Budapest, 1971. (9. évfolyam)

7. szám július - Büky Béla: Tallózás a budai és pesti névanyagban

alig volt magyar, alig hallatszott magyar szó, a pesti magyar lakosság azonban jelentős volt. A német kolonizáció lendületét a kuruc háborúk kora kissé lelassította. Pesten polgári áldozatai is voltak az átvonuló kurucoknak, de 1711 után újabb fellendülés következett. Ám a várost nem lehetett elzárni a betelepülők elől; a német és a magyar lakosság aránya az utóbbiak javára eltolódott. Hamarosan kezdetét vette a két csoport közötti versengés, ami több vonatkozásban sajátos színezetet öltött: sok magyarországi német, ún. Ungardeutsch a magyarok mellé állt, az újonnan kívülről jött németekkel szemben. De még a külföldről beszármazott családok leszármazottai is sokszor magyarérzelműekké váltak, így pl. Landerer Mihály, budai nyomdász, aki a Martinovics-féle összeesküvésben vett részt, vagy Landerer Lajos pesti nyomdász, aki Kossuth bankjegynyomdáját is vezette a szabadságharc alatt. Ha a Wesselényi-összeesküvés, vagy később a Martinovics-féle köztársasági mozgalom nem jártak is sikerrel, a németes névadás hegemóniája megtört, nem is annyira e nyílt politikai mozgalmak hatására, mint a rejtettebb, inkább kulturális színezetű mozgalmak: a felvilágosodás, a nyelvújítás, a magyar nyelvű színjátszás hatására. Ez utóbbi sokszor éppen Pesten érvényesült, pl. a legelső magyar színtársulat tevékenysége nyomán; mi sem kézenfekvőbb tehát, hogy az átalakulást a budai és a pesti névadás is megérezte. Az első magyar színészek sokszor erősen magyarosították darabjaikat, Kutzebue és mások német nevű szereplőit magyarosra keresztelték. Néhány évtizeddel azután, hogy az első magyar színészek az 1790-es években feltűntek, az 1686-ot közvetlenül követő német vagy osztrák ihletésű névadási szokások már feledésbe mennek. A Kálmán, Béla, Gejza, Gyula, László nevek gyakoriságát látva, Széchenyi örömmel kiált fel a Hitel-ben (1830.74.1.): „Hány régi szép magyar név jeleli már hazánk serdülő fiait." A világosi fegyverletétel nem olyan irányban hozott változást, mint gondolnánk. Korántsem történt a Habsburgház családi szokásaihoz, vagy a Budára, Pestre betelepített Bach-korszakbeli tisztviselők névadási szokásaihoz való igazodás, ellenkezőleg: Béccsel szemben hallgatólagos, de meglehetősen széles körű titkos ellenállás folyt. E szellemnek megfelelően egyre több újszülött kap Lajos és Sándor nevet, Kossuth és Petőfi iránti rajongásból. Furcsa ellentmondásként a Ferenc név is divatossá válik, nem annyira Ferenc József nevének hatására, mint a Kossuth Ferenc iránti szimpátia révén. Ugyanakkor minden jobbérzésű magyar elkerüli az árulónak tartott Görgeyre emlékeztető Artúr nevet. 1872—73-tól, Buda és Pest egyesítésétől kezdve már csak budapesti keresztnévadásról beszélhetünk. Ekkorra a kiegyezés, de más folyamatok hatására is, az éles magyar—osztrák szembenállás enyhült. Hogy mennyire megbékélt a két nép, azt a mesterségesen mammut-ünnepséggé formált millenniumi események, Ferenc József császár és király budapesti látogatása, magyar nyelvű beszéde, magyar emlékkönyv-bejegyzése is hivatott dokumentálni. És valóban, a nemzetiségi ellentét, még ha a német eredetű budai családok jobban szerették is a József, az Erzsébet, a Ferdinánd, a Rudolf, a Valéria, a Lujza neveket, mint az Aladár, az Ákos, az Árpád, a Béla, a Gyula neveket vagy a mesterségesen kispekulált magyaros, díszes neveket, mint Jolánka, Lenke, Fehérke, Győza, Szilárda, Etel, Melinda stb., azért köztük és a magyar családok között az ellentét már nem volt olyan erős. Sőt, a magyar családok sokszor éppen a Habsburg-családból választottak nevet, nevezetesen az Erzsébetet, a királynő legendás magyar-szeretete következtében. De ugyanakkor egyre élesebb formát öltött a lakosságon belül egy másik ellentét: a szociális, a társadalmi osztályok, rétegek közötti, amelynek immár névadási következményei is mutatkoztak. A Tanácsköztársaság alatti keresztnévadási szokásokra gondolunk. Az előkelő, gazdag családok körében 1919-ig elég magas százalékban a császári udvar névadási szokásai voltak irányadók. A Tanácsköztársaság idején ezeket az arisztokratikus névadási szokásokat kerülendőknek tartották, így a Ferdinánd, a Lipót, a Károly, a Rudolf, a Gizella, a Mária Valéria névkapcsolat, a Mária Lujza névkapcsolat, a Zsófia stb. nevek visszaszorultak. Érdekes, hogy a József név — talán, mint divatnév — nem vesztette el népszerűségét még ekkor sem. A nemzeti múlt kiemelkedő alakjait idéző nevek is nagyon népszerűek; így az egyik leggyakoribb, 1919. március 21 — augusztus 1 között bejegyzett budapesti név az István és a László, valamint fennmaradt a már korábban elterjedt Lajos név divatja, és az Artúr név kerülése. Ám mindezen kultúrpolitikai szempontból pozitív jelenségekkel szemben, néha a korábban legelnyomottabb néposztályok tagjainál a legelőkelőbb nevek iránti olthatatlan érdeklődés nyomait tapasztaljuk: a napszámosok, köztisztasági alkalmazottak leányai sokszor valósággal grófi nevekkel csillognak. A Horthy-korszak folyamán, különösen a II. világháború éveiben, amikor a származás elvi kérdéssé vált, a családnév és annak ősi alakja igen lényeges értékelési alap lett: ezzel lehetett bizonyítani az „eredet" tisztaságát. Melich János akadémikus hagyatékában, az Akadémia névtudományi bizottságának működését bemutató számos dokumentum maradt arról, hogy különféle személyek kérték családnevük etimológiájának megfejtését. De térjünk vissza a vezetéknevekről a keresztnevekre. Az ún. „ősmagyar" nevek divatja, ami — jóllehet egy Lengyel Zoltán nevű szerző már 1917-ben buzdított ilyen irányban — a Horthy-korszak 40-es éveitől kezdődően öltött rendkívüli méreteket, szintén az „ősiség" és a „fajiság" eszmeköréből táplálkozik. A Botond, a Huba, az Előd, az Eörs, a Szabolcs stb. azonban mégsem váltak fővárosunkban tömegnevekké. Ebben része van a budapesti lakosság szélsőségektől való ösztönös tartózkodásának. Inkább a vallási színezetű neveket elevenítették fel; és ez a vallási színezet gyakran egy kis magyar történelmi levegővel is keveredett. így lettek a Horthy-korszak leggyakoribb férfineveivé az Árpád-házi királynevek, így lett leggyakoribb keresztnév a László. Egyes ószövetségi nevek divatja is a Horthy-korszakkal datálódik. A református és egyéb protestáns egyházak is kiemelkedő támogatásban részesülvén, a körükben használatos ószövetségi nevek, mint Ádám, Dániel, Eszter, Éva, Zsuzsanna — különösen a székelyeket is érintő határmódosítások után — kifejezetten kívánatossá váltak. 1945-ben ismét rendkívül mély átalakulás tanúi vagyunk: egy csapásra teljesen megszűnt a Valter, a Konrád, a Szigfried, a Kornél, a nők körében az Erika és a Rózmari nevek használata, melyek 1945 után közvetlenül meglehetős feltűnést keltettek volna az anyakönyvezés alkalmával. E nevek közül 25 év alatt pusztán egynek, az Erikának sikerült kiemelkednie a gyanúnak e légköréből; a többi név is veszített már „megbélyegzettségéből", de előfordulásuk ettől még nem lett gyakoribb. 1945 után az ún. „ősmagyar" nevek is gyanúsak lettek; ezzel szemben a budapesti keresztnévkincset — miként azt az 1945. évi VIII. kerületi anyakönyvekből tudjuk — néhány tucat szláv név frissítette fel. Sokszor a szláv nevű újszülöttek, a Natasa, a Szonja, az Igor, az Iván, a Szergej-nevűek egyik szülője orosz, ukrán származású volt, és ezért jelentkezett a szláv név; de volt olyan eset is, amikor két magyar szülő szimpátiatörekvésből adott ilyen nevet gyermekének, hasonlóan ahhoz a franciához, aki itt született leányának Hungarica nevet adott. A vallásos hangulatot ébresztő nevek számában is mélyreható volt a változás; a csökkenés csak később mutatkozott. Eleinte, 1945-ben inkább a növekedés tanúi vagyunk: a háborús megpróbáltatásokkal szembeni védelemkeresés sok szülőt a vallásban nyerhető vigasz felé sodort. A Mária név, mint védőnév, sokszor még a fiúgyermekek nevének végére is odakerült. Számos vidéki, mondhatnánk kifejezetten „plebejus" név szintén rendkívül gyakorivá vált, mint pl. a későbbiekben a Zsuzsanna és a Katalin. Napjaink keresztnévadását ismét új szokások és elemek színezik, ám elhibázott lenne a mai keresztnévdivat alakulásában messzemenő politikai befolyásolást és determináltságot kimutatni. Ma inkább a divatnak, az esztétikai hatásnak, a jóhangzásnak van irányadó szerepe. Az elmondottak tanulságát leszűrve megállapíthatjuk, hogy a politikai meggyőződés, vagy politikai elővigyázatosság hatására jelentkező felépítmény-változások (életmód, címzés, megszólítás, öltözködés, társválasztási elvek) sorában előkelő helyet foglal el a név, mint a politikai változásokra érzékenyen reagáló elem. Ha a magyar onomasztika ilyen irányú kiaknázási lehetőségeit nézzük, e kulturális kötöttségű alkalmazkodási manőverek nyomon követésében alig találunk jobb területet, mint a budai, óbudai és pesti, ill. később budapesti lakosok névösszeírásának, anyakönyveinek anyagát. 44