Budapest, 1971. (9. évfolyam)

7. szám július - Hernádi Miklós: Téli gondról — idejekorán

A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben úri süvölvényekből, fiatalemberekből bandák alakultak, hírhedt tagokkal és még hírhedtebb vezérekkel. Az egyik főkolompos Ráth Károly budapesti főpolgármester hasonnevű fia volt, aki később „nyugalomba vonult", Bécsbe költözött, ahol már csak szelíd lóversenyszenvedélyének hódolt. Vagy Kosztka Emil főorvos, aki zaklatott életére egy golyóval tett pontot, vagy Kellner Kálmán, illetve Tóth Miska és társai. Jöttüknek hírére már előre dörzsölte kezeit a kávés, hogy a duhaj kodások közben kiszakított, molyrágta függönyök, eltört csillárok és szétvert ócska edények helyébe újakat vehet! A kávéházi botrányoknak aztán rendszerint a rákospalotai erdőben lett folytatása — hiszen egy-két lovagias ügy mindig született e kávéházi vígalmakból. Az ilyen párbajokat pisztollyal és kétes hölgyszemélyek társaságában bonyolították le. Közben a rendőrség asszisztált, hogy az urak passzióját senki se háborgassa. Akárcsak pár évtizeddel később, amikor húsz detektív vigyázott a budapesti vívóterem bejárata előtt, hogy Magyarország aktív belügyminiszterének párbajozó kedvét senki el ne ronthassa. Hiába mondta ki egy tüzértiszti becsületbíróság még 1911-ben, hogy krakélerek provokációit nem kell eltűrni, sőt az üyen izgága fráterek nem párbajképesek! Budapesten és vidéken — az első világháború idején és a két világháború között — az utcai járókelő cilinderét, a kávéházban békésen olvasó polgár szemüvegét összetörhették, vagy provokálóan a sétáló lábára léphettek. Az inzultált embernek még csak tiltakozni sem volt ideje, már gúnyos mosollyal névjegyet nyújtottak át neki. Az illető ezek után kitehette magát annak — ha a sértést nem akarta lenyelni —, hogy a sértések tetejébe még egykét sebet is kapjon. Az enyhe magyar törvények és rendeletek szinte bíztattak a párbajra. Ha az ügy mégis bíróság elé került: a provokátor, aki miatt emberek esetleg életüket vesztették, néhány napi összkomfortos államfogházzal megúszta. Arany János „úri lócsiszárai" elől nem mindig lehetett „félreállni". Nem véletlen, hogy a türelmes Krúdy Gyula is két párbajt kényszerült vívni. Első párbaját rendkívül durva provokáció előzte meg. Szentkirályi rendőrfogalmazó, aki gyakran volt illuminált állapotban, egy alkalommal sértegetni kezdte az írót. A rendőrfogalmazó egy huszártiszt társaságában volt. Amikor a huszárfőhadnagy Krúdy egyenes felszólítására sem lépett közbe, Szentkirályi vérszemet kapott és meg akarta ütni az írót. Krúdyt elhagyta türelme és torkonragadta a garázdát. A rendőrfogalmazó kardot akart rántani. Krúdy olyan mozdulatot tett, mintha pisztolyát akarná elővenni. A krakéler erre megijedt és elszaladt. Krúdy ezután provokáltatta Szentkirályit és párbajban meg is sebesítette. Itt jegyezzük meg, hogy a magyar írók között jónéhány akadt, aki párbajt vívott: Osvát Ernő, Herceg Ferenc, Hatvani Lajos, Szomaházy István, Szabó Dezső stb. 6 hét alatt 200 párbaj A két világháború között a politikai párbajok száma lényegesen csökkent. Az első világháború előtti és a kurzusidők krakélereinek csillaga is leáldozott. Helyüket mind nagyobb számmal foglalták el azok a párbajozók, akik az említett harmadik kategóriába tartoztak. Báli lekérések, tyúkszemrelépés, félreértett megjegyzések és más jelentéktelen okok párbajokat vontak maguk után. Ezeknek a párbajoknak a száma azután meghaladta az előző két kategória fénykorának az adatait is. így pl. 1925 első hat hetében 200 párbajt vívtak Budapesten. Egy 1924-ből származó statisztika szerint abban az évben a párbajok 65%-a báli lekérésből, 20%-a becsületsértési ügyből, 5%-a másokért való kiállásból és 10%-a egyéb okokból következett be. Párbajt vívtak olyan ismert személyek mint Beöthy László színigazgató; vagy Fuchs Jenő, a kétszeres kardvívó világbajnok és Santelli Italo, a vüághírű vívómester. (Ez utóbbiaknak, mint „profiknak", csak a pisztolypárbajt engedélyezték.) Amíg az első világháború előtt a párbajozók óriási többsége mágnásokból, gazdag polgárokból, katonatisztekből, képviselőkből és újságírókból tevődött össze, a két világháború között már szép számmal párbajoztak kisiparosok és kiskereskedők is, mert úgy vélték, hogy ha valaki üzleti tisztességüket kétségbevonja, előkelőbb, ha a vívómesterhez és nem az ügyvédhez fordulnak tanácsért. Két illatszerész például azon veszett össze, melyikük adja olcsóbban az eredeti párizsi árut. Két fakereskedő azért vívott egymással, mert az egyik azzal vádolta társaságban a másikat, hogy elcsalta legjobb vevőjét. 1924-ben még hat kereskedő vívott hasonló okok miatt párbajt a konkurenseivel. A húszas évek folyamán két gimnazista is párbajozott: féltékenyek voltak egymásra egy lány miatt. Mindketten jól fejlett fiúk voltak és a párbajsegédek még csak nem is gyanakodtak arra, hogy iskolásoknak szekundálnak. Különben mindkét gimnazista jól vívott és sebesülés nem történt. Külföldiek párbajai — Pesten A párbajok igen költséges passziót jelentettek. A hosszabb ideig Budapesten tartózkodó külföldiek is nem egyszer rákaptak erre a szokásra, noha otthon eszük ágába sem jutott volna ilyesmi. Beszéltek pl. olasz kereskedőkről, akik — mivel Olaszországban tilos volt a párbaj — itt verekedtek meg egymással. A húszas években egy török alattvaló egy magyar politikust provokáltatott; egy amerikai is megvívott az egyik magyar közéleti férfiúval. A legtöbb külföldi szemében azonban a párbaj nem öregbítette Magyarország jóhírét. Ahogyan a magyar állami és társadalmi elmaradottságot a munkanélküli segély hiánya, vagy a tízórás munkaidő is jelentette, ugyancsak az elmaradottsághoz, annak operettszerű megnyilvánulásaihoz tartozott a báli lekérés tapintatlan szokása, meg a dühödt párbaj szenvedély. Mindkettőt szinte speciális magyar szokásként emlegették. 39