Budapest, 1971. (9. évfolyam)

7. szám július - Büky Béla: Tallózás a budai és pesti névanyagban

Büky Béla Politikai változások - keresztnévváltozások Tallózás a budai és pesti névanyagban A „Tények, elvek és a mai budapesti keresztnévadás" (Magyar Nyelvőr. 1968. 2. szám) c. dolgozatunkban felvetettük annak lehetőségét: miért ne lehetne megszervezni azt, hogy a magyar közönség évről évre rövid statisztikai tájékoztatást kapjon a Budapesten vagy országosan leginkább kedvelt 10—15 keresztnév gyakoriságáról. Azóta meg is jelent egy-két ilyen irányú tájékoztatás. Most nézzük meg azt: mi rejlik a statisztikai számok mögött, milyen politikai pressziók, divathatások, kulturális áramlatok, esztétikai meggondolások mozgatják belülről keresztnévállományunkat oly irányban, hogy éppen az a statisztikai összkép lesz az eredmény, ami alkalmasint előttünk áll. Ha a keresztnévadás-indítékok eme mélyebben fekvő rétegébe akarunk belevilágítani, nem világíthatunk lámpánkkal össze-vissza, hanem egy-egy nyomot, egyegy útvonalat kell alaposan átkutatnunk, hogy aztán a jól átkutatott útitérképek mindig más-más térségre vonatkozzanak, és hogy egymáshoz illesztésük alkalmával az egész mélystruktúra átfogó képét adják. A mélybe ereszkedés egyik lehetséges útvonala az, ha összegyűjtjük azokat az adatokat, amelyek a politikai változásra bekövetkező keresztnévváltozás jelenségét világítják meg. Vizsgálódásunkat Budapest területére korlátozzuk. A római- vagy népvándorláskori Aquincum- ill. Sycambria-beli személynevek, mint ismeretes, folytatás nélkül maradtak. Túlélő népcsoport nem maradt, hogy a latin vagy a hun neveket e területen továbbvigye; a betelepülő magyarok viszont saját neveikkel jöttek, és eszükbe sem jutott ezeket latin, hun vagy egyéb névalakokra átcserélni vagy ezekhez idomítani. Hiszen, ha ilyesmire gondoltak volna, elsősorban a legfőbb vezér: Attila nevének magyar továbbvitelére kellene példákat találnunk. Ám hiába faggatjuk az Árpád-kori magyar személynévkincset, ez az anyag e vonatkozásban szótlan marad. A letelepülés után azonban hamarosan mutatkozik olyan politikai változás (a kereszténység nyugati formájának felvétele mellett való politikai döntés), ami néhány évszázad alatt szinte a teljes névkincs kicserélődéséhez vezetett. Az egyház eleinte nem tekintette elsődleges követelménynek a finnugor, vagy török etimonu „pogány" névről való lemondást, így sokszor, mint „Ákos óbudai prépost" esetében, még az egyházfiak is pogánynevűek. De miért is üldözte volna az egyház a pogánynevű, ám egyébként a nyugati kereszténységi formát hűen követő személyeket, amikor sokkal nagyobb bajokkal: a kereszténység bizánci formája befolyásának visszaszorításával volt elfoglalva. Ez sikerült is. Hierotheosz-ról, a magyarok közé kirendelt bizánci missziós püspökről szinte semmit sem tudunk, csakúgy, mint feltehető utódjáról, Theofülaktoszról (vö. Moravcsik: Bizánc és a magyarság. 54—55). Az ország számos pontján, pl. a Szerémségben, Erdélyben vagy a Veszprém völgyben fennmaradtak a bizánci befolyás nyomai, ám Buda, Óbuda és Pest térségében, a Demeter, Alexius, Basileus, Konstantinos, Anasztázia stb. jellegzetesen bizánci hatásra utaló nevek még csak elő sem fordulnak; a még itt-ott mutatkozó „pogány" nevek mellett annál jellegzetesebb a kereszténység nyugat-európai változatára utaló nevek kultusza. A XV. század folyamán a nyugat-európai kereszténységnek a „pogány" nevekkel kapcsolatos engedékenysége megszűnt (amit egy évszázaddal később, a Tridenti Zsinat írásban is rögzít). Ez idő után, de különösen a Bizánc eleste (1454) utáni évek teljes nyugati orientációja bekövetkeztével a Buda környékén birtokügyben pereskedő „Apor nembéli Aba", vagy 1235-ben a Szent Antalról elnevezett pesti kolostorban végrendelkező „Búzád bán", vagy más hasonlónevú'ek esetleges budai vagy pesti ilyennevű utódairól, nevüket öröklő leszármazottai król már nem hallunk. Mindössze egyetlen finnugor eredetű név maradt meg: a Farkas. Az 1189 előtt Óbudára, majd később a budavári telkekre betelepülő, és ott fejlett német városi kultúrát kialakító németekkel szemben (akik rengeteg nyugati martirológiumi nevet, köztük számos germán eredetű névformát használtak) az ugyancsak betelepülő magyarok névhasználatuk önállóságát — amennyiben erre egyáltalán következtetni lehet — úgy akarták fenntartani, hogy kitartottak a magyarok által korábban kedvelt „egyszerű" neveknél: az apostolok, evangélisták, arkangyalok és segítőszentek névkultuszánál. Emellett sok volt közöttük az Imre, valamivel kevesebb a László, akik nemzeti érzéstől vezettetve is kaphatták nevüket. A nők között viszont a Margit meg a Katalin volt gyakori. A németek sajátos névkincsében jellegzetes a Wolfgang, a János név számtalan német változata, a Martin, a Niklas, a magyar György német megfelelői stb. Buda városának ekkori, XV. sz. végi és XVI. sz. eleji névadási szokásait nem nagyon zavarta meg az a nagy politikai és kulturális centrum, amely a polgári lakosok utcáitól, tereitől, templomaitól és elővárosaitól független életet élt — a Várhegy déli részén, a királyi udvarban. A magyar és német polgárcsaládok és patríciusok élték a maguk meglehetősen zárt életét, amit a családi-rokoni kapcsolatok, örökösödési kötelékek stb. jobban befolyásoltak névadásilag, mint a humanista eszmék, melyek pedig néhány száz méterrel odébbról sugároztak. 1541-ben, Buda török kézre kerülésével fordult a kocka. A németek, valamint a tisztségviselő vagy gazdagabb magyarok elmenekültével a magáramaradt köznép egyre inkább az adott helyzetnek megfelelően használta a neveket. Á török ugyanis minden keresztény felekezetet jobban tűrt, mint a katolikust; ha tehát valaki megmaradt is katolikusnak, a hivalkodóan katolikus, esetleg egy pápára utaló nevet, mint Sixtus, Calixtus, vagy a női nevek között a Mária nevet, el kellett kerülnie. A protestáns névadási szokások inkább érvényesülhettek, így pl. az ószövetségi nevek gyakoribbá váltak. Nem egy magyar, szorult helyzetében, a mohamedán hitre tért át és nevet is változtatott; számos Mehmed, Murád neve mögött tulajdonképpen magyar személy áll. így van például török neve Jahja Jazichi-nek, a budai, török szolgálatban élő magyar íródeáknak is, aki azonban megtartotta keresztény érzületét, mint Pethő János várkapitányhoz címzett titkos levelében írja: „A császár dolgában, a vezérek és bégek dolgában soha titkon oly hír nem jöhet, hogy én nagy hamar meg nem értem, azért én szegény keresztényeknek oly javát akarom, hogy szinte enmagamnak én erről többet nem merek Nagyságodnak írnom." 1686-ban ismét fordul a politika: a török elveszíti Budát, valamint Pestet, és szorul kifelé az országból. A várat védő budai törökök vagy elesnek vagy fogságba esnek. A nem-török budai lakosok, közöttük sok zsidó is, akik nem pusztultak el a harcok viszontagságaiban, elmenekülnek, másutt keresnek otthont. Budát szinte teljesen, Pestet részlegesen német telepesek szállják meg, magukkal hozva egy keveréknévadást; mivel igen eltérő helyekről betelepülőkről van szó. Egyre inkább kezdik felvenni a Habsburg-uralkodóház kedvenc családi neveit, az ultra-katolikus neveket, mint Terézia, Mónika; a rokokó névadás nyugaton már elterjedt hosszú névösszevonásait, az Annamáriát, a Rozamáriát, és a Máriával összkapcsolt megannyi egyéb nevet; de legfőképpen a Máriát, önmagában. Míg a törökkori Budán szinte ismeretlen a Mária név, most minden negyedik nő Mária lesz. A visszafoglalás után egy ideig Budán 43