteni számarány szerinti befolyását. A csoport szellemi vezére Vázsonyi Vilmos, vezetői Baracs Marcell, Gál Jenő, Fábián Béla, Bródy Ernő ügyvédek és Pakots József író voltak. Később hozzájuk csatlakozott a kezdetben kereszténypárti Rassay Károly is. A zajos antiszemitizmus, a megfélemlítés, az atrocitások a munkássághoz hasonlóan erősen sújtották ezt a réteget is, bár a forradalmaktól elhatárolták magukat. A kereszténypárti többség honfoglalása a Városházán megszilárdította az ellenforradalom uralmát. Polgármesternek Sipőcz Jenőt választották meg, 1920. szeptember i-én. Az alpolgármesterek és tanácsnokok közül kibuktatták a Bárczyféle szakembereket, és csak a kurzus odaadó híveit, mint Folkusházy alpolgármestert, Zilahi Kiss tanácsnokot hagyták meg. A tisztújítások során kicserélődött a Városháza vezetősége. A bizottságok összeállítása során kihagyták a demokrata ellenzéket; ez az ellenzék elégedetlenségének fő forrásává vált. A kurzus várospolitikájának lényege: a keresztény polgárság teljes kiszolgálása, előnyök biztosítása a számára; a krisztusi szeretet hangoztatása mellett a más vallásúak, főleg a zsidók kiszorítása mind a tisztviselői karból, mind az oktatás területéről, valamint az iparból és kereskedelemből. Ezenkívül a közszállításokból, korrupciós ügyletekből a fokozott részesedés megkövetelése. Eredményük : a pénzügyi egyensúly helyreállítása, mely a háborús gazdálkodás és a forradalmak alatti rossz gazdasági helyzet következtében teljesen felborult. Súlyosbította a helyzetet a nagyméretű infláció, a trianoni béke következtében lecsökkent nemzeti piac, a külkereskedelem szétziláltsága, a gazdasági pangás, a munkanélküliség. A kurzus-politika még tetézte a bajokat a tisztviselő elbocsátásokkal, a városi munkáknak szinte a nullára való visszaszorításával. Mindemellett nem vállalta az előző városvezetés külföldi kölcsöneinek terhét, s ezáltal a főváros pénzügyi helyzetét még a meglevőnél is rosszabb színben tüntette fel. A kurzus várospolitikáját osztályszempontok irányították, a vagyonos rétegek érdekében. Ugyanakkor demagóg módon azt hangoztatták, hogy pl. a kistelek tulajdonosok védelmében szüntették meg a telekértékadót, s hogy azért nincs építkezés, mert a telekértékadó sújtja a telektulajdonosokat. Adópolitikájukban az egész lakosságot érintő fogyasztási és forgalmiadó típusokat favorizálták a tehetősebbeket sújtó közvetlen adók helyett. A forradalom vívmányait lehetőleg azonnal megszüntették, kivéve egynéhány olyat, mellyel igen népszerűtlenné váltak volna (mint pl. az egységes városi villamosvasút szétosztása újra a részvényesek között, vagy a temetkezés községesítésének megszüntetése). Nagy viták után tértek napirendre e témák fölött, természetesen busás kártalanítások kifizetése árán. 1923. január l-én részvénytársasági formában alakult meg a BSZKRT, mely a kurzus-időszak legpozitívabb munkáját végezte a villamosközlekedés korszerűsítésével, az alsóvezetékes rendszerről a felsővezetékesre való áttéréssel, az elavult vonalhálózat kicserélésével. A kereszténypárti többség a Városházán — mind a törvényhatóságban, mind a tisztviselői karban — az egész Horthy korszak idején, az 1920-as restauráció eredményeként, a hatalom birtokosa maradt. Ha egyezkedésekre, engedményekre kényszerült is a későbbiek során, ezt a kezdeti előnyt végig meg tudta tartani és jellegét, befolyását, meghatározó voltát csak a negyedszázaddal későbbi társadalmi átalakulás szüntette meg.