Budapest, 1971. (9. évfolyam)

7. szám július - Hernádi Miklós: Téli gondról — idejekorán

Dr. Szalai György Régmúlt párbajok Ny. Józsa ügyvéd, kit halált okozó párbajban bűnösnek talált a budapesti bíróság és 4 havi fogságra, valamint az ügyvédség elvesztésével büntette, az utolsó szó jogán a következőket mondotta a bíróság előtt: „Elfogadám, mivel nem volt bátorságom dacolni a társadalomban bevett becsületbeli fogalmakkal; elfogadám, mert nem volt bátorságom elvállalni az eléggé súlyos kihívás el nem fogadásából reám háruló és az egész életre kiható következéseket. Mondom, nem volt erre bátorságom, mert szerintem bizonyos körülmények között több bátorság kívántatik egy kihívás visszautasításához, mint elfogadásához, és megvallom, én a bátorság ilyen magasságára nem tudtam emelkedni, habár ezáltal egyszersmind tettleg jöttem ellentmondásba elméleti nézeteimmel ..." És vívták ezt a párbajt azért, mert Ny. Józsa ügyvéd és N. Ignác földbirtokos között 1857-ben nézeteltérés támadt azon, hogy a Gautier Margot előadásán, a második felvonásban a színpadon volt-e ágy, vagy sem. A két „úr" egymást lecsirkefogózta, majd a békítési kísérletek meghiúsulása után a budai hegyekben éles kardokkal párbajt vívott, melyben N. Ignác életét vesztette. Halálbüntetés a bajvívókra A középkorban, majd az újkor fordulóján még királyi rendeletek egész sora tiltotta a párbajt Európa-szerte. IV. Henrik 1602-ben halállal büntette a párbajozókat s utódai sorra megújították rendelkezését. Hiába. Jellemző a kor felfogására, hogy bár Rousseau és Voltaire erőteljesen ostorozták a párbaj szokását, de ők maguk is éltek annak lehetőségével, ha sértve érezték magukat. Magyarországon az első párbajellenes rendelet Mária Terézia nevéhez fűződik, akinek 1752-ben kelt parancsa szerint a párbajozok, valamint azok segédei és tanácsadói „habár a párbajvívók közül egyik sem sértetett vagy öletett meg, elengedhetetlenül pallóssal kivégeztetendők". A drákói szigort azután több európai országhoz hasonlóan Magyarországon is a nevetségességig menő engedékenység váltotta fel, rövid tartamú államfogházzal, csekély pénzbüntetéssel sújtva a delikvenseket. Hazánkban a párbaj szokása egészen a felszabadulásig dívott, s egy-egy sikeres párbaj hőse nemcsak a felső körök világában volt beszédtéma. Sikeres párbajjal karriert lehetett csinálni. A közfelfogásra jellemző, hogy a harmincas években elterjedt a híre egy pozsonyi mérnök négy, egymás után vívott párbajának. A budapesti sajtó ünnepelte a mérnököt, s a dicshimnusz csak fokozódott, amikor híre ment annak, hogy egyik-másik párbaja az irredentizmus jegyében folyt le. A „nemzeti hős" magasztalásának csak az vetett véget, hogy kiderült: a párbajokból egyetlen szó sem igaz; a mérnök az egészet csak népszerűséghajszolásból találta ki. A magyarországi, illetve budapesti párbajok általában három kategóriára oszlottak. Voltak politikai ellentétekből keletkezett párbajok, krakéler-párbajok (provokálói számára a párbaj pimasz szenvedély, fenegyerekeskedés volt) és úgynevezett becsületsértési ügyekből keletkezett párbajok. A politikai párbajok főleg a nagy képviselőházi vitákon kirobbant szenvedélyekből táplálkoztak. így különösen a véderővita, egyházpolitikai viták, obstrukciós viták stb. alkalmával szaporodtak el. Harmincöt menet — politikai ellentétből A híres politikai párbajok közé tartozott Wekerle Sándor — későbbi miniszterelnök, akkor még pénzügyminiszter — párbaja Polónyi Géza képviselővel. Az első eredménytelen asszó után Polónyi odasietett Wekerléhez és jobbját békülésre nyújtotta a következő szavakkal: „Kérlek, mi értelme van annak, hogy itt egymással verekedjünk. Ne bántsuk egymást, nem érdemes." Wekerle elfogadta a békejobbot és a párbaj ezzel befejeződött. A politikai párbajok egy része azonban kérlelhetetlen ellenfelek között zajlott le, ahol nem lehetett békülésről szó. Elsősorban a négyszer párbajozó Tisza Istvánra áll ez a megállapítás. Tisza politikai magatartásával és konokságával számos ellenfelet szerzett magának. Leghíresebb párbaját Károlyi Mihállyal vívta. Mindketten kitűnő vívók voltak. Harmincöt menetes párbajuk egy óra hosszát tartott, és Károlyi sérülésével végződött. Soha nem békültek ki egymással. Tisza István másik, halálig való ellenfele Rakovszky István, a Katolikus Néppárt vezére volt. Itt az elvi ellentéteknél is nagyobb szerepet játszott a politikai hiúság és a személyes becsvágy. Ha Rakovszky a parlamentben szólásra emelkedett, Tisza már arckifejezésével is tiltakozott. Az ellentétek elintézésének egyetlen eszköze akkoriban az urak között csak a párbaj lehetett és Rajz az „Ország Világ" c. lapból (1871) Siklós Péter reprodukciója így a két haragos hamar a vívóterembe kényszerült. Rendkívül heves összecsapás után mindketten megsérültek, mire a párbajsegédek a párbajt befejezettnek nyilvánították. A politikai párbajok közül a legdrámaibb Bajcsy-Zsilinszky Endre és Bleyer Jakab párbaja volt. Utóbbi, mint a magyarországi német kisebbség hitlerista vezére, 1933-ban, néhány hónappal Hitler hatalomátvétele után, uszító beszédben a német kisebbségnek szinte magyarországi szupremáciáját követelte. Bajcsy-Zsilinszky Endre felháborodva tiltakozott. A parlamenti összetűzésből affér lett. Bleyer Jakab néhány hétig Németországban tartózkodott, hogy német feletteseivel tárgyalja meg, mitévő legyen a párbajra való kihívással szemben. Közben a budapesti egyetemi ifjúság sorozatos tüntetéseket rendezett. Ezek a tüntetések nem voltak egyértelmű megnyüatkozások. Nagyobbára a magyarországi jobboldali diákmozgalmak vezérei akarták lángján pecsenyéjüket megsütni. Nem kétséges azonban, hogy a tüntetésekben szép számmal vettek részt olyan egyetemi hallgatók is, akiket őszintén felháborított Bleyer magatartása. Ilyen előzmények után vívták meg a párbajt, mely Bleyer harcképtelenségével végződött. Provokáló krakélerek Most szóljunk néhány szót a párbaj említett második kategóriájáról: a krakélerek, a hetvenkedők párbajairól. 38