Budapest, 1971. (9. évfolyam)

7. szám július - Gerö Győző: Ipar, kereskedelem, mindennapi élet török-Budán

törökkori Budán az ősi fazekasmesterség forma- és mintakincsében, amint ezt e kor ötvös tárgyain is megfigyelhetjük. Az új mesterségek és formák meghonosítása következtében a hódoltság korában a magyar nyelv török jövevényszavai igen elszaporodtak; ma már a legtöbbről csak kevesen tudják, hogy ezek a másfélszázados török uralom emlékeit őrzik. Tímár-negyed a Tabánban A bőripar — amely eredetileg az araboknál állott igen magas fokon — elterjesztésében a törököknek nagy szerepe volt. Az egyes bőrfajták — amelyek elsősorban a kikészítés módját illetően különböztek egymástól — közül a híres kordován és a szattyán elnevezésűek az arab eredetre utalnak. Csizma szavunk szintén a török közvetítésével hozzánk eljutott arab szó, amely a „dzsazama" tőből származik; annyit jelent, mint valamiből egy darabot levágni. A bőriparban ma is használt szavaink közül a dikics, a csiriz szintén török eredetű, míg a lábbelik egy fajtáját jelölő papucs szavunk a törökbe a perzsából átszármazott jövevényszó. A bőripar jelentős szerepet játszott a török Buda gazdasági életében. Különösen a bőr kikészítésével foglalkozó tímárok voltak itt nagy számban: műhelyeik a falakon kívül — a Rácz és a Rudas fürdők környékén —, a Duna-part közelében voltak. A törökök ezt a városrészt „Debbágkháne" városrésznek nevezték, ami tímárműhelyt jelent. Ennek emlékét őrzi a mai napig használatos Tabán elnevezés is. A tőrök és a balkáni lakosság igényeit kielégítendő, ugyancsak számos fémműves iparos telepedett le a városban, akik új technikát honosítottak meg a vasnak, de különösen a réznek, az ónnak és ólomnak a feldolgozása illetve felhasználása tekintetében. Amíg azonban akár a bőriparhoz, akár a fazekassághoz szükséges nyersanyagok a helyszínen kellő mennyiségben rendelkezésre állottak, addig a fémeket a birodalom távolabbi — elsősorban a szerbiai és boszniai — részeiről kellett beszerezni, amelyeket leginkább az olcsóbb és ez időben biztonságosabb vízi úton, hajókon hoztak fel Budára. A felső-magyarországi bányákból a szállítás — épp a bizonytalan határok miatt — nagyobb nehézségekkel járt. Kovácsok és rézművesek A kovácsmesterségnek — melynek művelői között a törökök mellett balkáni mestereket is találunk — számos ága volt képviselve nemcsak Budán, de a magyarországi török tartomány más nagyobb városaiban is. Voltak kardkovácsok, puskacső készítők, páncélkészítők; e fegyverkovácsok mellett megint mások készítették a patkókat; s külön voltak a késkovácsok, a szögkovácsok. Ez utóbbi mesterséget elsősorban a cigányok űzték, A rézművesek — akiknek helye a XVII. század végén a várban, a mai Szentháromság utcában volt — elsősorban a török háztartások mindennapi használati tárgyait — edényeit és eszközeit — készítették. Itteni működésükről nem annyira az írott források, mint a budai vár feltárása során előkerült készítményeik adnak bővebb felvilágosítást, valamint az a leletegyüttes, amely még 1928-ban került elő a vasúti összekötőhíd pesti hidfőjénél. Ez a 29 darabból álló együttes jó keresztmetszetét nyújtja egy török háztartás rézedény-készletének. A török rézedények igen nagy formagazdagságot mutatnak, s gyakran díszítettek is. Közülük csak néhányat mutatunk be, amelyek a legjellegzetesebbek: a kannákat, üstöket, tálakat és tálcákat. A kannákat vörösréz lemezből és több darabból kalapálták ki, illetve illesztették össze. Alakjuk körte vagy gömb formájú, két oldaluk gyakran kissé nyomott; az egyik oldalon a kanna testéből kiöntőcső ágazik ki, a másik oldalon pedig a peremből vagy az alatt induló fül csatlakozik. Ezt az edényformát — amelynek eredete a fazekasok agyagedényei között keresendő — a törökök ibriknek nevezték. A különböző nagyságú kannák és kisebb korsók oldallapjait vésett növényi ornamentika vagy felirat díszítette. Eredetileg félgömb, vagy kissé felfelé csúcsosodó fedő is tartozott hozzájuk, amelyet a fülhöz lánccal erősítettek oda. Belsejüket és az edény külső falát is vékony ónréteggel vonták be. Jelentős számú a különféle nagyságú és rendeltetésű tál és tányér, amelyeknek egyik sajátos típusa a keskeny talpgyűrűvel, vagy hengeres testű talppal ellátott tál. Ugyancsak jellegzetes edénytípust képvisel a magyar bográcshoz hasonló, de nem kihajló, hanem egyenes peremű üst, az ún. „kazán", amelynek fülét szintén rézből kovácsolták. Belseje ennek is ónozott volt. A magyarban használatos tepszi törökül a kör alakú és nagyméretű tál neve volt. Fazekasság Valamennyi eddig említett iparág termékeit messze felülmúlták menynyiségileg a budai fazekasok készítményei. Edényeik és azok díszítései igen nagy változatosságot mutatnak; több akkori forma és díszítőelem a mai népi fazekasságnál is megtalálható. A török fazekasság helyi készítményei közül — az ásatások, illetve az előkerült leletanyag alapján — a legnagyobb számban a talpastálak és a kiöntőcsöves ibrikek, valamint a korsók szerepelnek. Az igen változatos alakú és méretű talpastálaknak a belső felét zöld vagy sárgásbarna máz fedi a leggyakrabban, de vannak ún. folyatott mázzal és bekarcolt mintákkal — sgraffitóval — díszítettek is. A korsóknak egy része csak belül mázas, illetve kívülről a száj és a váll egy részén. Gyakori a kívül teljesen mázatlan is. Az előkerült emlékanyagban találkozunk a fazekasok másfajta készítményeivel is, így a mindkét oldalon mázzal bevont ivócsészékkel — findzsákkal —, a különféle nagyságú gyertyatartókkal, amelyeket részint színes mázzal, részint pedig vörös földfestékkel vontak be egy szakaszon. Ugyancsak a fazekasok készítették azokat a virágcseréphez hasonló, belül mázas kályhaszemeket is, amelyek a török házak kemencéhez hasonló kályháinak oldalfalaiba voltak beépítve. Ezekhez hasonlókat a balkáni területeken még a század elején is használtak. A jellegzetesen török fazekaskészítmények mellett megtaláljuk a balkáni eredetű, de már helyileg készült „bosnyák" kerámiát is. Ezek az edények — a legtöbbje fazék — primitívebb módon, kézikorongon készültek. Az edényen olykor fenékbélyeget is találunk, mellyel a fazekasmester készítményét megjelölte. Jellemző darabjai ennek a „bosnyák" fazekasságnak az ún. sütőharangok és a hozzájuk tartozó, középen lyukas tálak. Ötvösök, kőfaragók, fafaragók Az említett mesterségek mellett még más iparágak képviselőit is megtaláljuk Budán. így bizonyára itteni ötvösök voltak a készítői azoknak a feliratos török gyűrűknek és pecsétnyomóknak, amelyek részint véletlenül, részint pedig az ásatások alkalmával kerültek felszínre a város különböző pontjain. A kőfaragók emlékeit a hajdani török temetők számára készült turbános sírkövek, valamint az egyes épületek — mint a fürdők, vagy Gül Baba türbéje - faragott részletei őrzik. De tudjuk, hogy voltak itt ácsok, s bizonyára a finomabb fafaragáshoz értő mesteremberek is, akik pl. a dzsámikhoz szükséges belső berendezési tárgyakat is készítették. Arról viszont már kevésbé van tudomásunk, hogy mennyire volt egyáltalán elterjedve Budán és általában az egész tartomány területén is — a szőnyegkészités, avagy a hímzés mestersége, minthogy ezeknek egyetlen itt készült hiteles emléke sincs. A textilművesség egyik ágára — nevezetesen a posztókészítésre — vonatkozóan egyetlen utalást találunk Evlia Cselebinél, aki megemlíti, hogy „az itteni zsidóasszonyok saják nevű posztót szőnek, mely más országban nincs." A középkori magyar céhekhez nagyjából hasonlóan, a török iparosokat, illetve azok szakmai életét a mühteszib aga vezetése mellett a testületi szervezetek fogták össze. Az egyes iparágak sokrétűek és gondosan szétválasztottak voltak, s azok mindegyike külön csoportot alkotott. Az iparosok műhelyei, illetve gyakran a műhellyel szorosan összefüggő boltjai a szűkebb szakmai csoportot figyelembe véve — és a könnyebb ellenőrzés miatt is — egymás mellett helyezkedtek el. Ennek az elhelyezési módnak a nyomán alakultak ki a bazárban az egyes szakmáknak megfelelő utcasorok. Az egyes iparágak mesterlegényei szigorú fegyelem alatt állottak és közös nevelésben részesültek. Ezeknek a még nőtlen legényeknek a szállásait a törökök „bekjár odalari"-nak, azaz a nőtlenek otthonának nevezték. A magyar nyelvben azután a „bekjár"-ból betyár lett, s a szó jelentése is megváltozott. Az iparosok saját készítményeiket rendszerint maguk árusították, tehát Utcai édességárus (1789) Török tábori kovács (XVII. sz. vége) Utcai sörbetárus (XVIII. sz. vége)